Szakmai beszélgetés (Szigorúan ellenőrzött vonatok) - a beszélgetés leirata

Csiky Gergely Színház, Kaposvár (Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok)

felkért hozzászóló: Göttinger Pál, Sándor L. István

Lévai Balázs: Üdvözlök mindenkit, elkezdjük a Kaposvári Csiky Gergely Színház Szigorúan ellenőrzött vonatok című előadásának kitárgyalását. Mielőtt ez megtörténne, el kell mondanom, hogy az egyik felkért opponens Janisch Attila filmrendező lett volna, aki jelen pillanatban felvételiztet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol filmes osztályt indítanak Szász Jánossal. Írt egy hosszú levelet.

Kedves Mindannyian! 

Néhány hete Bérczes László arra kért, hogy beszéljek a 2015-ös POSZT versenyprogramjába került rendezéséről, a Bohumil Hrabal regénye alapján saját maga és állandó munkatársa, Kiss Mónika által írott szövegkönyvből készített Szigorúan ellenőrzött vonatokról.

Gondolkodás nélkül mondtam igent e kérésre, nem csak azért mert Laci majd minden rendezését ismerem - a Bárka színházban látott legelsőktől fogva -, hanem mert szeretem azt a figyelmes, aprólékos gondosságot, ahogyan ő ezeket az előadásokat létrehozza. Magam is örömmel hívtam meg a Gézagyerek rendezését (Háy János darabja) a 2009-es POSZT- ra, amelynek én voltam az egyszemélyi válogatója, ahol aztán ez az előadás zajos sikert aratva elindította Bérczest a rendezői pályán is az őt megillető ismertség és elismertség felé. Laci maga is úgy tartja, ott és akkor tapasztalta meg először, hogy a rendezéseire kicsit jobban odafigyel a szakma, s ennek következményeképpen, a legkülönbözőbb színházakban készített előadásaival azóta rendszeres meghívottja a POSZT-nak. Ahogyan ez történt, történik ebben ez évben is.

Szóval, gondolkodás nélkül mondtam igent a felkérésre, annál is inkább, hiszen az előadás főszerepében nagyon nagy örömmel fedeztem fel egy korábbi kedves tanítványomat, a Zsótér Sándor osztályában néhány éve végzett Fehér Lászlót. Tehát számos személyes oka is lett volna, hogy most "élőben" mondjam el a gondolataimat az előadással kapcsolatban.

Sajnos azonban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen éppen zajló felvételik miatt (Szász János barátommal készítjük elő a szeptemberben induló filmrendező osztályunkat) ez a szándékom meghiúsult, ezért engedjék meg, hogy néhány mondatban (távollevőként) elmondhassa azt, amit fontosnak gondolok mondani.

Nézzék el nekem, hogy alapvetően nem is az előadásról kívánok szólni, hiszen azt perceken belül megteszi helyettem más, aki felkészültebb színházi szakemberként nálam erre érdemesebb is. Az előadásról "csak" annyit, hogy nagyon nagyra értékeltem, hogy Bérczesés Kiss Mónika nem a Jirzi Menzel által rendezett Oscar díjas filmet vették alapul a saját adaptációjuk elkészítéséhez, hanem visszanyúltak az eredeti regényhez és annak gazdag verbális szövetét ültették át a saját feldolgozásukba. Azt is kiemelném, hogy az elégszer nem dícsérhető Fehér Lászlón kívül Hunyadkürti Györgyöt az Isten is és Bérczes László is szerep-remeklő Harabal karakternek teremtette - aminek következtében kettejük biztos stílusérzékkel bonyolított (össz)játéka lett a megingathatatlan és biztos alapja ennek az örvénylően kavargó időszerkezetű, nagyon szerethető, egyszerre melankolikusan szomorkás és fanyarul groteszk előadásnak, amelyben a Háy János szövegeire komponált dalbetétek a görög tragédiák kórusaira hajaztatott előadásmóddal emelik Milos személyes esetlenségét (és/vagy tragédiáját) némiképpen azáltalánosba.

Tehát az előadásról most hosszabban nem szólnék, arról viszont röviden igen, hogy a kulturális eseményeket, olyanokat, mint a POSZT, ahogy a jelentős sport eseményeket is, olyanokat például, mint az Olimpia, jó lenne (mindörökre és mindenütt) mentessé tenni a háborúskodástól, a politikai csatározásoktól. Nem csak azért mert semmiféle háborúskodás nem jó dolog - ezt ideje lenne már belátni még egy olyan országban is, ahol a jelenlegi kormányzat a háborús helyzetek folyton folyt teremtését tartja a maga számára politikailag leginkább kamatoztatható tevékenységnek; ahol a miniszterelnök, akkor kezdi igazán jól érezni magát, amikor már mindenki más számára elviselhetetlenné válik a feszültség; ahol a magyar kulturális élet is mesterségesen lett ostoba és kulturális szempontból értékelhetetlen politikai táborok szerint széthasogatva és egymással szemben álló, egymással szembeállított táborokra szaggatva -, hanem azért is, mert ez a kártékony szemlélet, amely megfertőzte az egész magyar társadalmat, úgy tűnik, gyilkos cunamiként temette/temeti maga alá a magyar filmkultúrát és a magyar színházi kultúrát is.

Egy kormányzat, amely kizárólag azt a kultúrát gondolja értékteremtőnek, amelyet ő (mármint a kormányzat) a saját szócsövévé tud silányítani, a történelem szemétdombjára való. Előbb-utóbb oda is kerül, mint minden agresszíven kultúraellenes, önhitt és nárcisztikus, a kultúrát alantas eszközökkel errodáló törekvés.

Mifelénk inkább mindig utóbb lesz az előbb, de bármilyen hosszú vagy rövid legyen is egy ilyen periódus, súlyos rombolást okoz.

Például olyan manipulatív helyzeteket teremt, amelyekben a politikai nézetek fontosabbá válhatnak, mint azoknak a kultúrateremtő alkotóknak a tevékenysége, akikről és amelyekről beszélni kellene!

