Öt éven keresztül vezette a Magyar Színházat, amit élete nagy kalandjának tart. Ebben az évadban már a második bemutatóban szerepel a Rózsavölgyi Szalonban, ahol nemrégiben Valló Péter vitte színre Michael Frayn Koppenhága című darabját. Őze Áronnal szakmai hitelességről, harcművészetről és az alkoholfogyasztás veszélyeiről is beszélgettünk. INTERJÚ
- Miért fontos darab Michael Frayn Koppenhágája?
- Mert két olyan tudós, Bohr és Heinsenberg kapcsolatáról szól, akik einsteini alapokból kiindulva, több fizikus kutató segítségével kiforgatták a földet a sarkából. A matematika és a fizika tudománya azon a szinten, ahogyan ők művelték, már filozófia, sőt szinte vallás. Frayn az emberi motívumoktól kezdve az apai-fiúi, a munkatársi viszonyon keresztül, a zsenik természetrajzán, a történelem nagy kérdésein át a női lélekig mindent megírt a Koppenhágában. A matematikai, filozófiai, vallásbeli tételek mellett azt is boncolgatja, hogy a tudósok felfedezéseit hogyan próbálja meg felhasználni a politika. Elképesztő, ahogyan az atomenergia minden addiginál pusztítóbb fegyverré vált, ugyanakkor a 20., 21. század ipari, technológiai fejlettségét is Heisenbergéknek köszönhetjük. Már az idejét sem tudom, mikor találkoztam ennyire jól megírt, ennyire aktuális, létkérdésekkel foglalkozó kortárs darabbal.
- Ha magának osztott volna szerepet, Heinsenberget választotta volna a két tudós közül?
- Mindenképpen. Heinsenbergről már a darab előtt is tudtam. Történelemimádó vagyok és a második világháború laikus kutatója. Falom a történetétét, és amit csak lehet, elolvasok róla. Az atomfizikusok kísérletei már csak a magyar vonatkozások miatt is érdekeltek, hiszen hatalmas magyar koponyák dolgoztak az atomenergia fejlesztésén. Hitler eszeveszett nukleáris fegyverkezési szándékáról és Heisenbergről is olvastam már korábban, de a szerep kapcsán még jobban meglódultam, és átnéztem az összes fellelhető dokumentumot. A darab azt boncolgatja, ami a mai napig tisztázatlan: Heisenbergnek mi volt a szerepe és a felelőssége az atomfegyver létrehozásában? Ő maga és a helyzete hihetetlenül ellentmondásos és hallatlanul izgalmas. Nem tudjuk, mi történt valójában: a Heisenberg vezette kutatócsoportnak tényleg nem sikerült megvalósítania a nukleárisenergia-programot, vagy szándékosan hátráltatták a folyamatot, mert nem akartak tömegpusztító eszközt adni a nácik kezébe? Mindenesetre a hiteles dokumentumokban több olyan utalás is található, amelyek inkább az utóbbit igazolják. És mégis, ahogy a darabban mondja, 1947-ben Amerikában egy tudományos konferencián éppen azok nem akartak vele kezet fogni, akik ténylegesen létrehozták az atombombát és fel is használták élő célpontra.
- Ön mit tett volna Heisenberg helyében?
- Heisenberg úgy gondolta, hogy jobb a bárkán maradni, kormányozni, és kidobni a mentőbóját, mint szétfolyni a vízzel. Biztos, hogy én is a heisenbergi utat választottam volna: maradni a pokolban, és mindent megtenni azért, hogy ne robbanjon fel egy egész kontinenssel együtt. Ne felejtsük el, hogy a létező Heisenbergnek volt egy létező riválisa, a náci párttag Kurt Diebner, aki alig várta, hogy eltüntethesse, és átvehesse az irányítást. Ha sikerült volna neki, mi most nem lennénk itt.
- Egyszer a Vészhelyzet című filmsorozat orvosokat alakító színészeit megkérdezték, tudják-e, mit jelentenek azok a szakkifejezések, amelyeket a szerepük szerint alkalmaznak. Többségük azt válaszolta, hogy nem. Őze Áron pontosan érti, hogy Werner Heisenberg és Niels Bohr atomfizikus miről beszélget?
