MONO
(Textura – Szépművészeti Múzeum; Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója – Jurányi; Bovary Emma – Je Suis Belle, Dollár papa gyermekei)
Egyedül lenni a színpadon vagy színpadnak kinevezett térben nem könnyű. Persze a színész soha sincs egyedül, partnernek ott a közönség. Meg tárgyak. Kellékek. Telefon (a vonal másik végén egy láthatatlan személlyel), lakberendezés, vetítés és más segédeszköz.
A Szépművészeti Múzeumban, ahol a Textúra című etűdsor megy, festmények vannak. A tárlat manapság kedvelt színházi tér. Chéreau a Louvre-ban rendezte az Őszi álom című Fosse-darabot. Carsen festőművésznek tette meg Wagner Tannhäuserét, a dalnokot, és a fináléban nem a másvilágra küldte, hanem halhatatlanok közé egy verniszázs ünnepelt művészeként. Hermanis idén nyáron Salzburgban A trubadúr című Verdi-opera szerepeit osztotta múzeumi teremőrökre és guide-okra, akik magukat festményalakoknak képzelve fantáziálják el a történetet. A múltnak a múzeumban saját (holt) élettere van – a Fosse-darab temetőben játszódik –, de életre lehet kelteni, és akkor jelenné válik.
A Textúrában tíz mai magyar író beszéltet tíz színészt egy-egy kép előtt. Az írók párbeszédbe elegyednek a képekkel, reflektálják, kommentálják, hol a műalkotás világán belül maradva, hol teljesen elszakadva tőle. Sokféleképpen. Ironikusan, teátrálisan, költőien, profánul, laposan, komolyan, hányavetin. Egyik etűd sem tart tíz percig, a monológok egyidejűleg hangzanak el, ismétlődnek, a közönség vándorol, senki sem marad le semmiről. Jópofa dolog. Lehet mondani.
Vegyes a kép(tár). Parti Nagy Lajosé a stílbravúr, furmányos szöveget írt három grimaszoló Messerschmidt-ónfejre, és Pindroch Csaba jól mondja el, kár, hogy az aulában rossz az akusztika. Jókai Anna egy El Greco-mellékalakot, egy Mester mellett az Olajfák hegyén elbóbiskoló Krisztus-tanítványt szólaltat meg mai modorban; Simon Kornél kellően groteszk. Fodor Annamária a jól világított térben mint megelevenedett kép maga a festői teatralitás; a levelet olvasó lányt Pieter de Hooch föstötte, levelét megírta Závada Pál. Térey János és Szabó Kimmel Tamás elvicceskedi-elpolitizálja-elvideózza Lorenzo Lotto alvó Apollóját. Szabó T. Annát verses feminista kiáltványra ihlette Diana nagyméretű haragja – Giuseppe Cesari kisméretű vásznán – a kukkoló Actaeon iránt; Borbély Alexandra dögös bombázóba oltott delnői fölénye bizonnyal szarvassá (inkább disznóvá) változtatná a jelen levő férfiakat, ha képes lenne rá. Trokán Nóra szépen ellenpontoz egy pityeregtető epizódot a csecsemőjéért aggódó anyuka hétköznapjából; Kiss Noémi szövegének távoli apropója egy Kokoschka-kép. Valamicske minden etűdben van, Garaczi László és Pálfi Ervin abszurdoid oroszlános Szent Márkjában, Bán Zsófia és Szalontay Tünde csöndes múltidézésében, Bartis Attila és Téby Zita Cranach Saloméja ürügyén rögtönzött röpke pamfletjében is. Rendezőként Pelsőczy Réka és Török Ferenc osztozik testvériesen a képeken.
Kedvencem a Hortesznakht koporsója, üvegvitrinbe zárt több mint kétezer éves múmia. Tompa Andrea írta meg (Hortesznakht imája), Kováts Adél kelti életre. Tényleg. Egyiptomi papnő, „befáslizva”. Hozzánk beszél. Tényleg. Megszólít. Látni, hogy érdeklődik irántunk. Van mondanivalója. Története. Tanulsága (nekünk szóló). Húsz évig élt. Szolgált. Hitt abban, akinek szolgált. A fáraóban, aki méltatlan volt rá. De szolgálta. Szült egy kislányt. Átadta, amit tud. A táncot. Kortalan, kecses szépség, bánat és megnyugvás ül az arcán. A szöveg egyszerű és tárgyilagos, a színésznő mozdulatai lágyak, puhák, stilizáltak. Tenyeréből mesterséges fény, lényéből természetes energia sugárzik. Miniatűr dráma, teljes emberi sors pár percben. Kissé sajnálkozva néz ránk, ahogy lassan, a mindentudás méltóságával visszahátrál a tárlók csendjébe, az örökkévalóságba. A holt múzeum és az élő színház véletlen találkozása az egyiptomi gyűjteményben.
