Meglátni és megutálni egy pillanat műve volt
Figyeljen minden részletre, egyiknek sincs semmi fontossága. Ez az első tanácsom annak, aki az Óbudai Társaskörben megnézi Egressy Zoltán új, kimondottan erre a helyszínre írt krimikomédiáját. A másik: ha eddig nem tette, most már ne olvassa el előre a szerző Halál Hotel és Ravatal Rádió című novelláit. Nem sok új poént hallana utána a színészektől.
Az író kevés ötletet hagyott újrahasznosítatlanul. Előadás utánra viszont ajánlom, különösen nagyothalló vagy nem éppen fürge felfogású nézők számára. Sok minden megvilágosodhat,ami elsőre elszállt a nyáresti légbe. Olvasva egyébként is jobban hatnak a halállal kapcsolatos szófacsarások, mint hogy „viszonthalásra” vagy a „halhatatlan rák and roll-szám”.
Az előadást meglátni és megutálni számomra egy pillanat műve volt. Jócskán kellett igyekeznem, amíg kétségtelen érdemei is hatni tudtak rám. És nem azért, mert a halni vágyókat kiszolgáló szálloda ötlete nem új. A halálhumor volt túladagolva. A viccből a viccelődés kiűzi a humort. Nem sorolom föl a sok halálos szóviccet, amellyel már Enyvvári Péter díszlettervező is kidekorálta a játékteret.
Meg kell említenem viszont, hogy a szálló étterme Agatha Christie nevét viseli, de nem mondhatom el, miért, mert az már a történet amúgy elég gyenge poénját érintené. De elárulhatom, hogy a végtelennek tetsző vég élcözönt pompásan tetézi Cselényi Nóra főképp fekete-fehér-vörös jelmezeinek gyönyörű rondasága.
Azt sem hallgathatom el, hogy az első perctől bosszantott Őze Áron rendezői alapállása, amely szerint a szöveg, a sztori amúgy is a halálost bőven maghaladó rémségdózisát a látvány, a hangzás minden eszközével igyekezett megsokszorozni. A játék kezdetekor már a Ravatal Rádió műsorvezetői, Auksz Éva, Takács Géza és Horváth Illés is halálmaszkban és -jelmezben fekete lufikkal ijesztgetnek, holott őket hallgatóik nem láthatják, csak mi. Az amúgy elviselhetetlennek tetsző borzalom a fokozás által válhatna humorossá, ám bizonyos mennyiségen fölül megint csak elviselhetetlen. Ezért éreztem az első percekben, hogy el kellene futnom. Idővel belezsongultam a produkció hangvételébe, de annyira később sem sikerült eltompulnom, hogy a kávérendelés jelenetének ősöreg visszakérdezős viccelődését ne éreztem volna merő időhúzásnak.
Végül is a színészek elementáris játékkedve hozta vissza nézői életkedvemet. Mindenekelőtt Kútvölgyi Erzsébet Skolasztika nővérének titokzatos derűje – amivel nemcsak a körülötte folyó eseményeket, de szerepének szörnyű agyalmánynevét is viselte – oltott belém némi elnézésre való hajlandóságot. Cserna Antal idióta detektívjének jól megdolgozott szerencsétlenkedése már majdnem annyi részvétet keltett bennem, mint amennyire idegesített. Holecskó Orsolyát a halálkereső leányzó szerepében és Őze Áront a különös szállóba véletlenül tévedt, menekülni próbáló vendégként már élvezettel tudtam nézni. Takács Gézának egy tekintete is elég, hogy akár Damoklész kardjának lássuk, Göttinger Pál meg néhány kesernyésen gömbölyded mosolyból megalkotja Mo Csing, a szakács élet-, illetve halálfilozófiáját. Losonczi Kata egy szálloda igazgatónőjéhez illő üzleti mohóságtól duzzadó életkedvvel hirdeti a végpusztulás magasztos eszméjét.
A befejezést viszont nemcsak rendesen meg kellene csinálni, de át is kellene gondolni, ha mondjuk jövőre is játszani szeretnék a darabot. Az utolsó út témájához jobb utolsó vicc illene.
forrás: http://nol.hu