Persze "ha, harc, hát legyen harc"! Ennek a mondatnak is bizonnyal megvan, meg lehet a maga igazsága. De mégsem kellene ezt az alkalmi igazságot kiterjeszteni bizonyos eseményekre!

Nem kellene eszerint szervezni, lebonyolítani, harci tereppé formálni azokat a kulturális eseményeket - ilyen a POSZT is -, amelyeken olyan alkotók mutatkoznak és/vagy mutatkozhatnak be, akiknek akár semmi közük a pillanatnyi érdekek pillanatnyi szembeállítottságához, a politikához, a személyek és elvek közötti csatározásokhoz. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fontosak az elvek, a személyes (politikai, elvi, morális, erkölcsi) nézetek. De, nagyon is fontosak. Csakhogy sem egy színházi előadás, sem egy film nem egyetlen ember munkájának eredménye. Ezeken a projekteken alkotók tucatjai, munkatársak százai dolgoznak, olykor hosszú hónapokon keresztül, igyekezve tudásuk legjavát adni. És amikor egy-egy pillanatnyi politikai vagy kultúrpolitikai helyzet agresszív általánossá tétele ránő az olyan eseményekre, amelyek ezeknek az alkotóknak adna (adhatna) szélesebb bemutatkozási lehetőséget, úgy ez, ezeknek az alkotóknak a munkájával szembeni tiszteletlenség is egyben.

Egy olyan esemény, mint a POSZT nem azért érdekes, hogy ki szervezi, sem nem azért, hogy plasztikussá tegye/tehesse, hogy ki kivel áll szemben, ki kivel nem ért egyet, ki kit kíván a pokolba - pro és kontra -, hanem csakis azért, hogy a nézők és az alkotók megismerhessék egy-egy kulturális szakma egész éves tevékenységének legjobb munkáit, és hogy az olyan remek képességű fiatalemberek, pályakezdők, mint például a Bérczes előadásában főszerepet játszó Fehér László megkaphassa az IGAZI lehetőséget arra, hogy országos szinten is megmutassa a vitathatatlan tehetségét.

Egy-egy ilyen pillanat mindennél fontosabb lehet egy ember, egy alkotó életében, mert pályát indító, alakító, sorsot változtató, fordító mozzanat (is) lehet. Az ilyen pillanatok, az ilyen lehetőségek egyszeriek és megismételhetetlenek. (A politikai szempontok okán elszabotáltatott Olimpiák esetében a sportolóknak a részvételt megtiltó kormányzati döntések sem csak a sportolók és edzők többéves felkészülését vette semmibe, hanem örökre megfosztotta az éppen érintett sportolókat a pillanatnyi felkészültségükben rejlő lehetőségek valóra váltásától is.)

Az nem politikai kollaboráció, ha egymást tiszteljük, ha egymás munkáját becsüljük meg azzal, hogy az olyan országos kulturális események idejére, mint a POSZT vagy az elmúlt években elsorvadt és megszűnt (elsorvasztott és megszűntetett) Magyar Filmszemle, félretesszük önző érdekeinket, vagy kicsinyes, a politika által szándékosan kezünkbe adott és mesterségesen egymás ellen fordíttatott jelképes fegyvereinket.

Azt gondolom, ez a legtöbb, amit tehetünk vagy tehetnék, pontosabban, amit tennünk kellene a politikával szemben. Önmagunkért.

Ha - a saját kizárólagos érdekeinket felismerve és értékeinket óva - mi, alkotók nem hagynánk magunkat tovább manipulálni a kultúrán kívüliek által, közelebb jutnánk ahhoz, hogy ne kelljen egyre komolyabb energiákat fordítanunk arra, hogy megvédjük magunkat.

Mondom mindezt filmrendezőként, aki láttam már, hogy milyen erőt tud képviselni az agresszív kormányzati, politikai érdekérvényesítő szándékkal szemben egy szakma egészének összefogása, megakadályozandó a mesterséges szétszabdaltság létrejöttét, de mondom sajnos olyanként is, aki már azt is megtapasztaltam, hogy milyen helyrehozhatatlan károkat okoz, ha egy szakma - nem ismeri fel a saját érdekeit, vagyis azt, hogy a politikától mindenképpen függetlennek kell maradnia.

Habár a kiásott lövészárkok és az egymás ellen fordított, egymásra szegezett gyűlöletfegyverek a legrosszabbra engednek következtetni, talán még nem késő belátni azt, hogy a kultúra teremtése nemesebb és hosszabb távra érvényes feladat, mint kiszolgálni a pillantok percemberkéinek, oly gyorsan a történelem süllyesztőjében eltűnő érdekeit.

Barátsággal és tisztelettel kívánok sok sikert minden független alkotónak, mindazoknak, akik maradandó értékek teremtésének szentelik tehetségüket, idejüket és energiájukat.

Janisch Attila

filmrendező

Lévai Balázs: Ez tehát Janisch Attila álláspontja. Mielőtt belecsapnánk, nézzük meg a nézői véleményeket.

Lévai Balázs: A hozzászólók: Janisch helyére Göttinger Pál rendező ugrott be, itt van Bérczes László, az előadás rendezője, és Sándor L. István kritikus. A videóban elhangzó egyik nézői vélemény nagyon fontos, úgy szól, hogy nyilván láttam moziban/filmen, és ehhez képest kaptam egy valamilyen élményt. Ezzel kapcsolatban gondolom ti is hoztatok valamilyen döntést, amikor a könyvhöz nyúltatok Kiss Mónikával a szövegen dolgozva. Milyen viszonyt alakítottatok ki Jiří Menzel filmjével?

