Személyiségfejlődés a lókolbászok földjén
Nem igazán tudtam, mire számítsak, amikor A csemegepultos naplója című Jurányi-produkció DESZKA Fesztiválra utaztatott, a debreceni MODEM terére optimalizált változatát indultam megnézni. Nem sokat segített a színlap pár mondatos ismertetője sem…
„A lókolbászok akarták így. A lejárt májasok. A kolozsvárik. Ők mentettek meg, hogy újra embernek érezhessem magam.” Hamar megértettem aztán, hogy egy egészen konkrétan vásárcsarnoki környezetbe ágyazott (re)bildung történetről van szó, amelyet egyedül mesél és játszik el a pályakezdő felvágottpultos eladót alakító Ötvös András.
A csemegepultos egyébként valójában író, a napló pedig egy nem kimondottan vallomásos hangvételű, még kevésbé meditatív, mégis személyes beszámoló egy pár hónapnyi szakmaváltásról. Az egyetlen szereplő besétál a színpadra, és egy tejesládára leülve fog nagy lendülettel saját történetének mesélésébe: úgy indult „ez az egész”, hogy megelégelvén a négy fal közt végzett szellemi munkát elhatározta, hogy az „élet folyamával” akar úszni. Hogy íróként mennyire volt ismert és népszerű, arról biztosat nem tudni, de árulkodó és persze némileg önironikus, hogy bánatos szemű bölcsészlánynak írja le az egyetlen nőt, aki – hol másutt, mint egy romkocsmában – fölismeri. Túl sok utalást nem tesz irodalmi karrierjére, valójában csak úgy említi, mint a darab elején kezdődő és annak végére le is áldozó csemegepultosi pályafutásának előzményét. Viszont érdekes módon sem a szöveg, sem a játék nem épít ellentétet a kettő közé. Ez a váltás nem dilemma, hanem kaland. Nem képződik körülötte feszültség, és így legalább biztosan nem lesz az előadásból két össze alig vethető élétpályamodell erőltetett megmérkőztetésének színtere.
A csemegepultosság tehát tulajdonképp bármi egyéb lehetne, a lényeg úgyis az a lendület, amellyel a főszereplő a lábai közé kapja az oldalára fordított tejesládát, és fölvázolja, honnan is indul az ő csarnokbeli pályafutása. Ez a lendület valódi szervező elv, és nem csak azért, mert egymást érik a pultban álló főszereplő életében a tanulnivalók, az élmények és a találkozások, hanem mert ezeket végig úgy narrálja, mintha valami lépcsőn lépkedne fölfelé öles léptekkel, tempósan, határozottan. Jelen idejű és persze egyes szám első személyű megszólalásokkal köti össze a párbeszédes részeket; merthogy olyanok is vannak, alkalmat adva a pultossegédnek arra, hogy főnöke, vevői, szomszédai és (alkalmi) hódításai bőrébe bújjon. A dialógusok és az összekötő szövegek egyaránt lendületesek, sodróak.
Ezt az ütemet egyszerre követi le és generálja a tárgyi környezet. A díszlet tulajdonképp egy szobányi méretű, forgatható kocka. Szemből nézve annak a piaci pavilonnak a belsejét látjuk, ahol pultosunk szeleteli és méri a lófrankfurtit, lópárizsit, lódebrecenit. Ez tehát alapvetően a „lovas pult”, de ahogy a főszereplő egy-egy váltásnál fordít rajta egyet, és jelzésszerűen a falának dől vagy belekapaszkodik egy-egy kampójába, ez az egyetlen díszletelem funkcionál saját hálószobájaként, villamosként, romkocsmaként, minden munkaidőbeli és azon kívüli találkozása, tapasztalása helyszínéül. A színészi játékba tökéletesen belesimul az egyébként kimondottan innovatív kellékhasználat is: a virslik mint kíváncsi egyetemista lányok legyeskednek körülötte, ahogyan a díszletkocka egyik hátsó deszkájára mint kocsmapultra könyököl, a füstölt sonkát mint kikapós szépasszonyt szenvedélyes szerető módjára öleli magához, a kapucninál megfogott melegítőfelsővel pedig mint zárkózott tinilánnyal beszélget egy bérház lépcsőjén kuporogva.
Van ebben valami leplezetlen vonzódás az anyagi valósághoz, amelyet átjár és megelevenít az áramlásélményre vágyó pultos életszeretete. A gyorsan egymás után sorjázó mondatokat kísérő nagyívű mozdulatok mögött komoly színészi koncentráció és átgondolt energiaáramoltatás sejthető. Ötvös András kezében életre kelnek a feltehetően hungarocellből készült szalámik, kolbászok és parizerek. Ahogyan véletlenül műbél borításával együtt kezdi szeletelni a párizsit (első vevőjét akarván fürgeségével lenyűgözni) vagy ahogyan nagy erőfeszítések árán állítja meg a pultból hosszú láncban előtörő debreceniket, abban nem csupán a kezdő pultos ügyetlensége érezhető, hanem a henteslegény-író életigenlése is. Azonnal kapcsolódik ugyanis vevőihez, érzékeli habitusukat és igényeiket, és ezeknek eleinte meg is szeretne felelni.
