Dinyés Dani két éve folyó operabeavató-szeánszain szerda este új hagyományt teremtett: miután a Traviátáról volt szó az este első felében, meghívta Sólyom-Nagy Sándort, aki megközelítőleg négy éve nem lépett fel színpadon. Aki nem tudná: 45 évnyi énekes pálya van a bariton mögött, 86 szerep, 238 bayreuthi este (is). Ő még az utolsó "nagy bölények" közé tartozott: "ilyenek már nincsenek manapság, és nem is lesznek"- hangzott el valami hasonló a bevezetőben.
A bölény szó gyakran kapcsolódik énekesekhez, mindenki ért, amit ért rajta. Ezt számomra valaki, aki jelenleg is elismert és a pálya csúcsán van, de mégsem érzi magát "bölénynek", így magyarázta, idézem : "a bölénység a magabiztosságnak, vagy annak következménye, hogy tudod, hogy szükség van rád, és ez találkozik a lehetőségekkel, meg a közönség szeretetével.Kell hozzá magabiztosság és önkétely is. Az egyetlen bölény(Molnár) Levente, akit mostanság ismerek.Nem véletlen, hogy nem itthon lett az. :-)"
Ez a gondolat, hogy milyen is volt visszatekintve egy mindenféle mércével is befutott és elismert énekes pályája, akinek megadatott a "dupla karrier", azaz a siker itthon és külföldön is egyaránt - az est második felében került boncolgatásra. Ez az, ami különösen érdekes lehet számunkra: ahogy a pillanatnyi helyzet kinéz, a jelen magyar énekesei óhatatlanul is választás elé kényszerülnek.
De először ne ugorjuk át a Traviátát sem, mert önmagában az is érdekes volt, ahogy Dinyés Dani ezt elemezte az este első részében.
A Traviátából éppúgy, ahogy más operákból korábban, mindössze csak egy részlet emelődött ki, mégpedig Germont (az apa) és Violetta kettőse. Ebből láthattunk részleteket. Én most is, ahogy a korábbi két alkalommal is (Don Giovanni, Hoffmann) rendkívül sajnáltam, hogy nem voltam az összes előző alkalommal jelen, illetve azt, hogy legalább a Katona nem rögzítette ezeket a nagyon tanulságos előadásokat.
Ha elfogadjuk az előadó szándékát (DD:" nem kell rögzíteni semmit"), akkor is felmerülhet a nézőben, hogy mennyire jó lenne egy KÖNYV például, akár DVD vagy CD melléklettel. Most is, ahogy a korábbiakban is, hallottam új gondolatokat, amelyek akár alapjaiban is megváltoztathatják a nézők viszonyát a műfajhoz magához, illetve az adott műhöz. Az, hogy mindenre konkrét magyarázatot kapunk, zenével alátámasztva, nagy dolog. Néhány gondolat igazi újdonságnak tűnik a mezei nézőnek, alapos zenei képzettség nélkül pláne. Meggyőző mindaz, amit Dinyés Dani mond, a humor miatt szórakoztató, a zene iránti szenvedély miatt pedig lehengerlő. Miközben ezt írom, ugrik megint be a nyilvánvaló: ezeket az előadásokat valóban intim térben, száz ember előtt kellene továbbra is tartani - de egy tévé stúdiójában. Az emberek szélesebb tömegei is szórakoznának rajta és lenne legalább valami, ami miatt sajnálnám, hogy 27 éve élek tévé nélkül.
Ebben az első részben "két leendő hírességet" hallhattunk, mutatta be az előadó az énekeseit. Ez csak részben igaz. Kolonits Klára ismertsége jóval szélesebb annál, amely esetén a "leendő" szó egyáltalán felmerülhetne.Cseh Antal pedig minden magyar operát játszó színházban fellépett, Pesten is rendszeresen énekel. Aki figyeli a műsort, az MÁR őt is nyilván ismeri. (Az operabeavatóknak is rendszeres vendége, éppen ennek a közönségnek nem kell egyáltalán bemutatni, amely érezhetően törzslátogatókból áll össze.)
A részlet kapcsán általánosságban az olasz opera sablonjairól, szerkesztési módszereiről is szó volt és Dani humoros megjegyzésein keresztül nagy igazságokra világított rá, amelyekre ezzel a stílussal minden bizonnyal könnyebb lesz visszaemlékezni. "A tenor beleszeret a szopránba, a bariton pedig megpróbálja megakadályozni..." - igen, ennyi az egész, rendszerint erről szólnak az olasz operák.