Bérczes László: Régebben többször is a láttam filmet, a próbafolyamat közben is bele-belenéztünk, mert ’loptunk’. Szóval sokszor, amikor bajban voltunk úgy voltunk vele, hátha segít a film. Főleg Kelemen Jóska csinálta ezt, de pozitív értelemben. Jött a próbára, hogy este megnéztem, és ők úgy oldják meg… ez segített. Ami nekem fontosabb, hogy Menzel filmjét csodálom, és nagyra tartom, de mondok egy képet belőle, ahonnan én elugrani szerettem volna. Lelövik Milost, és a filmben beesik egy üres vagonba, és ott mint egy béka, kiterülve, egyedül, viszi el a vonat. Ez mind szép és jó, de én másfele indultam és ez azért fontos, mert az egész történet időszerkezetét meghatározta. Nekem a kisregény befejezése a fontos, amikor is Milos leesik a német katona mellé, és egybe gabalyodnak, összekulcsolódnak valahogy, közös lesz a sorsuk, miközben ellenségekről beszélünk. Ha én ezt elkezdem tovább magyarázni, részben lehúzom az előadást nagyon didaktikusra, részben elkezdek üzenni a mának. Nekem nagyon fontos volt, hogy Milos és a német katona találkozzanak, és találkozzon az összes szereplő, a mi kisembereink, akik felett végiggyalogol a háború, a politika, a fontos emberek döntései, ők meg ülnek itt ebben a vonatban, nem tudom, hogy élve vagy halva, de összetartoznak. A német katona történetét is megírhatta volna valaki, egy német író biztos meg is írta, csak én azt nem ismerem, én Milos történetét ismerem. Ezért a jelen idő nekem az az egy perc lett, amíg ül a szemaforon, amikor várja a vonatot, ledobja a bombáját és leesik a német katona mellé. Ezt próbáltam összekapcsolni azzal a másik halott német katonával, akivel akkor találkozik, amikor az egész város odamegy a rétre a roncsot szétszedni. Ez a kerete az előadásnak, a német katona és Milos találkozásai.

Lévai Balázs: Nagyon érdekes, hogy a legutolsó képből indulsz el, ez nyomon követhető az előadás szövegében, narratívájában. A szereplők hol E/3-ban narrálják saját magukat, hol E/1-ben mondják a szerepüket. Az egész olyan érzetet kelt a nézőben, hogy minden visszavonhatatlanul megtörtént és ezt elmeséljük. Számotokra, opponens urak, ez a játék, a ki-be ugrálás a szerepből, a szerep eltartása, ez a brechti megoldás mennyire működött, milyen hatást keltett?

Sándor L. István: Szerintem működött. Az a baj, hogy nem tudom ezt az előadást úgy nézni, hogy ne láttam volna sok más előadást itt Pécsen az elmúlt napok alatt, és azt sem hallgathatom el, hogy az előadás előtt Brand-ot olvastam. Nem a legjobb pillanatban mentem, mert másfajta hozzáállást kíván ez az előadás: egy nyitott játékosságot. Mert itt a szerepekkel is folyamatos játék van, mert Miloson kívül mindenki sok más figurát is játszik. Ahogy a kisregény is E/1 szemléletű, itt is fókuszban áll egy figura nagyon hangsúlyosan kiemelve, és körülötte minden más változik, ki-be járkálnak a szerepekbe. Az is változik, hogy a figurák szerepet játszanak, vagy elmesélnek valamit. Ez is játék a jelenettel, a narrációval. Még egy síkot teremt, hogy időnként dalra fakadnak, ez egészen brechti, bár nem Kurt Weill, hanem Rozs Tamás szerezte a zenéjét. Ez is egy értelmező szintje az előadásnak. Amennyire a Brand által rám rakott súlyok ezt lehetővé tették, próbáltam követni ezt a játékosságot, nyitottságot. Ez alapvetően egy nyitott szerkezetű előadás, és a színészektől is ezt várja. Közben ők maguk is jelen voltak, mint akik maguk is követik, nézik, reagálják az előadást. Ők nem csak szereplők, hanem nézők is a színpadon.

Lévai Balázs: Ráadásul végig bent ül mindenki a térben, és folyamatosan nézi azt, ami ott történik. És ez érdekes, az én szemem is többször olyanokra siklott, akik éppen nem beszéltek. Az is érdekes, hogy ezzel milyen viszony alakul ki.

Göttinger Pál: Nekem az jutott eszembe, hogy a történelemben legalul lévő, az események körétől legtávolabb eső emberek történetei mindig megunhatatlanok. Ez mindig nagyon, látványos, meggyőző és nagy téma, és a Bérczes szereti ezt mesélni. Ez már a többedik ilyen előadása, ahol, hogy az ő kifejezésével éljek, azokról van szó, akik árokásásnál nem a parton vannak, hanem az árokban lent. Ahhoz, hogy ez a történet mesélődjön, legitim forma, hogy az egészet a közönség szempontjából kell elképzelni, hogy minden színész mindig bent van, ők jelentik ezt a közösséget, akiknek ezt a szerethető vagy kisebb-nagyobb mértékben visszataszító figuráit megismerjük, és velük egyszerre történik minden. Ugyanakkor muszáj jeleznem, hogy ez a színházi eszköz életveszélyes, ez sodorja nem annyira sikerült pillanataiban az előadást a legközelebb az amatőr bájhoz, vagy vidám színi egylethez. És amikor nem sikerül illeszkednie például egy dalnak, ami nekem néhányszor feltűnt, akkor vidám barkács szakkör érzetét kelti az előadás, egészen más hatást ér el, mint amit keresnek az alkotók.

Lévai Balázs: Ez a vidám barkács szakköri hatás magából a színházi szituációból jön?

Göttinger Pál: Csak azt akartam ezzel mondani, hogy azért kell ezzel vigyázni, mert a szigorú arccal díszíteni igyekvő színész mindenképpen komikus. Biztos, hogy kiesik a történetből.

