Az Orlai Produkciós Iroda alapítójával beszélgettünk tabukról, a szembenézés fontosságáról, a magánszínház fenntarthatóságáról.
2006-os elindulásától kezdve az Orlai Produkciós Iroda sikert sikerre halmoz közismert és közkedvelt, "sztárparádés", de ugyanakkor magas művészeti színvonalú és sokszor bizony tabukat döntögető előadásaival. Állami támogatás és állandó társulat híján nincs könnyű dolguk, mégis estéről estére megtelik a nézőtér. Az alapítóval, Orlai Tibor producerrel beszélgettünk tabukról, a szembenézés fontosságáról, a magánszínház fenntarthatóságának nehézségeiről és az is kiderült, mi lesz a következő évad legnagyobb durranása.
- Ha jól tudom, közgazdászként kerültél a művészek, a művészet világába. Honnan jött a produkciós iroda alapításának ötlete?
- Eleve "outsiderként" csöppentem ebbe a közegbe, laikus kultúrakedvelőként és színházba járóként. Eleinte csak a szervezéssel, a háttér biztosításával foglalkoztam, leginkább Eszenyi Enikővel dolgoztam együtt. Később elkezdett érdekelni az önálló produkciók létrehozása, így tulajdonképpen az ötleteinket toltuk be egy "szervezőernyő" alá, hogy legyen valamiféle kerete az egésznek. Ekkor a kilencvenes évek végén jártunk, az igazán önálló produkciós tevékenység, az önálló színházi alkotói folyamat 2005-6 táján indult el.
- Miért éppen a Belvárosi Színházba "költöztetek"? A mai napig ott fut a legtöbb előadásotok.
- 2010-ben játszottunk ott először. Eleinte nagyon sok (ko)produkciót hoztunk létre, gyakran kőszínházakkal, függetlenekkel, kisebb stúdiószínházakkal. Sokszor volt úgy, hogy éppen ott játszottunk, akikkel meg tudtak állapodni. Egy idő után azonban ez nehézkessé vált, mindig valahol a periférián mozogtunk, mindig nagyon függtünk az adott színház vagy játszóhely saját, jól bejáratott mechanizmusaitól, profiljától, műsorpolitikájától, persze teljesen természetes és érthető módon.
Amikor 2010-ben elkezdtünk az Esőemberen dolgozni, már mindannyian éreztük: ezt csak úgy érdemes, ha lenne egy önálló, saját játszóhelyünk. A Belvárosi Színház, amelyet egy valaha volt moziból alakítottak át, akkoriban egyáltalán nem működött. Nekem szinte a kezdetektől ismerős volt, hiszen régen a Madách tér környékén laktam, iskolásként minden nap elmentem előtte, kézenfekvőnek tűnt, hogy számításba vegyük. Az épület egyébként a mai napig magánkézben van, a tulajdonostól béreljük. Havi 20-22 előadásunkat itt játsszuk.
- Hogy áll össze évről évre a repertoár? Mi alapján választotok darabot, alkotókat és játszókat?
- Mint struktúrán kívüli színház, leginkább akkor hozzuk létre az előadásokat, amikor a kőszínházban évad vége vagy eleje van, ekkor tudjuk azokat a művészeket egyeztetni, akikkel dolgozunk. Másfél-két évre előre dolgozunk, nagyon tudatosan építkezve már most a 2016/7-es repertoárra készülünk. Egyrészt a törzsközönségünk igényeihez igazítjuk a műsorunkat, másrészt arról szeretnénk beszélni, amiről azt gondoljuk, fontos üzenete van. Hiszek abban, hogy a színház a társadalom tükre, azt kell visszaadnia, ami része az emberek mindennapjainak. Nyíltan vállaljuk, hogy nem művészszínház vagyunk, ugyanakkor magas színvonalú művészi minőséget, elgondolkodtató, tartalmas előadásokat kínálunk. Van, hogy kimondottan keressük azokat a színműveket, amelyek egy adott tematikánkba beilleszthetők és olyan is előfordul, nem tagadom, hogy kimondottan egy-egy színészhez keresünk darabot.
- Gyakori, hogy színészek – például Pelsőczy Réka, Szikszai Rémusz – rendeznek nálatok vagy éppen rendezőként debütálnak. Tudatosan így választod ki azokat, akikkel dolgoztok?
- Valószínűleg ez abból is fakad, hogy engem igazán a színészcentrikus előadások érdekelnek. Tapasztalatom szerint az esetek többségében a színész-rendezők színészcentrikusabban állnak egy-egy darabhoz. Persze erre nincs nálunk semmiféle szabály, nagy megtiszteltetésemre dolgozhattunk együtt Ascher Tamással, Mohácsi Jánossal is, aki egyébként a 2015 júniusára tervezett Hair című musicalt is rendezi.
- Állami támogatás nélkül, magánszínházként nem lehet könnyű talpon maradni.
