Életében gyökeres változást hozott, amikor november végén meghalt szerelme, Balikó Tamás. Rozi megrendítő őszinteséggel vallott az őt ért veszteségről, a továbblépés kényszeréről, önmaga újragondolásáról. Emellett nyíltan beszélt a Magyar Színházból való távozásának okairól és arról, miért döntött a Thália Színház mellett és mit vár a tagságtól.
Jövő évadtól a Thália Színházhoz szerződik Lovas Rozi, aki a Pécsi Országos Színházi Találkozón két alkalommal is elnyerte ’A legjobb 30 év alatti színésznőnek’ járó díjat, a színi kritikusoktól tavaly megkapta a ’Legígéretesebb pályakezdőnek’ járó elismerést és hazavihette a Junior Prima díjat is.
Hogy vagy?
Lovas Rozi: Most teljes mértékben a színházra koncentrálok. Nagyon sokat dolgozom és ez jó. Rengeteget segít abban, hogy nagyjából helyrerázódjak. Különös, eddig a legkisebb dolgok is, mint lemenni bevásárolni, fontosak és jelentőségteljesek voltak, most viszont a legnagyobbaknak sincs súlyuk. Akaratlanul is megváltozott a világra való rálátásom, érzékelésem, hozzáállásom. Teljesen új ember lettem ettől a hatszáz évtől, ami Tamás elvesztésével rám nehezedett. De próbálom tovább csinálni az életet és ésszel felfogni. Érdekes, korábban mindig azt gondoltam, attól, hogy mi színészek vagyunk, ráadásul nők, elsősorban az érzelmek mozgatnak minket, most azonban kezdek rájönni, milyen komoly szerepe van az agymunkának is abban, hogyan és miként létezünk. Nekem például tudatosítanom kell, hogy meghalt az az ember, akit a legjobban szerettem, akivel a következő sok évemet elképzeltem, fel kell fognom, hogy mindez elmúlt. Nagyon mélyre süppedhetnék a sárba, lenne is kedvem hozzá. De valahogy Tamás emléke, az, amilyen ember volt, amilyen én vagyok és az amik együtt voltunk, ezt nem engedi. Muszáj továbbmennem. Sokkal jobban esik olyasmit csinálni aminek értelme van, és amivel utólag is az ő egész létezését igazolom, mint az engem ért fájdalmon keseregni. Fantasztikusan sokat segít a színház. Gyanúsan tökéletesen alakult, majd egyetlen pillanat alatt felborult az életem. Ezért rettegtem attól, hogy minden megváltozik, tönkremegy, hogy megszűnök annak lenni, aki vagyok, vagy akit Tamás által sikerült megszeretnem magamban, és féltem, hogy másként kezdek működni színészként a színpadon. De nem így lett. A gondolataimat, az érzelmeimet meghatározza az az újfajta tudás, aminek birtokába kerültem és ezért még intenzívebben érzem, hogy játszanom kell. Ráadásul jólesik elmenekülni a valóság elől a színdarabok világába és elmerülni egy-egy szerepben. Amikor bekerülök a sötét falak közé, azt érzem, minden rendben van és iszonyú nagy erővel vetem bele magam minden feladatba. Valahogy az élet a segítségemre siet. Például épp most lett volna néhány hét szünetem két próbafolyamat között, de váratlanul megkerestek a Budaörsi Latinovits Színháztól, hogy szálljak be félúton az Egérfogóba, amit Lukáts Andor rendez. Boldoggá tett a felkérés. Eddig mindig vágyva vágytam a szünidőket, most pedig azt kívánom, hogy egy csepp se legyen.
Gondolom, az is sokat számít, hogy a színházban nem vagy egyedül, körülvesznek a kollégák, barátok...
Lovas Rozi: Rengeteg energiát tudok meríteni belőlük. Elképesztően sok jó szót kaptam egészen váratlan helyekről is, és ezért végtelenül hálás vagyok. Az fogalmazódott meg bennem, hogy ez talán azt jelenti, eddig nem csináltam rosszul a dolgomat, talán én is adtam valamit, hogy ennyi jót kapok vissza. Sokan kérdezgetik, elmegyek-e külföldre. Pont ennek kapcsán tudatosodott bennem, hogy egyáltalán nincs kedvem elköltözni vagy elmenekülni, mert otthon érzem magam ezek között az emberek között, akiket ha úgy tetszik, hívhatunk szakmának is. Sokat kaptam tőlük, biztonságban érzem magam köztük és örömmel dolgozom velük minél tovább.