- Ha valaki nem csak melegedni járt az iskolába, és egy kicsit is érdeklődik a 20. századi történelem eseményei iránt, akkor találkozott a kvantumelmélet, a komplementaritás, a láncreakció fogalmakkal, illetve tételekkel, ilyen értelemben tőlem sem idegenek ezek a kifejezések. De rásegítettünk az ismereteinkre, a szövegtanulás első fele kutatómunkával is telt. Mind a hárman folyamatosan bújtuk az internetet, és tanultunk. Zsike (Kútvölgyi Erzsébet - a szerk.) és Gyabi (Gyabronka József - a szerk.) nagyon igényes kolléga, és magam is azt tartom, hogy tudnunk kell, mit beszélünk a színpadon. Nem egyszer megtörtént, hogy kitűztem magamnak háromórányi szövegtanulást, de jött egy számomra értelmezhetetlen rész. Letettem a szöveget, fölcsaptam az internetet, és hirtelen akkora rendszerben találtam magam, hogy körülbelül két óráig búvárkodtam, mire sikerült megtudnom, hogy mit is mondok Heisenbergként. Hihetetlenül felemelő volt utána meglátni azokat az összefüggéseket, amik még többletként benne vannak a szövegben.
- Sokat kivesz önből ez a szerep?
- Igen, de jó értelemben. Mind a hármunknak nagy falat a Koppenhága, mert több mint két órán keresztül folyamatosan színpadon vagyunk, teljes egymásra utaltságban. Nagyon figyelünk minden rezdülésre. Már jóval az előadás előtt elkezdünk egymásra hangolódni, átvesszük egymás ritmusát. Hihetetlenül erős összjáték, igazi, vágyott színházi munka ez az előadás. Nagyon szeretek ekkora lehetőségeket megélni. Esténként hulla fáradtan, de nagyon feltöltődve jövök le a színpadról.
- Ha heisenbergi horderejű válaszút előtt nem is állt, olyan kutyaszorítóban volt-e már, amikor mások sorsáról kellett felelősen döntenie?
- Voltam. Öt éven keresztül a Magyar Színház élén. Januártól ez a teher már nem nyomja a vállamat, nem én vezetem tovább a színházat, holott még egy ciklus erejéig nagyon szívesen folytattuk volna a megkezdett csapatmunkát. Heisenberg azt mondja a Koppenhágában: "látjuk, hogy az atomreaktorunk működik, és megszületett az első neutronszaporulat", én azt állítom: egy erős társulattal együtt elkezdett megszületni valami új, valami jó a Magyar Színházban. Ez az ötéves munka a felelősségével, a döntéseimmel, jó értelemben vett nagy kalandja volt az életemnek.
- Voltak álmatlan éjszakái?
- Hogyne. Ilyenkor altatót szoktak ajánlani, de nem vagyok altatós típus, másképp oldottam meg. Elkezdtem hozzászoktatni magamat, a habitusomat a feladathoz. És milyen a szervezet? Gyönyörűen, csodálatosan alkalmazkodott, megtanulta, hogy e mellett a munka mellett hogyan lehet aludni, együtt létezni, családot szervezni, sőt az utolsó két évben játszani is. Az első három évben alig voltam színpadon, mert állandóan a vártán kellett állnom, nem is bírtam volna idegrendszerrel, de a végén már a szereplést is vállaltam, és jól is esett az egy-egy estére szóló kisebb felelősség, ami "csak" mint színészt terhelt.
- Iglódi István önt szemelte ki utódjának. Iránta érzett tiszteletből, szeretetből pályázta meg az igazgatói posztot?