A színész, Ötvös András visz el egy másik színházi estét – ez egymagában hosszabb, mint a múzeumi sorozat nettó összideje – a Jurányiban A csemegepultos naplója című monodrámával, amelyet az Orlai Produkció és a FÜGE közösen jegyez. A szöveg szerzője Gerlóczy Márton, aki a címben jelzett közforgalmi helyszínen az ott ideiglenesen űzött foglalkozása közben szerzett élettapasztalatait írta ki magából. Vevők, nők és lakótársak. Az utóbbi két kategória nincs feltétlenül összefüggésben az elsővel, inkább az van leírva, ami a szerzővel általában történt, miközben csemegésként is dolgozott. Például nem mint pultost, hanem mint írót interjúvolják, tehát van valahol egy rejtett szál, amely egyik-másik virtuális szereplő számára – a néző tudta nélkül – összeköti a kettőt. De ez nem annyira érdekes, mondjuk, maga a szöveg sem az, sőt kifejezetten elhanyagolható. Ami érdekes, az a virtuális szereplők sokaságának megjelenítése, Ötvös ugyanis minden kezébe kerülő tárggyal, szalámival, kolbásszal, egyéb élelmiszerrel, ruhadarabokkal, szúró, vágó, tisztító eszközökkel, dobozokkal, flakonokkal (felsorolni is lehetetlen) bábozva személyesíti meg az útjába kerülőket. (Ebben a bábos Schneider Jankó van a segítségére.) Igen erőteljesen, verbális és motorikus energiáktól fűtve. Ami azt jelenti, hogy szüntelen beszédkényszerben és mozgásban van, maga forgatja körbe a csemegeüzlet kockáját, elöl-, hátul- és oldalnézetben más-más színhelyet imitálva, hatalmas svunggal dialogizálva (sőt akciózva) a tömérdek „felbukkanó” személlyel: rettenetes vásárlókkal, becserkészett lányokkal, tömegközlekedő utasokkal, házbeli lakótársakkal. Különféle – éles, rémes, kellemetlen, veszélyes, groteszk, megható – helyzetek jönnek létre ezáltal, és a színészi virtuozitás győzi is ezt az izzasztó munkát. A minden pillanatot átható teljesítmény nem veszélyezteti a gyors váltások technikai biztonságát, s felhívja a figyelmet Ötvös András koncentrációjára és állóképességére. (Mondjuk, a rendező, Göttinger Pál, ha már ott volt, egyszer-egyszer szólhatott volna, hogy az ideális belső ritmushoz nem ártana néhány tempóváltás és nyugvópont.)
A harmadik mono estét, a Bovary Emmát egy belvárosi ház negyedik emeletén láttam (Párisi udvar, Je Suis Belle szalon, Dollár papa gyermekei produkció), elég régóta megy, de nekem csak most lett meg, és most már meg is marad, annyira elbűvölt. Ebben az a szép („belle”), hogy nincs más, csak a színész(nő), Kiss-Végh Emőke, meg persze a Flaubert-ből – mindenféle klasszikus franciák és skótok hozzáadásával – magyarított, illetve háziasított (domesztikált) szöveg, ami szintén igen jó, de igazán az előadó teszi azzá. Parányi szoba, áll egy lány, hosszú, néhány divatkreációval dekorált szabászasztallal derékban a falhoz szorítva (később az asztalon), sápadt, nett, tornyos frizurás jelenség, mint egy próbababa, egyszerre archaikus és mai, polgári francia és provinciális magyar, s meséli az életét. Tompult férjét és váltott szeretőit, vidékiségét és nagyvilágiságát, bezártságát és elvágyódását, olvasmányait és félműveltségét, rögvalóságát és sznobériáját. Finom és közönséges egyszerre, leheletnyi affektáltsága természetes és alig reflektált, töpreng, elmélázik, kis szüneteket tart, mint akinek abban a pillanatban jut eszébe a mondandó, egyszer rosszul lesz, ledől, elnézést kér, biztosít, hogy mindjárt folytatja, és a végén hektikus táncot lejt. Aztán lekuporodik, valami olyasmit kérdez, hogy „kell még valami?”, és kimegy. Nem, nem kell semmi. Tökéletes háromnegyed óra volt.
Koltai Tamás
forrás: Élet és Irodalom