A ZENE MINDIG RENDET TEREMT…

Beszélgetés Dinyés Dániellel

Keresett színházi zenész, vagyis zeneszerző, karmester, zenei vezető. A Katona József Színházban operabeavatókat tart, s több teátrumban (Vígszínház, Pesti, Thália, Radnóti, Bárka, Nemzeti, Miskolci Nemzeti, Kaposvári Csiky Gergely, Komáromi Jókai) dolgozott, dolgozik. Még nincs tíz éve, hogy a Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés szakán végzett.

Hogy lesz valakiből színházi zenész? A zenei pályát választók zeneszerzők vagy előadók akarnak lenni…

Én zeneszerző akartam lenni, reményeim szerint az is vagyok, de színházi zenész úgy lesz az ember, mint minden egyéb: hogy belecsöppen. Úgy kezdődött, hogy tizenöt éves koromban kezdtem el foglalkozni operaénekesekkel.

Hogy foglalkozhat valaki középiskolás korában operaénekesekkel?

Úgy, hogy a Bartók Béla Konzervatóriumba jártam, ahol a jövendőbeli operaénekesek is tanulnak, és elkezdtem velük dolgozni.

Gondolom, azért íratták oda, mert akkor már volt valami affinitása a zenéhez.

Hat éves korom óta foglalkozom zeneszerzéssel. Akkor dőlt az el, hogy engem ez érdekel a legjobban. A zeneiskolában zongoristának neveltek, csak én annak ellenálltam, mert nem zongora szólista, hanem zeneszerző szerettem volna lenni. Így kerültem a Bartók Béla Konzervatóriumba. A zongorázást nem hagytam abba, hanem elkezdtem kamarázni különböző hangszeresekkel. Énekesekkel is ezért találkoztam tizenöt éves koromban, mégpedig Sólyom Nagy Sándor fiával, Sólyom Nagy Mátéval. Elkezdtünk együtt dolgozni és kiderült, hogy nekem az énekesekkel való foglalkozás illik és tetszik. Tizenhét éves koromban csináltuk Zeneakadémiás énekesekkel az első operaelőadásunkat. Ez egy gödöllői nyári előadás volt, méghozzá Mozart Varázsfuvolája. Onnantól kezdve, vagyis 17 éves korom óta nem volt olyan év, hogy ne csináltam volna két-három színházi produkciót. Egészen huszonegy éves koromig csak operával foglalkoztam, ami a színházat illeti. Akkor történt, hogy egy koncerten Selmeczi György zeneszerző hallott engem kísérni. Odajött utána hozzám és azt mondta, úgy kísérek, mint egy zeneszerző – jelentsen ez bármit is –, s hogy jelentkezzek nála három nap múlva, mert lenne egy dolog, amit rám szeretne bízni az akkor frissen alakuló, Schwajda-féle Nemzeti Színházban. Amikor bementem hozzá közölte, hogy rendez az első évadban egy orfeumtörténeti előadást Pesti szín címmel, és legyek én annak a zenei vezetője. Mondtam, hogy ez mind szép, csak az a probléma, hogy se kuplét nem kísértem, se azt nem tudom, hogy hogy kell zenei vezetőnek lenni, ellenben fogalmam sincs, hogy mi a dolgom egy prózai színházban. Azt válaszolta jellegzetes hangján, hogy: „bágátell!”. Huszonegy éves tapasztalatlan ifjú voltam, így hittem neki... Gyuri nem tartozik a túlmagyarázó típushoz, nála az „egy mutatás – egy tudás” módszer működött. Megmutatta, hogy ezt „így”, majd onnantól kezdve kapaszkodhattam két hónapon keresztül, de valahogy mégsem fulladtam bele a mélyvízbe.

Az egy nagyon sikeres előadás volt, ragyogó színészekkel.