A tenor apja és a szoprán találkozása zeneileg is két világ ütközését jelenti. A jelenet nagy részén keresztül végigkövethettük, hogy változott mondatról mondatra az apa hozzáállása fia szerelméhez, milyen taktikai eszközöket vet be arra a célra, hogy a szerelmeseket elválassza egymástól. Mindkét oldalról láthattuk, kinek milyen motivációja van arra, hogy azt és úgy énekelje, ahogy ez megtörténik.
"Germonte emberére akadt" - hangzott el a magyarázat, kis kiegészítéssel: "a nő is ember". Ez a színpadon is némi feszültséget szült, hiszen nem titkolta az előadó, hogy a közreműködő briliáns szoprán egyébként 13 éve a felesége, akire később hasonlóan játékosan-félreérthetően a sárkány kifejezést is használta, természetesen a szerep vonatkozásában. A közönség nagyon élvezte ezeket a kis megjegyzéseket, bevonva érezhette magát a művészek életébe. (Én is megfigyeltem, hogy vannak férfiak, akik annyira nem bánják, ha akár pillanatokra is, de a "papucsférj" kényelmes szerepébe bújhatnak. A főbb döntéseket valószínűleg nem szívesen engedik ki a kezükből.)
Dinyés Dani néha énekelt is - valószínűleg meg tudná tartani az előadását egyedül is és éppen így tele lenne a színház, bár a műsor másik valódi vonzereje, hogy ilyen kis térben hallunk testközelből nagy énekeseket. Az említett énekesek ezúttal kotta nélkül, már jól bevált szerepüket éneklik. Ami nagyon izgalmas számomra: ahogy meg tud születni a két karakter ÉS (!) a köztük lévő kapcsolat is, mindenféle kellék, díszlet, egyéb külsődleges sallang nélkül. (Jelen van ugyan a színházban Göttinger Pál rendező, akinek ha módja lett volna, egészen biztos, hogy gazdagította volna még a látottakat, mert sokat számít, amikor egy konkrét helyzetbe kerülnek az énekesek. Ez a Hoffmann esetén is kiderült.)
Szemléletes kifejezéseket hallunk a pontos helyzetet át nem látó apára (olyan, mint egy hókotró - ez nagyon tetszett) és az érzékeny nőre, aki megértette, hogy mit várnak tőle éppen most, amikor közel már a halála. Egészen más okból fog az apa kérésére igent mondani: ráébred, hogy haldoklásának élményétől meg kell szerelmesét óvnia.
Nekem volt még gimnazistaként egy hosszabb Verdi-korszakom, voltak olyan hetek, amikor minden nap meghallgattam a Traviátát. Kicsit macerás volt a bakelitet folyton forgatni, de ezek a mozdulatok életem részét képezték, legalább három évem telt el így, más-más operák bűvöletében. Bevallom, mindig utáltam ezt az ostoba Verdi-apát, a fenébe kívántam és vártam, hogy ennek a zeneileg egyébként valóban katartikus jelenetnek vége legyen. Egészen tegnapig abban a hitben voltam, hogy az apa érvei hatották meg Violettát és emiatt egyezett bele, hogy eltávolodik Alfredótól. Közben pedig nem: a nőnek a helyzet mindössze új látószögből jelent meg az apa érveit hallgatva, Alfredóéból.A férfi jövőjére gondolt, amit az mindenképp nélküle fog átélni. Violetta ezt követő gesztusa, hogy megpróbálja kiábrándítani magából szerelmesét, hogy az később ne fájlalja az elvesztését, igazán romantikus , nagy önmegtagadásra vall...Nem mindenkinek lenne ereje hozzá.
Engem egészen meggyőztek az elhangzott érvek, és az énekesek játéka is egészen ezt erősítette meg: igen, a két szereplő egymás mellett elbeszél, valóban nem egymásra reagálnak. Bizonyítva látjuk azt is, hogy Verdi milyen egyszerű kíséretet használ, mégis hat - és ez az egyszerűség tisztává teszi a szituációt.
A szünet előtt nem olyan sokkal egyben elénekelték a jelenet végét. "Nincs kedvem erről beszélni, olyan gyönyörű, hogy az elmondhatatlan." - mondta az előadó, és egyet tudtunk vele érteni. (Ennek ellenére természetesen folytatta.) Minél jobb egy énekesi teljesítmény vagy egy előadás, annál inkább boncolásnak érződik az elemzés, annál feleslegesebbnek. Sokszor egyszerűbb lenne valakire csak annyit mondani, hogy egyszerűen zseniális.
A második részben Sólyom-Nagy Sándor és Kolonits Klára énekelte "a zsákos jelenetet" a Rigolettóból. Láttuk a diadalmas Rigolettót, aki élvezi pár pillanatig a herceg felett aratott bosszúját - egészen addig, amíg meg nem hallja a pimasz "La donna é mobilé..."-t (ezúttal Dinyés Dani énekelte ezt be, egy oktávval lejjebb, de a célnak megfelelően). Ezután jön a ráismerés Gildára és a lány halála. Rendkívüli élmény volt az, hogy zsák, díszlet, szélgép, zenekar, ömlő víz, stb. nélkül is megszületett ez a jelenet, előttünk és működött.