Sándor L. István: Hadd mondjam azt, hogy az előadás legbátrabb mozzanatának tartom, hogy ezt a vidám barkács szakkört mint színházi formát vagy eszközt fel merte vállalni. Életem egy szakaszában végigzsűriztem az összes diák- és gyerekszínjátszó előadást, ahol ezek a formák: narrálások, szerepben való közösségi játékok jelen vannak. Mintha merev határok lennének, hogy ezek amatőröknek használható eszközök, de ha profi színészek nyúlnak hozzá az baj. Szerintem inkább azon kellene elgondolkodni, miért jutott eszébe az alkotóknak illetve a színészeknek, ha ők követelték ki ezt a formát. A Mester és a Margarita kapcsán is a narrációról, annak beilleszkedéséről beszéltünk. Itt arról van szó, hogy ami az alkotók számára érték volt, az Hrabal. Este végignéztem a filmet, semmi köze az előadáshoz. A kisregény volt a fontos, hogy ebből hogyan lehet olyan előadást teremteni, ami színházi forma, és aminek az oltárán nem áldozzuk fel a szöveget. Hrabalt mitől lehet szeretni? Attól, hogy hihetetlenül jó elbeszélő, akinek a világa különös, furcsa, elképesztő figurákkal van tele. Ennek a színházi formának a vállalásának az volt a feladata, hogy olyan világot ábrázoljon, ami tele van vidám barkács szakkörökkel. A cseh kisvárosi élet tele van különös figurákkal: ott van például a galambot tenyésztő állomásfőnök. Ezeket a szöveg hordozza magában, ezért volt arra szükség, hogy többet engedjen meg az előadás a szövegből, mint egy hagyományos narráció esetén. A Menzel film is hagyományos narrációt csinál belőle, elmesél egy történetet, sokkal hagyományosabban narrál, mint ez az előadás. Ez a színházi forma egy nap, egy pillanatba való sűrítését teszi lehetővé, aminek én nagyon örülök, hogy akár szakkör akár nem, fel van vállalva, mert közelebb visz ehhez a cseh világhoz. 

Göttinger Pál: Az előző megszólalásom elején az állt, hogy én ezt egyébként jó döntésnek tartom. Az életveszélyes nem azt jelenti, hogy rossz, hanem azt, hogy az előadás legsikerültebb pillanatai is ebből születnek. Például amikor szétszedik a repülőt az elején, ami maga a díszítés, az csodálatos dolog. Aztán a galambászó Hunya [Hunyadkürti György], meg a hordóba csomagolt Hunya, ezek remek viccek. Csak mindennek az előnye a hátránya is, hogy néha kijön a megoldatlanság gyanúja.

Lévai Balázs: A felkészületlen néző - jelen esetben én is az voltam - meglepődik az első dal megjelenésénél. Például elolvastam, hogy zene: Rozs Tamás. Akkor elképzeltem azt, hogy a Kovács Márton féle csapatból kiszabadulva ő most megmutatja, mit tud önálló alkotóként is. Lábjegyzet: isteni volt a zene, tehát hogy egy csellóból mennyi mindent lehet kihozni, a basszusgitártól kezdve a ritmusgitáron át a dalok lekíséréséig, maximálisan oda voltam érte. Azt viszont nem vettem észre a színlapon, hogy a dalszövegeket, Háy János írta, pedig itt már gyanút kellett volna fognom. Viszont az előadás után felhívtam Háy Jánost, és megkérdeztem tőle, hogyan születtek ez a szövegek. Erről mesélnétek egy kicsit? A szövegkönyv kialakításakor volt egy pont, amikor úgy éreztétek, hogy most már dalban kell kitörni? Milyen instrukciókat adtál Háy Jánosnak?

Bérczes László: Olyanokat írtam, hogy közép-európai hivatalnok dal, pecsételő dal, kicsi kafkai figurák, ilyeneket írtam. Azt én jelöltem ki, hova szeretném a szövegben őket.

Lévai Balázs: Csupa erős, földhöz ragadt instrukció.

Bérczes László: Nem sok, 5-6 szó, neki ez elég volt. Beáldozódott egy-két szövegem, mert rájöttem, hogy azt ott rosszul gondoltam, hogy ez nem kell. Azt nem tudom megmondani, miért gondoltam, hogy kell zene. Nem tudom, miért vannak benne dalok, de nagyon boldog vagyok attól, hogy vannak benne. A Jani által küldött szövegeket is húztuk, kihagytuk.

Lévai Balázs: Azokat kifizettétek neki?

Bérczes László: Nem darabra fizettünk, mert haver és nagyon olcsón megcsinálta. Még annyi, hogy István Hrabalt hangsúlyozta, és igaza van, ha nem látszik is, nagyon sokat foglalkoztunk a szöveggel. Krobotnak van több verziója ebből, sokszor megrendezte nem is ugyanazt a szövegét a kisregényből, mindig ő csinálta a szövegkönyveket, de éreztem, hogy az is a konkrét előadáshoz született, amivel én mit kezdjek? Akárhogy lestem, azt éreztem, hogy vagy nagyon buta, rossz döntés Hrabalból választani, vagy ha igen, akkor nem szabad őt elveszíteni. Amikor Milos áll szemben Másával, és elmeséli, hogy a gödröcskék, stb, ez nem párbeszéd, de ha ez nem hangzik el a szövegben, akkor nincs miért megcsináljuk. És akkor lopkodtam össze-vissza abból, amiket láttam az életemben. Egy ideje foglalkoztat ez a narráció ki-be lépés, egyáltalán nem Brecht miatt, miközben az ő neve nyilván elhangzik. Pedig előttem konkrét előadások voltak ahonnan lopkodtam, egyfelől Krobot, részben Hermanis, részben az Örkény Színházból a Macskajáték, a Tóték. Másrészt az volt előttem, ahogy este mesél anya/apa a gyereknek az ágyban. Ott folyamatosan ez történik. Ezzel én behúzni szerettem volna a nézőket, de ennek a veszélyei is megvannak, ahogy Pali nagyon szelíden bírált. Néha ezeket nem kerüli el az ember. Biztos itt is, ahelyett, hogy nagyon személyessé válna az előadás és nagyon behúznánk a mesélésbe a nézőt, elidegenítés történik egy-egy esetben. A szándék nem ez volt, hanem mint a gyerekkel együtt lenni, átölelni és mesélni. De a lényeg, hogy nekem az volt fontos, hogy Hrabalt ne veszítsük el.

