Interjú Orlai Tiborral
Orlai Tibor nem létező fogalmat honosított meg Magyarországon, a semmiből létrejött, jól működő magánszínházét. Az Orlai Produkció sikerét sok állami támogatásból élő színház megirigyelhetné, s nyilván meg is irigyli. Titkáról kérdeztük.
Gyerekkora óta álma volt egy színház létrehozása vagy véletlen csöppent az egészbe?
A színház mindig is érdekelt, rendszeres színházlátogató voltam, de ez nem volt több laikus érdeklődésnél. Tulajdonképpen véletlenül kerültem ebbe a világba. Közgazdászként mindenféle helyeken dolgoztam. 97-ben egy baráti társaságban megkértek, hogy segítsek Eszenyi Enikő készülő új lemezének, az E-tangónak a szervezésében, aztán ebből színházi előadás lett A combok csókja címmel. A színházi menedzselést tulajdonképpen Enikő mellett kezdtem megtanulni, de még hosszú évekig végeztem a magam „polgári” munkáját is, miközben Enikővel létrehoztunk néhány produkciót. Aztán 2006-ban fogtam hozzá az egészhez önállóan: bemutattuk a Hat hét hat táncot Kulka Jánossal és Vári Évával a Thália Színházban. Ez akkora lökést adott, hogy itt ragadtam. Innentől kezdve több produkció erejéig együttműködtünk a Trafóval, a Pesti Színházzal, a Nemzeti Színházzal, ismét a Thália Színházzal és 2010-től vagyunk a Belvárosi Színházban.
Hogyan fogadta Önt a kezdetekkor a színházi szakma, hiszen mégiscsak kívülről, az üzlet világából érkezett?
Nem éreztem ellenségességet, inkább kíváncsiságot, érdeklődést, illetve azt, hogy egy kicsit csodabogárnak néztek, hogy na, hova megy ez az ember.
A legkülönfélébb darabok futnak folyamatosan az Orlai Produkciónál repertoáron, film- és regényadaptáció, olasz komédia vagy Broadway-bestseller. Hogy találja ki, milyen darabot mutassanak be, mi fog bejönni a közönségnek?
Van egy jobb kezem, Zöldi Gergely fordító-dramaturg, aki ismeri az ízlésemet és azt, hogy milyen arculatot igyekszünk kialakítani. Eszerint olvas, illetve néz darabot. Persze én is megyek, utazom, nemrég voltam Bécsben előadást nézni. Nagyon fontos számomra egy produkció társadalmi üzenete, üres, olcsó szórakozást kínáló darabot nem szeretnénk bemutatni. Lényegesnek tartom, hogy szembenézzünk a problémáinkkal, ezért egyre gyakrabban mutatunk be olyan műveket, amelyek a társadalom egészét érintő ügyekkel foglalkoznak, mert ha nem küzdünk meg ezekkel a kérdésekkel, az beláthatatlan következményekkel jár, ahogy ez most a társadalmi közhangulaton nagyon meg is érződik.
A rákról szóló Happy Endingre gondol?
Arra is, meg az Apára, ami az Alzheimer-kór problémáját járja körül. Persze vannak nézők, akik kifejezetten szórakozni akarnak, ha már eljutnak színházba, nem pedig ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Bérletvásárlási akciókon gyakran találkozom olyan színházba járókkal, akik azt mondják, hogy bár hallottak arról, hogy ez milyen jó, de ők nem akarnak, nem mernek ilyen súlyos témát a színpadon látni. Őket megpróbálom meggyőzni, hogy tessék eljönni, nem kell ettől szorongani, és ha nem tetszik, visszaadom a pénzt. Szerencsére eddig még senki nem kérte vissza. Talán azért is vagyok ilyen érzékeny ezekre a témákra, mert édesanyám orvos volt, hematológus, és mindig is megérintettek a betegséggel, emberi veszteséggel járó dolgok.
A sors iróniája, hogy Margitai Ági, aki az egyik, rákban szenvedő nőbeteget alakította a darabban, nem sokkal a premier után távozott közülünk. Ő már betegen játszotta a halálra fittyet hányó, örök optimista öregasszony szerepét?
Sem mi nem tudtunk, sem ő nem tudott a betegségéről, amelynek a lefolyása nagyon rapid folyamat volt. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben az előadásban vele dolgozhattunk együtt. Szerepét Fekete Györgyi vette át, de Ági neve az előadás minden anyagán, így a honlapunkon is kiemelten szerepel.
A közönség gyakorlatilag azonosítja az Orlai Produkciót a Belvárosi Színházzal, szinte már minden este az önök darabja megy itt.
Pedig a színház nem a miénk, estéről estére béreljük egy cégtől, de persze örülünk, ha a közönség minket azonosít vele. 2006-ban még nem volt saját játszóhelyünk, 2010-ben játszottunk a Belvárosi Színházban először, az Esőember volt az első darab, ami nagyon szép előadásszámot ért meg. Mára három-négy nagyszínpadi és két-három kísérletező kamara bemutatónk van évente.
Van Orlai produkciós közönség?
Van egy jelentős réteg, amelyik folyamatosan figyeli a premierjeinket, ők az állandó törzsközönségünk, de azt gondolom, hogy akik hozzánk járnak, természetesen máshová is elmennek színházba.
