A színházcsináló: Orlai Tibor
Miben más az Orlai Produkciós Iroda és az előadásai, mint bármelyik másik budapesti kőszínházé?
Az Orlai Produkciós Iroda magánszínház, állami támogatás nélkül. Mi tulajdonképpen produkciós alapon működünk. A legnagyobb differencia a kőszínházak és köztünk az, hogy nincs állandó társulatunk, hanem produkciókat hozunk létre és minden egyes produkcióra egy másik csapattal dolgozunk. Természetesen vannak olyan alkotók, akik visszatérőek és több darabban szerepelnek, illetve többször rendeznek, vagy egyéb munkafolyamatban többször vesznek részt. Bár van állandó játszóhelyünk, a Belvárosi Színház, de nem társulati színház vagyunk. A minőségben alapvető különbség nincs, hiszen mindenki értékhordozó színházi előadásokat kíván létrehozni. Nekünk is pontosan ez a célunk.
Kapacitás, munkatársak, feladatok tekintetében van eltérés?
Van, méghozzá lényeges. Gyakorlatilag sokkal kisebb bürokratikus-adminisztrációs apparátussal működünk. Az egész tevékenységünket négy ember működteti, ami durván 350-400 előadás lebonyolítását jelenti egy évben. A Belvárosi Színházban egy 16-17 előadásos repertoár van és emellett még más stúdiószínházakban is több helyen játszunk Budapesten. Egyvalaki sokkal több mindennel foglalkozik, így több mindent átlát, több mindent szervez, aminek természetesen vannak előnyei és vannak hátrányai. Nyilvánvalóan nem napi nyolc órában dolgozunk.
Milyen szempontok alapján választ egy új produkciót?
Ez egy nagyon összetett kérdés. Tevékenységünknek és azoknak az előadásoknak, amelyeket létrehozunk, van egy arculata, amit próbálunk megvalósítani, illetve fenntartani. Nem titkoltan egy szélesebb közönségréteghez kívánunk szólni. Nekünk fontos, hogy értékhordozó előadások szülessenek. Ez lehet a minőségi szórakoztatás területe is. Fontos, hogy szóljon valamiről, legyen mélysége és igenis meg tudja szólítani a közönséget.
Mi az az elv, amiből nem enged a munka során?
A munka elején felállítjuk azt a feltételrendszert, amiben az előadást létre kell hozni. Azon belül az alkotóknak teljesen szabad keze van. Ha a keretek meg vannak határozva, a kereten belül a mozgástér teljes egészében szabad. Nem szoktam beleszólni a részletekbe, az alkotóknak meg kell adni az önállóságot. A minőségi alkotómunkához hozzátartozik a szabadságérzet is. Csak szabadon lehet alkotni.
Mik azok a körülmények, amik változtak a kezdetek óta?
Amikor mi elkezdtünk dolgozni már több mint tíz éve, különböző befogadó színházakkal vagy egyéb kőszínházakkal próbáltunk koprodukciós megállapodást kötni. Nagyon lényeges változás lett 2010 óta, hogy lett egy állandó játszóhelyünk, a Belvárosi Színház. Az Esőemberrel indultunk. Ez a helyzet bizonyos értelemben áthangolta a munkánkat is. Egészen máshogy kellett gondolkodni, hiszen ha bevezetünk egy játszóhelyet, akkor ott folyamatos repertoárt kell fenntartani, különben kikopik a nézőközönség tudatából. Egy másik változás még: azáltal, hogy most már nagyon sokat játszunk havonta, egyre nehezebb egyeztetni az előadásokat, ennek következtében egyre jobban érezzük a társulati lét hiányát. Ami nem azt jelenti, hogy társulatban kívánunk gondolkodni, mert az teljesen másfajta profil, mint a miénk. Ám mindenképpen szükséges és egyre inkább gondolkozunk azon, hogy legyenek olyan alkotók, színészek, színésznők, akikkel szorosabb együttműködést alakítunk ki.
Miért nehéz az előadások egyeztetése?
Általában nálunk több olyan színész játszik, aki máshol társulati tag. A társulati előadásoknak pedig mindig elsőbbsége van a külső előadásokhoz képest. Tehát ha van egy produkciónk, amelyben nyolc-tíz szereplő lép fel, nagyon nehéz megtalálni azokat a napokat, amikor a darabot műsorra tudjuk tűzni, mert akkor aznap mindenkinek rá kell érnie. Ez egyre nagyobb nehézséget jelent.
Koncepcionálisan is voltak változások?
Eleinte mi kevés, maximum négy-ötszereplős darabokban gondolkodtunk, ami nyilvánvalóan sok (egyeztetési) problémát áthidal, ráadásul rentábilisabban működtethető. Viszont egyre inkább úgy érezzük, hogy nagyon fontos, hogy olyan bemutatók szülessenek, ahol több színészt tudunk foglalkoztatni, összefüggésben azzal, hogy egyre több színész van munka nélkül és a közönség érdeklődése is nagyobb az olyan előadás iránt, amely sokszínűbb és gazdagabb attól, hogy több, különböző karaktert láthat a színpadon. Egyre inkább igyekszünk a fiatalabb közönséget is megszólítani. Az elmúlt egy-két évben több olyan előadás született – Római vakáció, Bagoly és cica, A csemegepultos naplója -, amely kimondottan a fiatalabb nézőknek (is) szól.