Sólyom-Nagy Sándor jelenete nem lett megszakítva, újrakezdve, szétboncolva. A közönség és a résztvevő művészek is meghatottan ültek utána, mindenki a tudatában annak, hogy egy nem mindennapi esemény részesei vagyunk. Az, hogy kit mennyire érintett meg, természetesen attól függött, hogy milyen előzetes élményei fűzik az élő legendához. (Én gyerekként rengeteget hallgattam, mert apám Kováts Koloson, Polgár Lászlón kívül őt is nagyon szerette. Téma volt, ha megint Bayreuth-ban lépett fel és ezt a tévéből éppen meg is tudhattuk.)
Az este további részében Sólyom-Nagy Sándor beszélt leginkább, válaszolt a kérdésekre és elmesélt néhány anekdotát is. Dinyés Dani elsősorban arról szeretett volna beszélgetni, hogyan készül fel egy énekes a szerepre, de éppen erről, aprólékos részletességgel nem sok szó esett végül. Viszont kiderült, hogy teljes pályája folyamán énektanárral dolgozott, és nemigen váltogatta őket (Maleczky Oszkár halála után végig Kutrucz Évával). Erre a mostani fellépésére három héten keresztül a Zeneakadémián tanító és jól zongorázó feleségével gyakorolt.
Az este folyamán általános megállapítások is elhangzottak az énekesek szerepformálásával kapcsolatban. Olyan mondatok, amelyek nyilvánvaló evidenciának tűnnek, de mégis, ha a jelenlévő művészek fontosnak tartották ezek kiemelését, akkor ez azt is mutatja, hogy mégsem olyan magától értetődőek a gyakorlatban. Miről van szó? Néhányat kiemelek, jegyzőkönyvszerűen :
"Az énekes levegőt vesz" - a zongoristának más az énekeseket kísérni, mint egyéb hangszeres művészeket - időt kell hagyni hozzá.
Az énekesek a színpadon süketek és vakok. (Jó kis anekdoták hangzottak el. Én azon szerencsések közé tartozom, aki a valóságban átélhette ezt, milyen az operaház színpadán fellépni - a vetélkedőn -, így csak bólogatni tudtam magamban. Én ugyan eddig is csodálattal néztem az énekeseket, de a saját tapasztalatom után ez még fokozódott is.
Az énekes - jó esetben - "megpiszkálja a lelkeket". "Attól, hogy énekelnek, még közölni is akarnak". Emiatt nem szerencsés, ha az énekes idegen nyelven kénytelen megszólalni - sokan nem tudják, hogy miről énekelnek és a közönség a feliratot olvasni kényszerülve még csúszásban is van. Ez a modern operajátszás problémája, korábban gyakoribb volt az anyanyelven való éneklés. (Ez itt valóban egy komoly problémának tűnik, hiszen a művek viszont az eredeti nyelvre íródtak.) Viszonylag hosszabb ideig taglalták ezt a kérdést és azt is, hogy mi lehet az oka, hogy ma a magyarul énekelt operákhoz is kell felirat, a nyolcvanas években pedig még mindenki tudott tisztán énekelni. (Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, én számos énekesnek az olasz kiejtését is jól érthetőnek találom - de nyilván a művek előismerete is számít. Nem tudom megállapítani, hogy valóban ennyire romlott volna a helyzet ezen a területen is.)
Végül Sólyom-Nagy Sándor egyik legnagyobb szerepéről, a Hans Sachsról beszélt, amely összesen 140 percnyi színpadi éneklést jelentett, megközelítőleg A nürnbergi mesterdalnokok felét ez a szerep teszi ki. Ezt mindenki emészthette magában, milyen lehet egy ilyen volumenű szerep betanulása. Pályájáról fájóan kimaradt szerepet viszont csak egyet említett, a Macbeth-et.
Az elhangzottak fényében, Sólyom Nagy Sándor karrierjét is ismerve elmondhatjuk, hogy kivételes pillanatnak lehettünk tanúi - láttunk egy elégedett operaénekest, egy igazi nagy művészt, közvetlen közelről. Valakit, akinek ráadásul operaénekes fia van, rendezett családja. Felesége, aki végigcsinál vele egy háromhetes felkészülési folyamatot azért, hogy száz ember meghallgathassa Rigolettóként.
Ugyan felvétel nem készült, de ez a száz ember garantáltan el fogja az élményt tenni magában hosszú távra is.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu/