Így van. Huszonegy éves koromban megkaptam egy olyan szereplőgárdát, mint Benedek Miklós, Hollósi Frigyes, Molnár Piroska, Básti Juli, Hernádi Judit, Murányi Tünde, Vida Péter, Hirtling István, hirtelen bekerültem ezek közé a színházi bölények közé. Mindezt Selmeczi György ajánlásával a frissen alakuló Nemzeti Színházban! Én akkor az életemért küzdöttem, , de valószínűleg jól küzdöttem, mert jöttek utána egyre-másra a felkérések. Benedek Micu is vitt magával, s mind a mai napig nagyon sokat dolgozunk együtt, nyugodtan mondhatom, hogy barátokká váltunk. Valahogy innentől alakultak a dolgok. Nagyon fontos állomása az életemnek a Bárka Színház, amelyet most temettek el éppen, és szedték szét szögeire, ami szerintem az utóbbi évek legnagyobb tragédiája. Én a Bárkában eltöltöttem majdnem tíz évet folyamatosan, a többi dolog mellett. Mondhatom, hogy színházilag a Bárkán lettem nagykorú. Ott rengeteget kellett dolgoznom zeneszerzőként, betanítóként, oda írhattam meseoperát is. Többek között Vidovszky Gyurival hívtunk létre nagyon fontos dolgokat, ott ismertem meg Göttinger Pált, ott vált a szemem előtt Kálid Artúr nagyon nagy színésszé, vagy Varjú Olga káprázatos alakításával a Piaf-Piaf-ot csinálhattam Jorma Uotinen rendezésében, Balázs Zoltánnal Genet Négerek című művét, vagy épp Esterházy Haydnról szóló darabját. Fontos és elementáris dolgok születtek a Bárkán. Olyan dolgoknak lehettem tanúja, amiket máshol nem élhettem volna át, és mindezt egy olyan légkörű színházban, amely a családiasságról, az egymásnak segítésről szólt. Ott tanultam meg igazából mindent, ott lettem színházi zenész, ha lehet ilyent mondani. Seres Zoltán – prózai igazgatótól egészen elképesztő módon – olyan felkérésekkel ajándékozott meg engem, hogy nyári fesztiválokon lehetett szimfonikus zenekart összeszervezni és koncerteket vezényelni. Bérczes Laci is vitt az általa szervezett nyári fesztiválokra. Az ő révén vezényelhettem először, méghozzá Bach János passióját Pulán. Olyan dolgok történtek velem a Bárka Színházban, amik életem legfontosabb eseményei voltak ezekben az években. Tragédia számomra, ami a Bárka Színházzal történt, és mindannyiunk közös bűne, hogy megtörténhetett, és hogy Budapesten egy színház így eltűnhetett a semmibe. Nekem ott voltak a legfontosabb éveim. Aztán az ember beletanul a színházi zenész létbe, és hogyha állva marad és megszereti – mint ahogy én megszerettem –, akkor egyszer csak színházi zenésszé válik.

Mit jelent a szó: színházi zenész?

Esetemben azt jelenti, hogy, ha kell zongorázik, ha kell, betanít, vagy épp hangszerel. Van, amikor csak felügyel bizonyos próbafolyamatokat és abban segít, hogy milyen zenék kerüljenek bele. Vagyis minden, ami zenével és színházzal kapcsolatos. Ebbe még az is beletartozik, hogy vezényel, és az is, hogy ír dolgokat: nagy zenéset, akár egy musicalt, de az is, hogy operettet ír vagy operát. 

A színészekkel való kapcsolat is fontos. Többségében prózához szokott művészeket kell egy más világba, a zene világába bevezetni, illetve úgy alkalmazkodni hozzájuk, hogy úgy tűnjék, mintha a zenei világban léteznének.