Ennek szellemében készült a június végi bemutató, a Hair?
Nagyon remélem, hogy egy korosztály-független előadás lesz. A 45 év fölöttieknek emblematikus története a Hair, a musical világa pedig egyértelműen a fiatalokat vonzza leginkább. Amellett, hogy „up to date” és nagyon a máról is szól, egyszerűen fenomenális a zenéje. Ugyanolyan zseniális és élvezhető, mint volt évtizedekkel ezelőtt. Mi igazából musicalt még soha nem mutattunk be, de úgy éreztem, hogy szükségünk van arra, hogy ezt a lépést megtegyük.
A szereposztást Ön dönti el, vagy abban is szabad kezet ad a rendezőnek?
A szereposztás mindig közös munka, a rendezőkkel abszolút mértékben együtt gondolkodom. Van, hogy egy rendezőt úgy kérek föl egy darab megrendezésére, hogy jelzem számára, kikkel szeretném eljátszatni a (fő)szerepeket, de olyan is van, amikor a rendező keres meg egy ötlettel. Előfordult az is, hogy az elképzelésem után jött egy nagyszerű rendezői ötlet és revideáltam a saját javaslatomat, döntésemet.
Kialakulnak baráti kapcsolatok a munka során, vagy kell három lépés távolságot tartani, ha az ember producer?
Egyáltalán nem gondolom azt, hogy a színházi szakmában három lépés távolságot lehet és szabad tartani. Kell, hogy legyen emberi kapocs színész és rendező, színész és producer között, rendező, jelmez-díszlettervező és producer között. Ezek nagyon fontos dolgok. Nem hiszek abban, hogy száz lépés távolságból lehet alkotni. Én nem művészember vagyok, hanem közgazdász. Az alkotófolyamattól abszolút távol is tartom magam. De igenis része vagyok, együtt lélegzek a produkcióval, hogy itt tényleg mindenki érezze, hogy egy csapatban dolgozunk.
Sokan és sokfélét mondtak önről és akármerre is kutakodtam mindenki csakis pozitívan nyilatkozott. Koltai Tamás a művész-színházak és az üzleti színházak tekintetében azt írja: „Egyetlen egy kivétel van, az az Orlai Produkció, hiszen az üzleti szellemben közpénzek felhasználása nélkül sok értelemben magasabb szinten lát el közszínházi funkciót, mint az erre szubvencionált színházak.” Szokott foglalkozni az Önről alkotott véleményekkel?
Nyilvánvalóan, hogyha egy olyan szaktekintély, mint Koltai Tamás, egy ilyen pozitív nyilatkozatot tesz, természetesen örülök és nagyon nagy megtiszteltetésnek veszem. Biztosan van olyan is, aki sem engem, sem minket nem szeret. Ezt tudomásul kell venni. Próbálunk egy másfajta szemléletet képviselni. Nekem fontos az, hogy amikor egy produkció létrejön annak minden résztvevője, beleértve az öltöztetőtől a színészen át a rendezőig mindenki, örüljön, amikor újabb és újabb előadás van, amikor újra együtt vagyunk.
Talán épp ezért szeretnek vagy szeretnének az Orlai Produkcióval dolgozni sokan…
Azt hiszem, hogy ennek több eleme van. Egyik lényeges eleme valószínűleg a hangulat, az összetartozás, hiszen ebben a szakmában ez fontos. Amit a legfontosabbnak érzek, hogy mi az irodában nagyon odafigyelünk mindarra, ami a színpadon történik. Igyekszünk olyan hátteret biztosítani az alkotóknak, hogy a délelőtti próbákon meg este 7-től 10-ig csak a darabbal, csak a szereppel foglalkozzanak! Hogy biztonságba érezzék magukat, a fizetésüket úgy kapják meg, ahogy az a szerződésben van, hogy a próbafolyamat alatt ne legyenek váratlan helyzetek, és ha vannak is nehézségek, arra előre felkészítjük őket.
Ha Önről készülne egy színházi előadás, ki játszaná a főszerepet, ki rendezné és kik lennének a partnerek ebben?
Nem gondolom, hogy olyan érdekes vagyok, hogy rólam színházi előadást kellene csinálni. Nincs annyira izgalmas életem, nincsenek olyan nagy történések, nagy hullámok körülöttem. Azt inkább el tudom képzelni, hogy egyszer majd azzal fognak foglalkozni, hogyan lehetett egy ilyen magánszínházat felépíteni, mert ez egy modell értékű dolog.
Szívesen tovább adná a titkot? A tudását?
Igen. Időnként meghívnak tanítani a Színház és Filmművészeti Egyetemre és a Werk Akadémiára. Örömmel megyek. Van mit elmondanom, úgy érzem, le tudom kötni a diákok figyelmét. Soha nem elméleti szinten dolgozom, nem is elméleti szinten adom tovább azt, amit tudok vagy azt, amit megtanultam. Inkább gyakorlati sémák alapján próbálom bemutatni a tapasztalataimat. Úgy érzem, hogy azoknak, akik producernek, színházi menedzsernek vagy kulturális menedzsernek készülnek, ezzel sokkal többet segítek, mintha csak elméleti összefüggéseket – amik szintén nagyon fontosak és amik nélkül nincs szakma – tárnék eléjük.
H.G.