Lévai Balázs: Azzal a mondatoddal én vitatkoznék, hogy ez mennyire egyszerűnek tűnik. Az előadást megnézése közben is ott volt a fejemben, hogy a. mennyire működik ez a szöveg, b. milyen elképesztően sok munka van benne. Cak látszólag egyszerű azt megcsinálni, hogy narrálom azt, hogy Pistike bemegy a szobába, majd a mondat közepén átlépek Pistikébe, és onnan folytatom, és ennek a rugalmasságát, egyszerűségét megtartani. Számomra ez volt az előadás egyik nagy erénye. Mindebbe a dalokat nagyon jó helyre tettétek.

Sándor L. István: Eszembe jutott, hogy a pecsételést egy az egyben a filmből vettétek át. A dalokkal kapcsolatban szeretnék a film és az előadás kapcsolatáról beszélni. Bennem nagyon erősen él egy kép, egy hangulat a filmből, ami az előadásban nagyon zavart. Szépen van bevezetve a dalolás, mert a lelőtt repülőt szétszedve elkezdenek ritmusokat verni. Ebből mintha vasúti sínek kattogása lenne, ráadásul az idő vágányairól szól a dalszöveg. Itt szervesen benne van az előadásban, és az a jó, amikor nem ér váratlanul a dal és megjelenik vele egy másik sík. Legjobban a Milos és az állomásfőnökné jelenete zavart, de ott minden. Nekem színtiszta burleszk operett lett, a fáslival való játékkal.

Lévai Balázs: És tegyük hozzá, hogy egy szerepkettőzés folytán ugyanaz a Csonka Ibolya játssza az állomásfőnök feleségét, aki Milos anyját is. 

Sándor L. Isván: Arról énekelnek, hogy milyen emberi is ez a történet. A filmben annyit mond a főnök felesége, hogy „na de Milos”. Azt gondolom, hogy ez az emberi, ahogy egy egyszerű gesztusban minden benne van. Engem zavar, hogy ez a nagyon kényes és nagyon emberi helyzet bizarrba van átfordítva. Lehet, hogy ez ízlés kérdése, de kicsit itt az emberi dimenziók vannak elveszítve emiatt a játék miatt.

Bérczes László: A pecsételésről annyit, ha megállítunk valakit az utcán, és megkérdezzük, hogy látta/ismeri-e a művet, ha igen, tuti az a válasz: az a pecsételős? Én ott bizonytalan voltam nagyon sok mindenben, de a Jóska következetesen mondta, hogy ezt úgy kell megcsinálni, mert ez beégett mindenkinek, aki hallott már arról, hogy Hrabal és Szigorúan ellenőrzött vonatok. 

Lévai Balázs: Nem védeni akarom az előadást, de István most a film megoldását kéred számon az előadáson? Mert az hangzott el, hogy a kisregény felől indultak el, és ilyen érelemben a pecsételés egy színtiszta idézet. 

Sándor L. István: Egyáltalán nem. Visszatérve a háború alaptematikájához, miből lesz a hős?

Lévai Balázs: Itt van mindkét válogató, ezt ma már többedszer mondod, ti egyetértetek ezzel a kimondott hőskeresős tematikával?

Balogh Tibor: A két dolog, a pecsételés és a kötéltáncos jelenet eléggé összefüggő história. Van a kisgyerek, akit a szülei raknak fel az autóbuszra, és nehezen szokik rá arra, hogy egyedül utazzon. Aztán rászokik, de annyira, hogy azt érzi, elsőként neki kell megnyomnia a leszállásjelzőt, hiába vannak többen előtte leszállók, mert ha nem ő nyomja meg, akkor nem nyomja meg senki és nem fog a busz megállni. Ez a darab alapvetően erről szól, ez a hősi oldala. Ez egy ember magánüdvösségének a kérdése. A magánüdvösségben benne van a történelmi üdvösség, hogy ő ezt meglépte, és benne van a személyes, érzéki üdvösség, ami egy nagyon messziről elindult tanulási folyamatnak a része. Ennek a nagyon messziről elindult folyamatnak a gyönyörű leképezése volt ez a fáslis jelenet. És az a helyzet, hogy a Milos gyerek, és amikor én erről cikket írtam, azt a címet adtam neki, hogy A Milosgyerek, ezzel utalva Háy János A Gézagyerek című művére. Ez egy autisztikus gyerek a maga anyakomplexusával, aki egy anyaféle személyen keresztül próbálta volna meg a szerelem tudományát elsajátítani. Aztán amikor ez sikeresen megtörténik, egy pillanatra istennek képzeli magát, és ebben a megdicsőült isteni pillanatban gondoljuk azt, hogy ki más hajítaná el azt a bombát.

Lévai Balázs: Az alapkérdésre nem kaptam választ, úgyhogy megkérdezem Perényi Balázst.

Perényi Balázs: Nem. De jó, hogy erről lehet beszélni. Nekem a színházban ez fontos kérdés, és érdekel, hogy a mai világban lehet-e hősöket hősként színpadra állítani. Erre többféle választ adtunk

Sándor L. István: Néhány nappal ezelőtt Vidnyánszky Attila kijelentette, hogy hősökre van szükség. Ezzel mélyen egyetérthetünk, az a kérdés egy-egy előadás kapcsán, hogy milyen hősöket keres és talál. Nekem nagyon fontos ez a hrabali világ, mert nem csak egy gyerekről van szó - bár a főszereplőtök férfiasabb, mint aki a filmben van -, hanem hogy neki szexuális problémái vannak. Az érdekes kérdés az, hogy körülötte olyan világ van, amiben burjánzik a különös, furcsa, egyszeri, bizarr élet, és ebben az életben mégis csak felfedezhetők a határok, amikor nem lehetne/kellene mondani. Ilyenek a többször is megismétlődő mondatok, mint a „maradtatok volna otthon”. Valami mindenki habókját, mindenki belakható világát kezdi el fenyegetni, ami nagyon egyszerű és nagyon emberi léptékű megközelítése a hősnek. Amikor ezt az emberi léptéket kicsit túllépi az előadás, fájlalom azt a különös hőst, aki így megjelenik. A magyar irodalomban vannak egyáltalán ilyen hősök? Akik gyengeségből, bizonytalanságból, erős öntudatból, életigenlésből felépítenek valami hősiességet, hősi gesztust? Nemecsek Ernő, Nyilas Misi… De ők ártatlan áldozatok, akikről azt gondoljuk, valami méltánytalanság éri őket. A Milossal viszont nem méltatlanság történik.