A bildung talán épp abban áll, ahogy egy-egy vevő kapcsán mégis meghökken, megáll, és egyfajta belső igent vagy nemet mond valamire abból az információtengerből, amit ő az élet folyamának nevezett kicsivel korábban. Így amikor a drágakarórás, öltönyös, feszült üzletember lekezelő és sürgető hangnemben, köszönés nélkül szólítja meg, egy pillanatra megáll a kezében a lószalámi, a nézőnek pedig az az érzése támad, hogy az író most valami olyasmivel találkozik testközelből, amivel korábban nem volt alkalma. Vagy legalábbis nem így. Hasonlóan akkor, amikor egy idős hölgy csoszogva közelít a pulthoz, pultosunk kolléganője (Ötvös kezében egy gipszálarc) pedig előre odasúgja, hogy 3 dkg pulykasonkát kell majd kimérni, ennyi fér ugyanis bele a néni húsárura szánt napi 100 forintos költségvetésébe. (Természetesen rámérnek még néhány dekát a 95 forintért eladott adagra.) Amikor az idős hölgy borravalóként hátrahagyja a visszajáró 5 forintot, mert „Magának jó a modora”, akkor az író-pultos bevallja magának, hogy még soha nem gondolt 100 forintra úgy, „hogy az egy összeg”. Ezekből a találkozásokból nem vonódnak le messzemenő erkölcsi tanulságok. Megmaradnak részben artikulált, de annál súlyosabb felismeréseknek. Ítélkezés helyett együttérzés van.
A lendületes előadás különösen jelentéses momentumai ezek a pillanatnyi megállások, amelyek nem csak a csemegepult mögött állva „ütnek be”, de meglepik a főszereplőt munkaidő után, otthon is. Egész pontosan a lépcsőházban, ahol rendszeresen összefut egyik idős, már a darab elején zavartnak tűnő szomszédasszonyával, akit „Köntös” néven emleget, a néni ugyanis pongyolában vadászik a szomszédokra, hogy jótanácsokkal lássa el őket. Például, hogy lánccal és lakattal rögzítsék a lábtörlőjüket, ahogyan ő is teszi, a lopások ellen. Főhősünk eleinte igyekszik gyorsan lerázni, de valahogy mégis lebilincseli a furcsa jelenség.
Nem úgy engem nézőként, én ugyanis eleinte – ki tudja, miért – úgy éreztem, hogy ez a szál a kissé közhelyes „bogaras, paranoid öregasszony” figurával mindössze a „rögvalót” lesz hivatott kötelező jelleggel megmutatni. Lehorgonyozni a történetet egyfajta saj(n)á(la)tosan ismert realitásban, hiszen ki ne találkozott volna már senkiben sem bízó, pesszimista, huhogó öreggel, aki előszeretettel riogatja fiatal ismerőseit, szomszédait valami természeti vagy nemzetpolitikai katasztrófával? A lépcsőfordulós megállások azonban egy jóval komorabb kifejlet felé tartanak: egy egész leépüléstörténet súlya nehezedik az utolsó jelenetre, amelyben Köntös feltűnik. Kényszerzubbonyban viszik el otthonából, ahonnan menye azon nyomban elkezdi az utcára dobálni a negyven év alatt fölhalmozott kacatokat, amit pultosunk Köntös unokájával együtt az ablakból figyel. Szavak nélkül, vagy talán inkább azokon túl próbálják egymást támogatni, hogy szembe merjenek nézni azzal, hogy „Ez ilyen…” Megint nincsenek fölösleges szólamok akár az (idős) ember esendőségéről, akár a többiek, a „világ” kegyetlenségéről, mégis mélyen megrendítő, ahogyan az ember eltűnik a tárgyak közül, a magukra hagyott tárgyak pedig kiszolgáltatott, immár értelmezhetetlen jelölőkként szenvedik meg a fölöslegessé válást.
A darab közepe táján támad a nézőnek az az érzése, amely egészen a végéig ki is tart: ez a képzeletbeli lépcső, amelyen az előadás elején rohamléptekkel indul el az újdonsült pultos, talán inkább valamiféle spirál, ha úgy tetszik, csigalépcső. Időnként hasonló epizódok ismétlődnek, így például az előbb említett Köntössel, illetve mindazokkal a nőkkel, akikkel a pultos-író közelebbi kapcsolatba keveredik. Előbbi a paranoia, utóbbi a kialakuló kötődés egyes stádiumainál állomásoztatja a főszereplőt, aki lassan mintha arra jönne rá, hogy az élet folyamával úszni nem csak tempósan lehet, hanem épp annyira úgy is, ha megengedi magának a megállást, a szétnézést és – mindenek felett – az együttérzést másokkal és önmagával. És persze a lókolbásszal.
Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója. Rendező: Göttinger Pál. Színész: Ötvös András. A Kultkikötő és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása, Debrecen, MODEM, 2015. március 17.
forrás: http://kulter.hu/