Igen. Az már tizenöt évesen kiderült számomra, hogy az énekesekkel való foglalkozás nyolcvan százaléka pszichológia. A színészekkel egyetlen dolgot kell elhitetni a legelején, hogy van közük a zenéhez. Ez nagyon fontos dolog. A színészek bármelyik intézményben való képzése közben nem igazán jól működik ennek a tanítása, nagyon sok színészt lebeszélnek arról, hogy énekeljen, pontosabban bebeszélik neki, hogy nincs hallása, se hangja. Nem vezetik rá őket a zene szeretetére, és ezáltal valamiféle ellenségképet szednek össze a zenével kapcsolatban; nem segítséget látnak benne, hanem akadályt. Ez az esetek nyolcvan százalékában így van. Én pont a Bárkában, Telekes Péternek írtam egy főszerepet a meseoperámban. Ő négy éven keresztül azt hallgatta a Színművészetin, hogy nincs hangja és zenei érzéke. Neki egy hónapon keresztül önismereti és pozitivizmus tréningeket tartottam, és a végén kiderült, hogy van hangja, hallja a zenét és el tudja énekelni egy meseopera főszerepét zenekari kísérettel. Nagyon sokat kell foglalkozni a színészekkel. Nagyon fölkészültnek kell lenni pszichológiailag, hogy mikor kell pozitívnak lenni, mikor szigorúnak, mikor kell pusztán a hangokkal foglalkozni, mikor jobb, ha a szöveggel kezdem és abból következtetve átjutni zenei kérdéseken is. Van, amikor zenei kérdésekből adódóan egyszer csak a szöveg is a helyére kerül. Ez technika és szakma. Ezt a szakmát egyébként Oberfrank Gézától tanultam meg, még az Operaház stúdiójában, ahova párhuzamosan a Nemzetivel, vagyis huszonegy évesen kerültem korrepetitorként. Olyan hihetetlen mázlim volt, hogy az ő asszisztenseként tölthettem el egy évet ott. Az első hét után hozzám fordult és azt mondta: figyeljen, Dániel, maga nagyon tetszik nekem, ha elfogadja, akkor tartok magának egy éves magánkurzust arról, hogy mi az a korrepetitori szakma, mi az a betanítás. Megtanítom egy kézfogásból rájönni arra, hogy aznap az énekes milyen hangi és pszichés állapotban van. Megtanítom arra, hogy mikor kell technikát használni, mikor kell pszichológiát. Minden egyes alkalom után, mikor kiküldte az énekes delikvenst, öt perc alatt végigbeszéltük, hogy mit lehetett ebből tanulni, mi volt a lényeg, mi volt az a fogás, amitől jobb lett. A szakmai életemet köszönhetem neki! Egyébként pontosan ugyanazt csinálta, mint a Selmeczi Gyuri, de a Gyuri „így” magyarázatai hirtelen egy bő magyarázattal töltődtek meg. Gyuri zseniálisan mutat meg, s ha van rá receptorom, akkor tudom, hogy mit kell csinálni, de ha út közben elveszítettem a fonalat, akkor vége a dalnak. Oberfrank Géza ellenben mindent apróra elmagyarázott, megértette a folyamatot velem, és az érzetekből gondolatot fabrikált bennem. Ezért volt hihetetlenül fontos az az egy év, amit az Operában mellette tölthettem.

Ehhez a munkához nagy együtt érző képesség kell és zenei felkészültség.

A zenei felkészültség az alap, amibe beletartozik, hogy Zeneakadémiát végeztem zeneszerzés szakon, és végigjártam a színházi szamárlétrát. Nekem mindig fontos a tanulás maga, és soha, egy percre sem hagytam abba a komolyzenei részét sem az életemnek. Ugyanúgy csinálom a színház mellett. A kettő – a színház és a komolyzene – egymás mellett fut, kiegészítve és egyben erősítve egymást. A kíváncsiságom és tanulni vágyásom következményeként most már bővült még a jazz-zenével is az életem. Fekete Kovács Kornéllal rengeteget dolgozunk, és általa sok jazzistát és magát a jazzt is megismerhettem. Szeretnék a zenének a lehető legszélesebb spektrumán dolgozni. Azt gondolom, ez az alap ahhoz, hogy az ember soha ne kerülhessen olyan helyzetbe, hogy zeneileg megkérdőjelezhető legyen. Ha egy zenei vezető a saját területén megkérdőjeleződik, ott nagyon nagy baj van. A mai napig tanulok mindenből, nézek új darabokat, átírok, rengeteg fajta zenét hallgatok, elemzek, hangszerelek, s ha csak tehetem, elmegyek koncertekre, és meghallgatom a bármilyen területen nagyot alkotó zenészek kurzusát is. Nagyon remélem, hogy soha nem fog véget érni ez a kíváncsiság, mert ha valaki azt mondja, hogy „kész vagyok, mindent tudok, amit tudnom kell erről a szakmáról”, akkor ott megszűnik az élő kapcsolat a zenével, és onnantól kisipari bütykölés van, teljesítés. 

Ebben az évben olyan feladatai voltak, mint a Koldusopera a Vígszínházban, ahol a Kurt Weil-muzsikát autentikusan kellett felvezetni, valamint volt egy premierje a Radnóti Színházban is.