Göttinger Pál: Itt korábban volt szó életveszélyes vállalkozásról. Ahogy az epizodikus, furcsa, érdekes alakok feltűnnek a vidám, vasútállomás környéki szórakoztató életből, ezek túlburjánzása és kiválogatása életveszély, amit egyébként tök jól vett az előadás. Olvasóként ebbe bele lehetne szeretni és bolondulni, megkönnyebbülten és hálásan vettem tudomásul, hogy minden arányosan és pontosan van kezelve a színdarabban is. 

Lévai Balázs: Egy kritika azt írja, hogy az intelligencia alaperénye a rendezésnek, és ez arányérzékből és tapintatból áll.

Göttinger Pál: Pont emiatt volt csodálatos meglepetés a főszereplő fiú, akire Laci bukkant rá az iskolában. Nagyon erős és nagyon gyenge is volt. Nekem nem alapélményem a film, ezért megpróbáltam úgy nézni az előadást, hogy csak annak ismerete áll rendelkezésemre. Így a fiú bombás vállalkozása, ahogy a csodálatosan körbefogalmazott díszférfi Hubicskától elkéri a feladatot, aki erősen és gyáván simán átadja neki, és megkönnyebbül, hogy valaki más csinálja… Szóval erre a hirtelen elhatározásra mindössze annyi szöveg van, hogy „nekem muszáj, ezt nekem kell”. Ennek a döntésnek a megalapozása nekem nagyon hiányzott. Annyira csodálatos, kimerevített és fontos pillanatok vannak az előadásban, ezen meg úgy nagyvonalúan túlment a rendezés, pedig ez óriási változás. Persze tudom én, hogy ezt szimbolikusan össze lehet kötni a bombát hozó német asszonnyal, de nem ezt éreztem. Előtte is van egy ilyen pillanat, amikor a megállított vonat miatt ordít az állomásfőnök, erre azt mondja nagyvonalúan a Hubicska, hogy maradtak volna otthon. Amire nagyon gyorsan és frissen helyesel a srác, mintha magától értetődne minden, ami itt zajlik. Hogy ezt a bátorságot honnan szedte össze, ez titok marad.

Lévai Balázs: Nem lehet, hogy ez az előadás időkezeléséből is jön? Nekem ez úgy jött le, hogy ez egy nap, amit a rendezés alá is húz azzal, hogy visszajátssza az öngyilkossági kísérlet utáni első munkanap reggelét. Ilyen értelemben maga a nap van kimerevítve, az a nap, amikor minden megtörténik, a férfivé majd hőssé válás, és a halál. Azt nem tudom, hogy ez a könyvben vagy a filmben is így van-e.

Bérczes László: Kicsit nehéz összerakni az időt, ez a kisregényben is elmosódik, szerintem szándékosan. A filmben az a reggel a jelen idő, amikor Milos három hónap után újra munkába megy. Én viszont úgy vettem, hogy ez egy tökéletes nap, ahol a sok véletlen összjátéka, és a személyek hozzájárulása miatt megadatik ez a lehetőség a fiúnak. Lehet úgy érezni, hogy nincs eléggé motiválva a bátorsága, amivel átveszi a végrehajtást Hubicskától, csak szerintem amikor döntünk sokszor van ez így, hogy azon a töredék másodpercen múlik, hogy ezt vagy azt csinálom. Egy gyöngyszem ez a nap, így lesz ő a hős, ezen a döntésen múlik a sorsunk.

Sándor L. István: A filmben egyébként ez a legelső napja egyáltalán, mint forgalmista segédnek, körbemutatják neki az állomást.

Lévai Balázs: Beszéljünk kicsit a színészekről. Azáltal, hogy mindenki folyamatosan a színen van, indokolt csapatmunkáról beszélni. Mindenki folyamatosan kiveszi a részét a játékból. Véleményetek róluk?

Göttinger Pál: Mondanék nagy pillanatokat - ezt a kifejezést szoktuk használni magunk között Bérczessel. Olyan pillanatok, amik megmagyarázzák saját magukat, és nagyon látszik az elvégzett munka. Csonka Ibi mondja, hogy "Anyuka most boldog", ez úgy van mondva, hogy egyszerre érződik kétségbeesés és békesség rajta ezen a tökéletes napon ugyanabban a másodpercben. Ahogy Milos a csuklóit mutatja különböző embereknek, már-már gyerekes vagy autisztikusnak tűnő lemerevedéssel, mint aki magyarázatot vár a világtól, hogy ezután mi a teendőm. Amikor Tomi és Jóska megbeszélik a titokzatos csomagot rettenetes festészeti kifejezések közé rejtve. Pillanatok alatt fut át ezeknek az embereknek az ereje és gyengesége. Kalmár Tomi elmagyarázza a hadi helyzetet. Olyan jó nekik abban felolvadni együtt, miközben a halálos ítéletükről beszélnek. Amikor Kelemen azt mondja a fiúnak, hogy helyettem vittek el a németek, az kb. 1,5 másodperc az előadásban, de egy nagyon erős szövetség, barátság sűrűsödik össze benne. A hadi helyzet áttekintése alatt a Szvetnyik Kata és a Kelemen szemezése pusztító. Ott látszik, hogy mennyivel csodálatosabb az a világ, mint amiben most beszélgetünk. A pecsételés. Számomra vérfagyasztóan rémítő volt és közben szexi, kíméletlen örömszerzés olyan fajta színpadi koncentrációval, ami ünnepély. A nagy szeretkezés után a kihasadt pamlagon dobottan azt mondják, „Drezda lesz az”. Ez két olyan szereplő között hangzik el, akiknek nem kellene, hogy közük legyen az egyik legemblematikusabb Armageddonhoz, amiről fotó is van.