Ha megvan a darab, a szereplőket hogyan válogatja?
Sokan hiszik, hogy adott színészekre keresünk darabot, de ez alapvetően azért nem így van. Persze amikor már megvan a darab, akkor színészben gondolkodunk, de előfordul az is, hogy kifejezetten ellenszereposztást csinálunk.
Ez érdekes, mondana egy ilyet?
Például Szabó Kimmel Tamás a Bagoly és Cicában egy lúzert játszik, pedig hát nem kifejezetten az a lúzer alkat. Még egy példa az “ellenszereposztásra”: Fekete Ernőt sem zenés komédiákból ismeri a közönség, pedig ez a műfaj is milyen jól áll neki a Római vakációban.
Megkeresik önt színészek, hogy szeretnének az Orlai Produkciónál játszani?
Olyan világot élünk, hogy sajnos egyre több az idős és a fiatal színész is, aki nehéz helyzetbe kerül és megkeres minket. Természetesen nem tudok mindenkinek segíteni, szerepet adni, de igyekszem.
Egyre szorosabb a kísérletező színházzal való kapcsolatuk is.
Tasnádi István Fédra fitnesse volt az első ilyen előadásunk. Aztán jött több hasonló produkció. Valóban fontos számomra az alternatív színház, a független társulatokban látom a progresszió lehetőségét, azt a fajta megújulást, amit a fiatalok, a nem hagyományos eszközökkel dolgozók jelentenek. Így indult az együttműködés a Komával, a HOPParttal, most pedig a K2 Színházzal, akikkel Csehov Platonovját (Apátlanok) csináltuk meg legutóbb egy új játszóhelyen, a Hátsó Kapuban. Velük meg is állapodtam, hogy jövőre is lesz egy közös produkciónk, mert nagyra tartom, amit csinálnak.
Általában a színházaknál nagyon élesen elválik a művészeti és a gazdasági vezetés. Ön együtt csinálja, igen eredményesen a kettőt.
Én von haus aus menedzser vagyok, a működtetés, a szervezés, a hatékony gazdálkodás, a keresztfinanszírozás, az árukapcsolás nem okoz problémát, korábbi szakmai életemben főleg ezzel foglalkoztam, csak most a „termék” más. Sok esetben csak az a feladatom, hogy biztos hátteret, stabilitást tudjak teremteni és teljes alkotói szabadságot biztosítsak az alkotóknak. Legfeljebb, ha nem vagyok elégedett az eredménnyel, akkor a jövőben kerülöm a közös munkát. De nem az a fokmérő, hogy hányszor megy az előadás, hanem hogy az a tükör, amit a nézők elé tartunk, valóban olyan üzenettel bír-e, amit elterveztünk. Megvalósultak-e az eredeti célkitűzéseink az előadással, át tudott-e jönni, amit akartunk.
Az önök bevétele kizárólag a jegyeladásból származik?
Igen, és a TAO-ból. De semmilyen pályázaton nem veszünk részt, állami támogatást nem igénylünk.
A jó darab- és színészválasztáson túl talán az is a sikerük záloga lehet, hogy igen erős a marketingkommunikáció. Mindenütt az Orlai Produkció hirdetéseivel, óriásplakátjaival találkozik az ember.
Ezt nagyon fontosnak tartom. Ma óriási verseny van, a színházi kínálat sajnos meghaladja a keresletet. Budapesten egy este sok az előadás, a fizetőképes kereslet pedig korlátozott. Abban, hogy a néző hozzánk jön vagy egy másik színházba, nagy a szerepe a marketingnek. Az új előadásokat pedig be kell vezetni. Egyébként produkcióink nemcsak Budapesten szerepelnek, éves szinten előadásaink közel negyven százaléka vidéken látható.
Más a vidéki közönség?
Alapvetően nem, talán néha egy kicsit emelkedettebb, amennyiben számukra egy színházi előadás még nagyobb szó, készülnek rá, kiöltöznek, sok esetben társadalmi eseménynek tekintik. Számunkra a vidéki néző ugyanannyira fontos, mint a pesti, ezért lényeges többek között, hogy ugyanazokat a technikai feltételeket tudjuk biztosítani, mint a fővárosban.
Minden egyes előadás nyereségét beleforgatja a következőbe?
Teljes mértékben. Nyereséget a cégből sosem vettem ki, a mindennapi élet költségeit leszámítva.
Akkor ez egy never ending projekt?
Azért nem, mert egy idő után a növekedést már nem lehet kezelni, de azért ott még nem tartunk, ez a repertoár még kezelhető méretű.
Minden színész, akivel találkoztam és az Orlai Produkcióban játszott vagy játszik, nagyon pozitívan nyilatkozott önről. Hogy szenvedélyesen érdekli minden munkafolyamat, kedvet és jó hangulatot teremt, és nem utolsó sorban jól meg is fizeti őket.
Nekem az a feladatom, hogy minden alkotót, így a színészt is motiváljam, érdekeltté tegyem a produkció sikerében, ennek természetesen része az anyagi megbecsülés is. Azon dolgozunk kollégáimmal közösen, hogy ehhez mindent megteremtsünk, és ebben mindenki kedvét lelje.
forrás: http://art7.hu/