Sok munkád volt az évadban Miskolcon és a Magyar Színházban is, jelentős szerepeket bíztak rád. Mindkét helyen komoly változások történtek az elmúlt időszakban. Amikor kiderült, hogy a Magyar Színház élén igazgatóváltás lesz, vártad, hogy mi fog történni vagy tudtad, hogy elszerződsz?
Lovas Rozi: Nem határoztam el magam. Igazság szerint már az igazgatóváltás előtt, október-november tájékán jöttek telefonok és rettenő megtisztelő ajánlatokat kaptam. Már akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogyan tovább. Alapvetően fontos számomra, hogy minél több helyen dolgozhassak. Ha jó feladatra hívnak, mindenképpen igent kell mondanom, már csak azért is, hogy folyamatos mozgásban tartsam magam. Őze Áronnal ezért tudtunk nagyon jól együttműködni, mert ő ezt pontosan tudta. Biztonságot kínált egy nagyon jó csapatban és izgalmas munkákat adott, de megértette azt is, hogy szükségem van arra is, hogy szabadon jöjjek-menjek. Nyilván sok emberrel megtörténik, hogy a feje fölött cserélődnek az igazgatók, de nekem ettől olyan érzésem van, mintha a színház egy teljesen személytelen dolog volna, mintha én, mint alkotóművész és ember nem befolyásolhatnám, hogy hol és kikkel dolgozom. Én a társulatban hiszek, emberekben, akik közösen gondolkodnak és együtt hoznak létre dolgokat. Számomra fontos volt annak idején, hogy hívtak Kiss Csabáék és Őze Áronék is, hogy velem képzelték el a csapatukat. De nem támadt bennem semmilyen ellenérzés Zalán Jánossal szemben. Nyugodt voltam, mert tudtam, lesz lehetőségem elmenni, ha úgy alakulnak a dolgok.
Adtál esélyt Zalán Jánosnak? Leültetek? Beszéltetek? Elmondta a koncepcióját, elmondhattad, hogy mire vágysz?
Lovas Rozi: Épp azért éreztem olyan személytelennek az egészet, mert senki nem mondta el, milyen irányba fog tovább haladni a színház. Vártam arra, hogy megkeresnek és valaki elmondja, mi fog történni, mit gondolnak rólam, mik a tervek velem illetve a társulattal, de ez nem történt meg. A társulati beszélgetéseken általánosságok hangzottak el, ezektől senki sem lett okosabb. Akkor már egyre erősebben fogalmazódott meg bennem, hogy továbbállok. Azt azonban semmiképp nem akartam, hogy úgy tűnjön, elmenekülök vagy valami prekoncepció miatt távozom, ezért én kezdeményeztem egy találkozót az igazgató úrral. Ez már jóval a kirúgások és a státuszok megszüntetése után történt. Azt, hogy velem tervez mindössze abból sejthettem, hogy nem küldött el a határidőig. Egy egyeztetési problémáról is beszélnünk kellett. Orlai Tibor hívott a júniusban bemutatásra kerülő Hair-be. Hónapokig nem érkezett válasz a kikérőre, majd egyszercsak megjött az elutasítás. Ekkor mondtam azt, hogy most már én jelentkezem és fejezzük be ezt a történetet. Úgyhogy május végével megválok a Magyar Színháztól.
Arról beszéltetek, mi lesz a futó darabjaiddal, a Rómeó és Júliával, az Anyeginnel és a Révfülöppel?
Lovas Rozi: Feltettem ezt a kérdést, de nem kaptam rá egyértelmű választ.
És miként alakul a miskolci színházzal, ahol szintén jelentős átalakulás zajlott?
Lovas Rozi: Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy ismét megyek egy vagy két szerepre.
Azt mondtad, több helyről is megkerestek. Mérlegelted a lehetőségeket vagy azonnal tudtad, hogy a Thália Színház hívását fogadod el?