- Nem feltétlenül az volt a karrierem elérendő nagy állomása, hogy igazgató legyek. Iglódi osztályfőnököm volt a főiskolán, aztán rendezőm, főrendezőm, majd igazgatóm. Mester-tanítvány viszonyban voltunk, meghatározó személyiség volt az életemben. Amikor nekem szegezte a kérdést, hogy vállalnám-e az igazgatást, csak kapkodtam a levegőt. Nem válaszoltam azonnal, azt mondtam, van még idő, hogy megszülessen egy pályázat. A megírásáig két év telt el, nagyon sűrű beszélgetésekkel. Nem általában a színházról, hanem a Magyar Színházról, a hagyományairól, stílusáról, társulatáról, közönségéről, működéséről, gazdálkodásáról gondolkodtunk Iglódival. Aztán beadtam a pályázatomat és politikai szempontból nyeretlen kétévesként, éppen egy kormányváltáskor megkaptam a kinevezést. Büszke vagyok rá, hogy komoly, elismert szakemberek szavaztak nekem bizalmat. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy meg is szolgáltam. A százhúszmilliós adóság ledolgozását önmagában is nagy eredménynek tartom.
- Legalább vállon veregetést kapott érte?
- Nem, de ismervén a politika természetét, nem is vártam. Viszont megelégedéssel nyugtázom, hogy a mai napig zavarban vannak velem kapcsolatban, mert nem tudják eldönteni, hogy hova tartozom. Nem tartozom sem ide, sem oda. Nagyon jól tettem, hogy a szakmai hitelemet nem voltam hajlandó feláldozni semmifajta politikai hajlongásért. Hosszú távon gondolkodtam, mert csak úgy érdemes, és ennek most érzem a hatását. Olyan szakmai és emberi kapcsolatokat hozok ebből az öt évből, amelyek mindennél többet érnek. Ezekhez képest minden más csak apró tűzijáték. A lényegi tartalmat sikerült megőrizni, remélem ez a színháznak is megmarad. Felépült egy erős társulat, kialakítottunk egy koncepciót, aminek van létjogosultsága. Elültettük a fát, szerencsére a gyökerei megeredtek, és mi, a csapat, tudjuk, hogy majd lesznek gyümölcsei - ha azokat nem is mi szüreteljük le.
- Csak nehogy kivágják a fát!
- Emiatt én is aggódom egy kicsit. Egy új vezetés mindig azzal kezdi, hogy na, majd én megmutatom. Hogy felismeri-e az értékeket, és nem akar-e válogatás nélkül mindent a kukába dobni, szakmaiság és egyéni habitus kérdése, illetve alapvetően pedagógiai és emberi kérdés. Ha a hatalom a szakmai vagy az emberi hiányok pótlására szolgál, akkor baj van.
- Rendben folyik az átadás-átvétel?
- Igen, február közepéig be is fejeződik. Nyugodt vagyok, mert egy fillér adósság nélkül adom át a színházat. Persze mint mindenhol, ott is akadnak javítanivalók, pótolnivalók, de működőképes, lendületben lévő intézményt vehetnek át. A kifutásához kellett volna még idő, ebből a szempontból sajnálom, hogy így alakult, de az eddig elvégzett munkára büszke vagyok, és azt nem is veheti el tőlem senki.
- Háborog a lelke, vagy már túl van a nehezén?
- Mindig azt mondtam, hogy nekem a színház a hivatásom, az éltető elemem, akár színészként, akár rendezőként, olyan, mint a levegő, ami körülvesz, a mögöttem lévő öt év pedig a munkám volt. Tisztában voltam vele, hogy egyszer vége lesz. Hát most vége lett, és ilyen értelemben nincs is ezzel semmi baj. A felelősség része nehéz, mert azt nem lehet máról holnapra letenni. Olyan nincs, hogy december 31-éig tartott, január 1-jén megszűnt. Furcsa vákuumba kerül az ember, olyanná válik, mint egy elhagyott szerelmes. Ez az érzés majd nyilván elmúlik, szépen a helyére kerül minden, és megy tovább az élet. Bizonyos értelemben jobban is, mert most valóban szabad alkotó ember vagyok, az energiáimat színészetre, rendezésre fordíthatom. Hálás vagyok Heisenberg nagyon nehéz, de nagyon sokat adó szerepéért, többszörösen meg is köszöntem Zimányi Zsófiának, Valló Péternek és a kollégáknak is, mert a próbák épp arra az időszakra estek, amikor az volt a lehető legjobb, ha egy ilyen kemény feladat lefoglalja az idegrendszeremet. Most már arra is készen állok, hogy csatlakozzak egy olyan társuláshoz, amelyet anyacsapatomnak tekinthetek.