- Nehéz. Magántőkéből működünk, teljesen piacorientáltak vagyunk, ugyanakkor azok a művészek, akik – adott esetben hosszú évek óta – velünk dolgoznak, alá tudják támasztani, hogy a fiskális szempontokat soha nem tartjuk előbbre valónak a művészi minőségnél. Ha ezt tennénk, elveszítenénk a hitelességünket, így pedig nem lehet színházat csinálni, működtetni, vezetni, pláne nem hosszútávon.
A biztos bevételt tehát a jegyek és a szponzorok jelentik, állami támogatást soha nem vettünk igénybe. Manapság pedig nagyon ritka, hogy sikerül szponzort találni egy-egy produkcióra. Egyrészt mert évek óta elhúzódó és jelentős gazdasági válság van, másrészt mert a kultúra soha nem tartozott a gyorsan megtérülő befektetések közé. Teljesen tisztában vagyok ezzel, hiszen dolgoztam vállalati vezetőként is. A kultúrát nem lehet nagy tömegekhez eljuttatni, illetve ha mégis, ahhoz iszonyatosan nagy marketingeszköz-arzenálra van szükség. Nyilván ebből kifolyólag lényeges nekünk a jegybevétel és ehhez kapcsolódóan mindaz, ami annak addicionális előnye. Ugyanakkor fontosabb, hogy megtaláljuk és megtartsuk a szakmaiság, a művészi színvonal és a gazdasági szempontok egyensúlyát.
Számos esetben úgy hozunk létre előadást, hogy tudjuk: ebből nem lesz nyolcvanas széria, de tartom olyan súlyúnak a témát, hogy üzenjük vele. Ilyen például a Happy ending is. Kényes, mert a rosszindulatú betegséggel küzdőket és választott útjaikat állítja reflektorfénybe. Majdhogynem tabutéma itthon. Nem szeretünk szembenézni azokkal a kérdésekkel, problémákkal, amiket feszeget és az arcunkba tol, pedig szerintem épp erre lenne szükség. Ahhoz, hogy egy társadalom előre tudjon lépni és a mai kornak megfelelően összetartó legyen, nagyon lényeges mindenfajta szembenézés a "kényes dolgokkal" – legyen az betegség, másság vagy politikai-történelmi múlt. Ezért kell, hogy merjünk az ilyen kérdésekkel foglalkozni, akár a fekete humortól sem visszariadva, mégis emberközelien megmutatva.
- Általában hány szériát futnak az előadásaitok? Mit szeretett legjobban a közönség?
- A szériaszám változó – a Hat hét, hat táncot a 260. alkalom után vettük le műsorról, de az Esőember is nagy utat járt be. Sajnos december 16-án játsszuk utoljára, az MGM egy előkészületben lévő új filmfeldolgozás miatt nem hosszabbította meg a szerződésünket. A Nagy négyes is bőven száz fölött van, a Hitted volna? egyetlen évad alatt hetvenszer került színpadra. Vannak olyan darabjaink is, amelyek eleve kis szériára születnek, 20-30 előadást élnek meg. De, ahogy mondtam, ha már évi 300-350 előadásunk van, tudatosan felvállalhatunk olyat is, amit elsősorban a téma fontossága miatt viszünk a közönség elé, mint például a családon belüli erőszak köré felépített Minden ötödik órában-t. Nem az számít, hogy minden este után szeressen és repdessen a közönség – ha azt látom, hogy magukkal viszik azt, amit kaptak és elgondolkodnak rajta, már megérte megcsinálni.
Karácsonyi "meglepetés" a rajongóknak
Az Orlai Produkciós Iroda december elején Mikulás napi vásárt tart, ahol jelentős, 30-50%-os kedvezményt nyújtanak a meghirdetett előadásokra. Idén erre december 6-án és 7-én kerül sor, mindkét napon 10 és 18 óra között, a Belvárosi Színházban.
A vásáron a 2015 júniusára tervezett Hair című musicalre is lehet már jegyet venni, méghozzá kedvezményesen.
Immáron ötödik éve kínál karácsonyra bérletet az Iroda, amelyek teljesen szabad felhasználásúak 2015 júniusáig.
Tulajdonosa három tetszőlegest választhat a repertoáron tartott tíz-tizenkét darab, idén az alábbiak közül:
Bagoly és Cica
Amadeus
A folyón túl Itália
Hitted volna?
Római vakáció
A szív hídjai
Vári Éva Piaf-estje
EZ A HELY! - Kulka János zenés estje
A nagy négyes
Gyógyír északi szélre.
A bérlet révén nagyon kedvezően, a normál jegyárakhoz képest előadásonként harminc-negyven százalékkal olcsóbban láthatjátok így azt, ami számotokra szimpatikus.
A bérletet is megvásárolhatjátok a Mikulás napi vásáron, amelyről részleteket és aktualitásokat ITT olvashattok.
forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/ |