Nagyon nagy élményem volt a Brecht. Hét éves koromban találkoztam először Kurt Weill zenéjével és ezen belül a Koldusoperával. Otto Klemperer vezényelte azon a lemezen a zenekari szvit változatot – én azt hallgattam akkor teljesen elbűvölten. Nagyon sokáig nem is tudtam, hogy a Koldusoperában vannak énekesek is, meg hogy van ez a Brecht nevezetű ember, aki szövegeket írt hozzá, nekem Kurt Weill volt a reveláció. Épp ezért gyerekkori álmom volt, hogy egyszer ezt elzenélhessem. Ráadásul kiderült, hogy Bodó Viktor fogja rendezni a Vígszínházban, akinek az előző rendezése, a Revizor az egyik legjobb élményem volt az utóbbi időkben! Így aztán hihetetlenül élvezetes dolog lett belőle! Hála a jó Istennek, a német örökösök sem engedik máshogy megszólalni a zenét, csak eredeti formában. Ezt vagy betartja Magyarországon valaki, vagy nem, de a Vígszínház is ragaszkodott hozzá természetesen, és én is. Emiatt is nagyon nagy élmény, hogy az egészet megcsinálhattam az eredeti hangszereléssel, eredeti hangnemekkel, úgy, ahogy ezt Weill megírta és Brecht elgondolta. Ez maga volt a csúcs ebben az évben nekem, és megy is, hál’ Istennek sikerrel.

A Radnóti Színházban egy Dinyés Dániel-alkotást mutattak be…

Ott a Spam operett című darab megy. A szöveget Tasnádi István írta, Hajós András pedig a dalszövegeket. Én már négy éve mindig a Hajós Andrissal dolgozom, és minden egyes alkalom, amikor nekiállunk egy új feladatnak , számomra egy vérfrissítés. Tudni kell róla, hogy az agya úgy működik, mint egy vulkán, ami váratlan pillanatokban tud kitörni kétszázzal, aztán egy kicsit pihen, és újra csúcsra jár. Vele dolgozni nemcsak szórakoztató, de végtelenül jó és tanulságos. A Spam operett alcíme: „zenés nem operett”, mert a cselekményszövés módja, fordulatai operettesek, de a zenei világába minden belefér, és a legkevesebb a kimondottan operettes hangvételű. Ez egy új magyar zenés darab, és idáig úgy tűnik, hogy szeretik a népek. De hát mit lehet azt tudni még így, a legelején. Akik idáig jöttek, élvezték. Ez egy nagy ugrás volt az ismeretlenbe, és fogalmam sincs, hogy mi lesz az utóélete, ezt nem lehet kiszámítani. Például a Bárkán meg voltam győződve róla, hogy a Piafból jó, ha tizenötöt le tudunk nyomni, mert hát egy megfoghatatlan érzetfelhőnek tűnt az egész, és a magyar közönség sok mindent szeret, de a bizonytalanságban hagyó érzeteket, amikben aktív nézőként kell részt venni, nem. Aztán egyszer csak az ötvenedik előadáson találtuk magunkat. Az embert teljesen váratlan dolgok érik. Volt olyan előadásom, amelyikről azt gondoltam, hogy százas széria lesz, és nyomtunk belőle kínkeservvel huszonötöt. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy a közönség mitől választ ki egy előadást, hogy azt szereti. Ezért nyilatkozom ilyen bátortalanul a Spam operettről, mert reménykedünk benne, hogy jó lesz, de a jövőjét a gyakorlatban csak és kizárólag a közönség dönti el.

Mi foglalkoztatja még?

Miskolcon mutattuk be előbemutatóként az Egy csók és más semmit, ezt az igazi kedves zenés nyár esti komédiát és ettől az évadtól bekerül a nagyszínházba. Ezenkívül meg volt az Armel operapályázat, amin nem nyertünk ugyan – Hajós Andrissal indultunk ott is –, de kaptunk egy különdíjszerűséget, ami azt jelenti, hogy az Armel opera megrendel tőlünk egy új magyar operát. Ez őrületesen nagy dolog, hiszen ők azt menedzselik, hogy egy külföldi operával mutassuk be majdan az elkészült művet. Régi álmunk volt Hajós Andrissal, hogy csináljunk együtt egy mai magyar modern operát. Végre nem alkalmazott zenét kell írni – hogy csúnyán fejezzem ki magam, hanem kizárólag olyat, aminek minden egyes eleméről mi döntünk. Erre a megrendelésre azt írunk, amit akarunk, olyan stílusban, ahogy akarjuk. Ez csodálatos dolog. és most úgy tűnik, hogy erre van lehetőség. Ez, ha minden beindul, körülbelül egyéves munka lesz. De a színházi munkáim nyolcvan százaléka használati zene.