- Mióta "anyátlan"?
- 2010-ben, amikor igazgató lettem, mint színész felmondtam a Magyar Színháznál, mert összeférhetetlennek tartottam a kettőt. Tiszta képletet akartam teremteni, ezért tizenhét év után közös megegyezéssel megszüntettük a színészi státusomat. Ha játszottam, azt megbízásos szerződéssel, vendégként tettem. Ez most is így van, illetve lesz mindaddig, amíg a színház új vezetése igényt tart rám a repertoáron lévő szerepeimben.
- Fullajtár Andrea doktori disszertációt ír a színészpálya veszélyeiről, különös tekintettel a lelki betegségekre, az alkohol- és drogfüggőségre. Úgy tudom, az ön észrevételeit is beépítette a dolgozatába.
- Andreával már jó ideje játsszuk a Gyógyír északi szélre című kétszemélyes darabot, és nagyon sokat beszélgettünk erről. Annyival segítettem a disszertációjában, hogy elmondtam mind az apámon keresztül (Őze Lajos színész - a szerk.) szerzett, mind a saját pályámból leszűrt tapasztalataimat. Csodálatos gyerekkorunk volt a bátyámmal (Őze Gábor operatőr - a szerk.), ugyanakkor nagyon keményen megéltük apánk önpusztítását is. Én semmiképpen nem akarom az ő útját járni, van két fiam, akiket szeretnék felnevelni. Hozzáteszem, hogy én sem vetem meg az alkoholt, nagyon jólesik előadás után elkortyolni egy pohár italt. Apósom finom pálinkát főz, azt is meg szoktam kóstolni. Az alkoholfogyasztás akkor veszélyes, ha rendszerré válik, mert egyszer csak olyan spirálba kerül az ember, amelyből nem tud kitörni. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor ha este valamilyen okból nem tudtam meginni egy felest, sört vagy bort, elkezdett úgy hiányozni, mint egy nikotinistának a cigaretta. A kezem még nem remegett, de észrevettem magamon az intő jelet. Szerencsére, ha megéreztem bármilyen efféle kiszolgáltatottságot, kigyulladt a százas izzó az agyamban, hogy na, ezt nem.
- Agyban dől el, hogy valaki belekerül-e a spirálba?
- Azt hiszem, ha időben észrevesszük magunkban a felkiáltójelet, akkor igen, agyban, illetve kontrollban dől el. Saját életünket és a szakmai hitelünket fontosabbnak kell tartanunk annál, mint hogy akármilyen szer rabjává váljunk. Persze érthető, hogy amikor egy nehéz szerep után hazamegy az ember, nem tud azonnal átállni. De levezetésként meg lehet inni egy jó teát is, vagy érdemes valamilyen hasznos fizikai munkát végezni. Én például kimegyek fát vágni, ha van rá lehetőségem, aztán átnézem a gyerek kikészített másnapi leckéjét. Az a legfontosabb, hogy van rendszere, kerete az életemnek, ami nem enged szétesni. Nagy adomány, hogy tizenhat éve aikidózom, hobbiszinten, de komolyan. A harcművészet, ahogy én csinálom, rendszerben, nem csak sport, hanem filozófia is. A család mellett benne találtam meg azt az esszenciát, ami segít elkerülni a csapdákat.
- Egy interjúban azt mondta, hogy spártai nevelést kaptak a bátyjával. Mit ért ezen?
- Édesapánk hatalmas haver volt, ugyanakkor nagyon nehéz ember. Rendkívül kemény, egyenes, következetes, szigorú volt, de amennyit követelt, annyit adott is. Az első perctől fogva, amikor meglátott minket a szülészet ablakán keresztül, úgy bánt velünk, mint férfi a férfival, és végig ehhez tartotta magát. Ezt azért nekünk korban, időben be kellett hoznunk. A nevelésében benne volt a tisztesség, a becsület, a tartás, a nők tisztelete, szeretete, a hitelesség, a maximalizmus. A habitusából fakadóan félelemkeltő tudott lenni a jelenléte, tartottunk is tőle, de - az édesanyánktól, a nagymamáinktól kapott útravaló mellett - mind a mai napig az ő puttonyából élünk.