Lovas Rozi: Nagyon sokat gondolkodtam. Borzasztóan vágyom a társulati létezésre, ugyanakkor rosszul viselem, ha be akarnak zárni. Épp ezért azt a közeget kerestem, ahol egy lazább alkotóközösség működik, ahol tudunk beszélgetni egymással és adott esetben megértik azt is, ha én szeretnék elmenni vendégeskedni. Ezeket a szempontokat figyelembe véve, a Thália Színház tűnt a legszimpatikusabbnak.
Mikor és mivel kerestek meg a Tháliából?
Lovas Rozi: Réthly Attila, akivel még a kaposvári főiskolán dolgoztunk együtt, közvetlenül azután írt nekem, hogy Zalán Jánost kinevezték. Néhány nap múlva Csányi Sándor hívott. Akkor még nem ismertük egymást személyesen, de tudtam, hogy látott A tanítónőben és az Amadeus-ban is. Azt mondta, darabra mindenképp szeretnének elhívni, de nagyon szívesen le is szerződtetnének. A fontos kérdéseket feltettem, ők is elmondták, miként gondolkodnak. Úgy érzem, jól döntöttem. A Tháliában kíváncsiak rám, elmondhatom, hogy számomra mi a fontos és azt el is fogadják.
Mi volt az, ami ezen kívül a Thália mellett szólt?
Lovas Rozi: Leginkább az, ami a miskolci színház mellett is szólt, hogy egy újonnan formálódó csapat része lehetek. Mindig izgalmas egy társulat kialakításában részt venni, és boldog vagyok, hogy a történet elején én is beszállhatok. Azt látom, hogy egy színvonalas, valódi művészi munkára szerződött csapat dolgozik itt, akik arra törekednek, hogy a színház megtalálja a saját hangját, a saját útját. Molnár Piroska, Schell Judit vagy bármelyik tag neve pedig garanciát jelent számomra. Tudom, hogy ha ők itt vannak, nagyon nagy baj nem történhet. És persze rettenetesen jólesik, hogy rám gondoltak.
Eddigi pályádon elsősorban nagy drámai szerepeket játszottál. A Thália Színház Réthly Attila főrendező meghatározása szerint tartalmas, igényesen szórakoztató színház kíván lenni. Nem feltétlenül van átfedés a kettő között. Nem félsz ettől az új helyzettől?
Lovas Rozi: Természetesen felmerült bennem a kérdés. Valóban csodálatos szerepeket kaptam az elmúlt években és jórészt mind nagy, nehéz drámai feladatok voltak. De vágytam arra, hogy más műfajokban is játszhassak, hogy egy vígjátékban vagy zenés darabban is kipróbáljam magam. Az életben pedig nagyon szeretem a humort és a viccet. Ezért örülök, ha ilyen szerepet kínálnak majd nekem. Abban pedig reménykedem, hogy ha szerves része leszek a társulatnak, akkor gondolkodnak majd bennem drámai színésznőként is. Mondjuk a Liliom is belefér a Thália profiljába, amiről semmiképp se mondanám, hogy bulvár vagy vígjáték. A következő évadban egyébként egy Feydeau és egy McDonagh darabban fogok játszani. Mindkét művet most fordítják, ezért még nem sokat tudok róluk, de az nem kérdés, hogy igen kiváló szerző mindkettő.
A döntést, hogy elszerződsz, egyedül hoztad meg, vagy kikérted valakinek a véleményét?
Lovas Rozi: Ezt még meg tudtuk beszélni Tamással. Amikor erről döntöttem épp ott volt Mohácsi János is, aki az osztályfőnököm volt az egyetemen. Tamás említette neki, hogy mi a dilemmám és megkérdezte, szerinte mit csináljak. Nagyjából mindeketten ugyanazt mondták: fontos a biztonság és a társulati lét, de most még talán túl egyszerű lenne bezárkózni és egyetlen helytől függővé tenni magam, ki kell használni, hogy sokfelé hívnak. Azt hiszem, arra biztattak, ami ezután következik majd.
Kérdezett: Spilák Klára
Forrás:
Usz.: tb / Színház.hu