Ez pedig az alkalmazkodás alkalmazkodásának az alkalmazkodása…

Igen, de csak akkor maradhat fönn az ember ezen a pályán, ha ebben megtalálja az örömét és egyben a kihívást is. Ha teljesítendő feladatnak fogom fel, akkor megette a fene az egészet. Meg kell találni azt, hogy az adott feladatban mi a tanulási, fejlődési lehetőség, mert az – minden hiedelemmel ellentétben – mindenben van! Az alkalmazkodásról mondta Sztravinszkij , hogy csak akkor lehet az ember igazán szabad zeneszerzőileg, ha fölállítja a saját darabjának a kereteit. És ebben mélységesen igaza van. Nem beszélve arról, hogy sose hittem azt, hogy maga a zeneszerzés arról szól, hogy én gondolok valamit, és mindenki behódol. A zeneszerzésnek is van vastagon egy szakmai része, ami felkészít minden eshetőségére a zenének. Ezt a szakmaiságot kezdik jelenleg nagyban mellőzni, beleérzésekre és önkifejezésre hivatkozva degradálni, olcsó pénzre váltani. Ebben én maximálisan nem vagyok hajlandó részt venni, és próbálom a saját szakmámat a régiekhez mért színvonalon tartani. A régiek kifejezés alatt természetesen nem stílust, hanem kidolgozottsági szintet értek. A Katona József Színházban pedig megy tovább az operabeavató, ami hál’ Istennek – számomra teljesen váratlanul – hihetetlen sikernek örvend. Ez az, amiről az előbb beszéltem. Teljesen váratlan szituáció, hogy Budapest egyik vezető prózai színházában egy operabeavatót tarthatok, ami a legnagyobb siker. Ez egy olyan szituáció, amit ha mesélnek nekem, biztosan nem hiszem el. Ennek ellenére az egyik legsikeresebb produkció. Megkaptuk rá a Vastaps-díjat, ami a Katona különdíja. Úgy tűnik, hogy az operabeavató keresett lett. Ebben az évadban is folytatjuk, csak teljesen új formában, mert egyetlen Mozart operát, a Così fan tuttét elemezzük végig, amely elemzésekből az évad végére összeáll a teljes darab, előadásszerűen. Szerintem sokkal izgalmasabbakká tudjuk tenni az operabeavatókat annál, mint amilyenek eddig voltak, s ebben a Katona maximálisan partner. Hihetetlen dolog számomra, hogy Máté Gábor a legnagyobb természetességgel mondja a legvadabb elképzeléseimre, hogy persze, csináljuk, tök jó. Pedig senki nem járt még ezen a területen, ahová most mi merészkedünk evvel a produkcióval. Hogy jövök én ehhez? Hogy egy ilyen minőségű prózai színházban tisztán zenei programot csináljak? De ez van, és szeretik! Ráadásul sikerült megnyernem két Katonás színészt – Pálmai Annát és Kulka Jánost –, hogy vegyenek részt ebben velünk az operaénekesek mellett, ők lesznek Despina és Don Alfonso a szerepeik szerint. Nagyon izgalmas lesz így együtt dolgozni, ebben biztos vagyok.

Több színházzal dolgozik…

Igen, jelenleg azokkal, amikről eddig is beszéltünk. Sok fajta dologgal lehet foglalkozni, amit én nagyon szeretek. Mindig a legjobb érzésekkel tölt el, hogyha lehet zenélni, mert akkor minden rendben van, a zene nélküli időket kell valahogy kibírni ebben a mostani teljesen összezavart világunkban. De a zene mindig rendet teremt minden környezetben arra az időre, amíg szól, nem számít, hogy az adott épület cégérére mi van felírva. Most volt az Ördögkatlanban egy szabadtéri nagy koncert, ami maga volt a varázslat, hogy gyerekkorom legnagyobb zongorista élményével együtt zenélhetek: Ránki Dezsővel. Ezt sem gondoltam volna, hogy írok egy bátortalan e-mailt neki, és azt válaszolja rá, rendben, zenéljünk együtt. Ezek fantasztikus dolgok, hogy ilyenek történhetnek az emberrel, hogy erre lehetőségem adódik. Ez sem lehetne, ha a Bárkán annak idején nem indulunk el ezen az úton. Ezért is fáj nekem annyira a Bárka-ügy, mert a kiinduló pontját temették el az életemnek ezzel. Befejezett múlttá tettek egy számomra élő és lüktető hagyományt. De az fantasztikus dolog, hogy Bérczes Laci fáradhatatlanul szervezi az Ördögkatlant, és ezáltal – ha csak egy szálon is – de a Bárkás életem hagyománya mehet tovább.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: JÓZSA ÁGNES

forrás: https://www.criticailapok.hu/