- Ezt adja tovább a fiainak?
- Bugyoláltabb formában ugyan, de igen, mert ebben hiszek. Azt mutatom, amit majd szeretnék viszontlátni a felnőtt életükben: hogy kemények, van tartásuk, amit elhatároznak, azt a saját erejükből, tisztességgel véghezviszik. Remélem, én is legalább annyit adok, amennyit kérek. Akkor viszont bajban lennék, ha volna egy lányom, mert vele nyilván nem lehetne így keménykedni, az ő nevelése egészen más módszereket igényelne.
- Meg kellett küzdenie azzal, hogy színészként az apjához mérik?
- Őze Lajos fiának lenni semmilyen értelemben sem könnyű, de én sosem úgy tekintettem magamra. Tudom, hogy voltak, vannak összehasonlítgatások, de sem nem küzdöttem ellene, sem nem pakoltam rá. Ha nem azt akartam volna megfejteni, hogy ki vagyok én, hanem azt, hogy ki volt az apám, eleve vesztes lettem volna a pályán. Sokkal fontosabb volt az áronságom, mint az őzeségem.
- Most, negyvennégy évesen ott tart, ahol ifjúkori tervei szerint szeretett volna?
- Vannak olyan napok, percek, amikor azt hiszem, hogy igen, nagy ritkán olyan is van, amikor úgy érzem, hogy előrébb, és van, amikor azt gondolom, hogy sehol nem tartok. Szép dolog a hivatás, a szakma, a díjak, van belőlük néhány a szekrény tetején, nagyon jól lehet velük diót törni a karácsonyi kalácsba. De ha azt a diót nem egy, két, három, négy gyerek töri, akik tovább vihetnek belőlünk valamit, akkor minek? Elvált emberként túl voltam gyönyörökön és poklokon, mire negyvenéves koromra nagy küzdelmek árán sikerült magamnak kikaparnom azt a gesztenyét, amit úgy hívnak, hogy család. Életkorban viszonylag későn találkoztunk a párommal, Évával, és hogy behozzuk az elvesztegetett időt, néha úgy viselkedünk negyvenes fejjel, mint a szerelmes kamaszok. Ez már önmagában ajándék az élettől, de ráadásul kaptam a sorstól egy nagy fiút, Hunort, aki a nevelt fiam - bár ez elég hülye kifejezés, zavarban is vagyok tőle -, és együtt szültük a kicsit, Nimródot. Asszisztáltam a szülész-nőgyógyásznak, és én láttam meg először Nimródot! A mellett a felfoghatatlanul gyönyörű pillanat mellett minden eltörpül. Teljesen mindegy, hogy színészként, rendezőként hol tartok vagy hol nem. Az életemben most ott, hogy Hunor nagyon jól megírta a központi gimnáziumi felvételijét, és boldogok vagyunk tőle, Nimród elkezdte az óvodát, senkinek a fejét nem veri dömperrel, és az övét sem verik. Szép családi életet élünk, és mindennap van dolgom úgy is, hogy már nem vagyok igazgató.
- Ha valamilyen oknál fogva nem lehetne többé hivatásos színész, mit csinálna?
- Van nekem tisztességes szakmám! Asztalos vagyok, faipari szakközépiskolát végeztem. Amikor odakerültem, mondtam, hogy szép, szép ez a mesterség, de van itt színjátszó kör? Nincs? Akkor lesz! És lett. Gondolja el, irodalmi élet zajlott egy faipari iskolában! Nem is akármilyen. Négy éven át fesztiválokat is nyertünk. Biztos, hogy bárhová kerülnék, az első percben ugyanúgy megalakítanám a színjátszó kört, mint ott, és játszanék benne.
forrás: http://fidelio.hu/