Sándor L. István: Szerintem ezzel kicsit késleltetve válaszoltál Balázs első kérdésére is, hogy hogyan lehet követni a különböző szerepekbe lépő színészi játékokat, mert teljesen különböző figurákhoz tartozó emlékezetes pillanatokat mondtál. Ez feltétlenül erénye ennek az előadásnak és ennek a színészi csapatnak. Tetszenek az arcok, az energiák, a nyitottság, ahogy egymással, a tárgyakkal bánnak. A felvillantott alakok is emlékezetesek, ehhez hozzátartozik, hogy szerepösszevonások is vannak. Emberi karakterek vannak megvillantva friss életszerűséggel. Nekem ez a legfontosabb az előadásban és Hrabalban is, ez az életigenlés.

Bérczes László: Törekedtem arra, hogy miközben persze a pecsételést megvalósítjuk, ne lessem folyton a filmet. Induljunk a nulláról. Mónival is nagyon sokat bíbelődtünk előzetesen a szövegen. Romantikus, de ezután egy csapat született, és már nem is tudom melyik ötlet kinek köszönhető. Widder Kristóf koreográfust is említsük meg. Nem rendes akarok lenni, ez csak így tudott működni, és abban bízom, hogy ez látszik, amikor ránézünk egy előadásra. 

Perényi Balázs: Muszáj visszatérnem arra a két jelenetre, ami nektek nem tetszik, mert nekem az tetszett legjobban. És azért térek vissza rá, mert nagyszerű abban a jelenetben a Csonka Ibolya, és nagyon emberséges. Ahogy eljátszik egy olyan nőt, aki felett az élet már elment, és láttuk a férjét furcsán galambokat etetni, aki találkozik még egyszer az odaadással, a szexussal, egy fiatalemberrel. Felmerülhetne, hogyan tömjünk libát a színpadon? A válasz: sehogy. Ott van az a fásli, amiben benne van az erotika és az is, hogy az ízületek nem olyanok már, mint régen. A másik, hogy hogyan válunk hőssé. Ez szerintem azon múlik, hogyan gondolkodunk az emberekről. Szerintem úgy vagyunk vele, hogy amikor az ember az első sikeres aktus után nagyon férfinak érzi magát, akkor valóban nem tétovázik. Itt az is fontos, hogy az övé a jobb ötlet. A peronról dobásnál jobb ötlet a szemafor, oda ő fel tud mászni… Tehát ebbe nem csak azért megy bele a forgalmista, mert gyáva, hanem mert ez hatékonyabb. És ahogy a Laci mondta, valahogy hőssé leszünk. Magától értetődően abban a pillanatban. Ezért hálás voltam, hogy nincs ennek egy csöndje meg drámája. Még sose voltam hős, de azt gondolom, hogy valahogy az életben is így történik, nem kimerevített pillanatokkal. Ez a nagyon gyengéd, nagyon finom előadás még gyengédebb, még humánusabb lenne, még jobban hatna, ha a keménysége keményebben hatna. A nácik ütősebb belépése jobban ellenpontozná a lágy, emberséges, szerethető világot. A fekete egyenruhások megjelenése igenis lehetne durvább, keményebb, világot pusztítóbb.

Lévai Balázs: Szubjektív megjegyzés, de POSzT válogatónak lenni, az egy fajta hőstett.

Bérczes László: Ez nekem valóban egy hiányosságom lehet, amire igyekszem odafigyelni. Próbálok szélsőségeket rendezni, a Bányavakság kapcsán Nánay István tavaly beszélt ilyesmiről, de érdekes módon túl puha vagyok ott is, ahol még élesebbnek kellene lenni. Ebből igyekszem tanulni, majd szorgoskodok. 

Göttinger Pál: Balázs, amit mondasz, ez már a szőrözés, de ez a legjobb. Ezt majd ki lehet próbálni másképp, hogy működik-e. A libatömésnél egyébként inkább csak a dalszövegre vontuk fel a szemöldökünket, de amúgy én nagyon bírtam. Csak az egyébként csodálatosan játszó Csonka Ibinek két ilyen rémisztő dal is jutott, ez váratlanul explicit ahhoz képest, hogy ő milyen jól játszott.

Sándor L. István: Ha az ember látott már Bérczes előadást, tudja, hogy az utolsó pillanatban fog elemelkedni a dolog.

Bérczes László: A remény színháza.

Sándor L. István: Jó volt, hogy ezt most nem vártam, mert valamikor olyan helyzetbe vagyunk ültetve, vagy olyan a díszlet, hogy gyanakodni kezdünk, de itt nagyon finoman volt megcsinálva. Az utolsó pillanat, amikor Milos meghalt és beült a helyére, akkor elemelkedik a fal, ami a háttér volt addig, a díszletről kiderül, hogy egy vasúti kocsi, iránnyal, képpel amerre nézünk, és ott ül együtt mindenki, egy irányba tartva. Gondolom ez Kaposváron is így van.

Szolnoki András: Én nagyon nagy reményekkel mentem megnézni az előadást, mert a film az egyik nagy kedvencem. Ezzel a következőre akarok utalni: a cseh újhullám filmjein nőttem fel. A Színház- és Filmművészetin nekem ez az egyik témám volt. Hrabal az összes művében rendkívül karikírozva írja meg a figurákat, és én úgy gondolom, ha ez akár filmre, akár színpadra kerül, ugyanezt kellene követni. Én még jobban karikíroztam volna. Aki a legjobban megoldotta a figuráit az Hunyadkürti György volt. Ez nem jelenti, hogy a többi színész ne lett volna jó, csak én még erősebben csináltam volna a dolgokat, sokkal több nevetést keltettem volna, mert mindenkiben jelen van a szexus, valakiben tudat alatt vagy effektíve jelen van a perverzitás. Nem véletlen, hogy a film kapcsán is a pecsételésről beszélnek, és én speciel ezt a jelenetet a közönség felé fordítottam volna. Odafordítottam volna a fenekét, és úgy lehúztam volna a bugyiját, mint a pinty, és úgy nyomtam volna a pecsétet, hogy az egy aktus mindkét fél számára.

