A Magyar Színház repertoárján az utóbbi szezonokban egymást követték a közelmúltban klasszikussá érett hazai ifjúsági irodalmi alkotások alapján készült előadások: Rumini, A kisfiú meg az oroszlánok, Égigérő fű (és bár eleve színpadra készült, de a tendenciát illetően ide sorolhatjuk a tavaly novemberben bemutatott Almaszószt is). Ebbe a sorba illeszkedik a teátrum legújabb produkciója, a Rév Fülöp.
Jeney Zoltán balatóniai lovagregénye 2012-ben jelent meg a Kolibri Kiadónál, majd egy évvel később érkezett a következő kötet (Rév Fülöp Fajszföldön), idén október végén pedig már a sorozat harmadik darabja kerül a könyvesboltokba, Rév Fülöp és Nyár Lőrinc címmel. A trilógiává bővülés arra utal, hogy az egyszeri legényből hőssé váló fiúcska kalandjai sokaknál találtak kedvező fogadtatásra, bár külön érdekesség, hogy a mesefolyam legmarkánsabb alapötletét (azt, hogy a szereplők Balaton-környéki földrajzi neveket viselnek, emellett több szójáték is erre alapul) inkább a felnőttek tudják igazán értékelni.
Az első történet abból az alaphelyzetből indul, hogy Balatónia uralkodóját, Csobánc királyt a szörnyű kiliti-láz kínozza, s erre csak egyetlen ellenszer létezik: a Halápi lápon túl, a Vendek folyó forrásánál százévente egyszer – és akkor is csak a legkiválóbb lovagnak – nyíló bűvös virágból készült főzetet kell a beteggel itatni. A birodalom jövője a tét, ezért az udvar minden lovagot és hadra fogható embert útnak indít. Így kerül a képbe a gyakorlatilag kényszersorozott Rév Fülöp, aki szántódpusztai lelkes semmittevéséből kirángatva, Ádánd lovag fegyverhordozójaként indul a kalandos útra.
A meséből maga a szerző készített színpadi változatot, s bár nem tudni, milyen mértékben járult hozzá a közös munkához a színház dramaturgja, Perczel Enikő, a végeredmény egy alapos átszabással járó szakszerű beavatkozás nyomait viseli magán. A szövegből nemcsak komplett fejezetek estek ki, de eltűnt egy főszereplő is, ám mindez anélkül, hogy csorbult volna a történet. A hatékony karcsúsítás persze nem azt jelenti, hogy a regény túlírt, netán túlbonyolított lenne, csupán szemléletesen érzékelteti, mennyire igényel mást az időben és térben kötöttebb színpadi elbeszélési mód, mint a fantáziának alkotói és befogadói oldalon egyaránt nagyobb teret adó, írott formába öntés. (Érdemes lenne megnézni, mit kezdtek a prózai anyaggal a Kövér Béla Bábszínházban, merthogy idén februárban a szegedi társulat is elkészítette a maga dramatizált változatát.)
A színpad kikényszerítette változtatások azonban nem csak húzásokból álltak: a könyvben mellékszereplőként feltűnő lovagok (Szólád és Nezde) ezúttal a szükséges narrációs feladatokat is ellátják, megjelenéseik egyben pergőbbé teszik a cselekményt, miképp a változatosságot szolgálja az is, hogy időnként „visszakapcsolunk” a király földig érő palotájába, így követhetjük az erejét vesztett uralkodó állapotváltozását, valamint az őt ápoló Akarattya hercegnő és a főjövendőmondó flörtjét.
A szcenírozás kapcsán külön megemlítendő, hogy a történetben található két olyan csavar, mely a szövegben meglepheti az olvasót, egy színházi előadáson azonban az ezekre utaló jelek – ahogy mondani szokás – épp csak ki nem bökik a szemünket. Sajnos bárminemű konkrétabb utalás már spoilernek minősülne, azt azonban feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a színpadon történtek annak rendje és módja szerint altatják el a célközönségnek tekintett gyerekek figyelmét, így sikerül elérni, hogy a fordulatok itt is a meglepetés erejével hassanak.
Göttinger Pál látványos, mozgalmas színrevitellel járult hozzá az adaptáció sikeréhez, a mese közegéül szolgáló egyszervolt lovagvilágot illúziókeltően idézik meg a díszletek és a jelmezek (tervezőik: Badacsonyi Brigitta illetve Kovács Yvette Alida), valamint Schmidt Ferenc markáns, archaikus-népies zenéi. A színészek – ifjúsági előadásról, szimbolikus kalandozásról lévén szó – kicsit kifelé játszva, időnként elnagyolt gesztusokkal, ám e hatáskeltő eszközöket sosem eltúlozva keltik életre a balatóniai történet szereplőit.
A társulat friss igazolása, Ágoston Péter bár termetre inkább szép szál legény, mint felnőttek közé keveredő tíz év körüli kis fiúcska, s a szövegmennyiséget és a jelenlétet illetően nem abszolút főszereplő, mégis tökéletesen hozza a mindent kényszerpályán, rutinból megélő figurák problémáit új látásmód, a józan paraszti ész alapján megoldó, ezáltal hőssé váló karaktert. Ádánd lovag szerepében az idén már három szakmai díjat is besöprő Lovas Rozi lehetőségeit szintén szükségszerű dramaturgiai kötöttségek korlátozzák, de játékára akkor is érdemes figyelni, mikor épp más van előtérben.
A két levakarhatatlan lovag jeleneteiben az egyenletes „szólammegoszlás” ellenére a Szóládot játszó Pavletits Béla egy hajszálnyit háttérbe szorul a Nezde karakterét megformáló, roppant attraktív Takács Géza mellett. Akarattya hercegnőként Losonczi Kata, valamint a kalandos sorsú ikerpár mindkét tagját, Gyenest és Diást is megszemélyesítő Szatmári Attila alakításával és megjelenésével a tökéletes szerepkiosztásra ad példát. A kisebb szerepeket abszolváló művészek valamennyien kihasználják a maguk „tizenöt percét”, közülük is külön jutalompillanatokhoz jut a történet végén Tóth Sándor (Vörös Lovag) és Szűcs Sándor (Csobánc király).
Kicsit népmese, kicsit Artúr-monda, kicsit Balaton, kicsit lovagvilág. De mindenekelőtt: szórakoztató előadás.
forrás: http://kultifilter.hu/szinhaz/