Lévai Balázs: Laci, akkor amit eddig leszűrhetünk: legyenek sokkal keményebbek a Gestapos tisztek, és a pecsételés az pecsételés legyen!

Szolnoki András: Ugyanezt gondolom az állomásfőnök feleségéről is, aki rettenetesen vágyna még egy ilyen dologra, és amikor ez véletlenül összejön, én még keményebben csináltam volna. 1 óra 50 van a műsorfüzetben, kábé két óra volt, a narrációból én biztos húztam volna. Nem mondom azt, hogy felesleges, de tíz percet tuti kihúztam volna, mert volt az előadásban lassúság is. Egyetértek Tiborral, hogy A Gézagyereket hozta fel, ez igazán erről kellene szóljon, mert Háy János összes darabja emberi drámákról szól, miközben betegre röhögjük magunkat rajta. Itt most én ezt kicsit hiányoltam. Milos egy balek és az élet tele van ilyenekkel.

Egy néző: Nekem egy megjegyzésem lenne, és egy kérésem a fesztivál felé: a délutáni előadáson nagyon rombolta az élményt, hogy a Kamaraszínházban kezdődött a Vitéz Mihály, behallatszott az ügyelői hívó, és pont a legnagyobb csendbe szólt bele. Tudom, hogy ez nem önökön múlt, de jó lenne talán erre figyelni.

Lévai Balázs: Valóban, én nem értettem pontosan mi szűrődik be, csak hallottam, hogy van valami, ami nem a kompozíció része.

Bérczes László: Ha már ez megemlítődött, én a köszönetemet szeretném kifejezni a szombathelyi társulat felé, mert amikor beszélgettünk, hogy melyik előadás hova férne be, minket a kamarába válogattak be, hiszen elfér ott is. Sokat küzdöttem, hogy felkerüljünk a nagyszínpadra, de tudomásom szerint ők is jól jártak. Ez az egy dolog talán nem történt volna meg, ha fordítva játsszunk, de köszönöm nekik, hogy mi feljöhettünk a nagyszínpadra. Nekem nagyon fontos volt a vasfüggöny, talán nem kell hangsúlyoznom. Nagyon más dolog. Három éve, amikor a Vaknyugattal jöttünk ide, először szembesültem azzal a mostanában bevezetett rendszerrel, hogy a társulat nevezzen meg valakit, aki a szakmai beszélgetésen képviseli az előadást, de opponens. Elgondolkodtam, hogy akkor biztos egy havert hív az ember. Kizárt dolog. Ezt a helyzetet arra szeretném használni, hogy olyan embereket szólítsak meg, akikről nem tudhatom feltétlenül, hogy dicsérni fog-e bennünket, másfelől aki tekintélyként felette áll ennek az egésznek. Janisch Attiláról, Nánay Pistáról, Koltai Tamásról beszélek, akiket megszólítottam. Szeretném azt felmutatni, és azt érzem a mai beszélgetés bizonyíték, hogy lehet párbeszédet felmutatni. Számomra szimpatikus és hiteles emberek egymásnak ellentmondó dolgokat mondtak, és elvagyunk. Meg lehet ezt valósítani és a magam suta, balek módján egész életemben ezt próbálom képviselni. Hirtelen improvizálva Janisch helyére egy havert akasztottam le, és nagyon örülök, hogy pont ő kezdett el kötözködni. Valahogy minden jól van.

Lévai Balázs: Szerintem az is jól van, hogy az elmúlt három évben a kaposvári színház Bérczes rendezésekkel jutott le a POSzT-ra.

Bérczes László: Szerintem is tök jó.

Lezó Nóra, néző: Én csak a tetszésemet szeretném kifejezni. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy míg a Mester és Margaritában a narrációt egy szereplő vitte, itt a vonaton mindenki a sajátját. És amit Bérczes László mondott, hogy elmesélnek a nézőnek egy történetet, én tényleg úgy éreztem, hogy megtudok valamit, amit mások nem. Az különösen lenyűgözött, ahogy váltottak egyik karakterből a másikba és a narrációba, és végig jelen voltak a színpadon százszázalékosan. És Rozs Tamás nem csak aláfestője, közreműködője is volt az előadásnak, ez külön simogatta a lelkem és nagyon köszönöm az élményt.

Göttinger Pál: Ennek az előadásnak a fő motívuma az idő, ami nem csak egy színházi eszköz, hanem egy erős állítmány. Ketyeg az órája a németnek, Milos azt hallja meg, ketyeg a bomba, Hubicska azt sem tudja, hogy a robbantás előtt azt szeretné, hogy rohanjon az idő vagy álljon meg, a falon az órának nincsenek mutatói… Az egészben az időről van szó, a mindent elérdektelenítő időről. Eltemeti Milos tettét, a háborút, az állomást, mindent, amit a szereplők fontosnak tartottak, azután nem marad gyakorlatilag semmi. Jön a patetikus gondolat, a színházasok erről sokat tudnak, mert az előadásainkból, ebből a fesztiválból sem marad semmi. És ez az elmúlás nem egy sötét, hanem egy szívderítő gondolat, ez nem baj. Hogy az elmúlás erény, ezt ettől a fiútól tudtuk meg, és ez nekem sokat jelentő gondolat.

Lévai Balázs: Köszönjük szépen mindenkinek, hogy eljött, és gratulálunk a kaposváriaknak az előadáshoz.

forrás: http://www.poszt.hu