„Egy normális világban az emberek énekelnének a villamoson”

Improvizáció, térbeliség, közös alkotás: talán ezek a legfontosabb kulcsszavak, amikor a Csíkszerda kórust jellemezzük. Az énekkar és a műfaj népszerűségét az egyre duzzadó taglétszám mutatja a legjobban. Tóth Árpád karnaggyal a kórus második otthonában, a Kisképzőben beszélgettünk.

Milyen indíttatásból jött létre a kórus?

Még egyetemista koromban alakítottuk meg a mai kórus elődjét Halastó néven Halas Dóri kolléganőmmel közösen. A kórustagokként szerzett tapasztalataink nem feleltek meg az általunk elképzelt ideáloknak, azonban hittünk magában a “kórusosdiban”, a közös éneklésben, így kísérletezni kezdtünk: többek közt kórusimprovizációval, illetve a hangzás térbeliségével foglalkoztunk. Idővel felszínre kerültek a nézőpontjaink közötti különbségek, amelynek következtében kettévált a csapat, így – immár egyedüli vezetőként – 2009 után a Csíkszerdával folytattam a munkát.

Kik alkotják a kórust? Hogyan lehet valakiből Csíkszerda-tag?

Évente egy alkalommal van lehetőség csatlakozni hozzánk – a nagy túljelentkezések miatt –, egy már meglévő tag ismerőseként. Összessen majdnem háromszáz tagunk van, így három kórusra oszlik jelenleg a Csíkszerda: két nagyobb létszámú csapat és egy kisebb, válogatott együttes próbál heti rendszerességgel. Rendkívül sokszínű a társaság: egyetemisták, idősek, képzőművészek, mérnökök, orvosok is egyaránt megtalálhatóak az aktív kórustagok között – valahol azonban nagyon hasonlóak vagyunk.

Hogyhogy ennyire eltérő hátterű embereket tudhat a csapatban?

Magam sem zenész családból származom, így tudom, hogyan állnak az emberek ehhez a műfajhoz: egyfajta elitizmus veszi körül a zenélést. Szerintem a zene egy életforma ­– egy normális világban az emberek énekelnének a villamoson. Nem lesz mindenkiből Mozart vagy Tina Turner, és ez így van jól. A Csíkszerda arra képes, hogy áttörje ezt a fajta elitista szemléletet. Természetesen rengeteg munkával és kemény próbákkal érjük el azt a színvonalat, amelyet már véletlenül sem lehetne amatőrnek nevezni.

Mi a helyzet a kisebb zenei tehetséggel megáldott tagokkal?

A hangadás képessége mindannyiunkban ösztönösen benne van – a kérdés csak az, hogyan szabadítjuk fel mindezt. Kétségtelen, hogy van, aki ügyesebben utánozza a hangokat, ugyanakkor nem volt még olyan, aki komoly munkát végezve ne lett volna képes olyan szinten megtanulni a dolgokat, hogy hasznos része legyen az előadásnak.

Miben más a Csíkszerda a többi kórushoz képest?

Máshogy kezeljük az éneklés fogalmát – nem egyszerűen egy meglévő kottát dolgozunk fel, hanem újraalkotjuk az előadásokat. Sokszor olyan előadásokat hozunk létre, amelyek korábban nem is léteztek – legutóbbi ilyen munkánk a Boleyn Anna című előadás.

Munkánk fontos részét képezi az improvizáció is. Különböző technikákkal száz ember egyéni hangját és kreativitását felhasználva alkotunk hangzó történeteket. Vannak természetesen bizonyos „játékszabályok”, ezeken belül azonban mindenki teljesen önállóan énekel. A vissza-visszajáró közönség szerint nagyon eltérő hangzások szoktak születni az improvizációnak köszönhetően.

Igyekszünk a lehető legigényesebb módon és koherensen összeállítani a zenei anyagokat. Fontos számomra, hogy adott előadás esetében egy korból vagy éppen egy nemzettől származzanak a zenei alapanyagok – ezeket azonban gyakran váltogatjuk, hiszen minden téma mást hoz ki az emberből.

Előadásaik rövidebbek, mint egy hagyományos koncert, viszont „töményebbek” is…

Körülbelül ötven percet próbálunk minél színesebben kitölteni. Ami a külsőségeket illeti, nem hiszünk az uniformizációban; egyetlen közös vonás a megjelenésünkben a csíkos viselet, melyet gyakran a közönség is átvesz.

Előadásaink térbeliek; általában nem különítjük el klasszikus értelemben a színpadot és a közönséget, hanem a körben ülő nézők között mozgunk és énekelünk. Olyanok vagyunk, mint egy szobor, melyet érdemes több oldalról is szemügyre venni.

Önmagában az is színesebbé teszi az előadásainkat, ahogyan egymást váltjuk a különböző hangszereknél. Fontos elemnek tartom a közönség bevonását is. Az előadás elején megtanítok egy dalt, ami a későbbiekben visszatérő elem lesz – ezzel a néző kedve szerint bekapcsolódhat a koncertbe és a kórus részévé válhat egy kis időre, amely – az elmondások alapján – hatalmas élmény.

Hol és milyen rendszerességgel mutatkoznak be a nagyközönségnek?

Mindig más helyszínt választunk: voltunk már parkolóházban, különböző fürdőkben és gimnáziumokban is. Ami a rendszerességet illeti, általában fél éves projektekben dolgozunk. Minden időszak végén van egy koncerthétvége, ilyenkor összesen hat koncertet szoktunk adni egy anyagból. Ezután elbúcsúzunk az adott zenei darabtól és a következőre koncentrálunk. Nem hiszek a repertoáron tartott művekben: nagyon fontos a zenésznek, hogy ő is megélje az adott zenei pillanatot és ne váljon számára és persze a közönség számára sem unalmassá.

Ebből az látszik, hogy elsősorban nem a „koncertgyártás”, hanem a közös éneklés, az együtt alkotás a cél...

Rendkívül sokszínű közösségi élet jellemez bennünket, így nem ritka, hogy a heti próbákon túl is találkozunk. A Kórusok Éjszakájára harmincöt-negyven énekkart invitálunk azért, hogy közösen énekeljük be a Palotanegyedet, ezen felül táborokat és gasztronómiai versenyeket is szervezünk – így még erősebb és intenzívebb a közös munka. Természetesen igényeljük, hogy megmutassuk, amit alkottunk: ez tökéletes lezárása egy munkafolyamatnak.

Fontos szerepet szánnak az improvizációnak. Az előadások előtti „ötletelés” is egy közös munkafolyamat?

A legtöbb dolog az én fejemben fogan meg, a karakterek azonban rengeteget adnak hozzá a folyamatokhoz. A zenében az anyag ténylegesen csak egy ruha: ha nincs egy ember vagy közeg, aki elénekelje, akkor az a mű nem létezik. Vezényelhetek egyedül, ahogy csak akarok, ha nincsenek emberek, akik megvalósítsák az elképzeléseimet. Csináltunk már meseoperát bábokkal, tematikus koncerteket hagyományos kórusművekből és a népzenét is előszeretettel építjük be az előadásokba – alapvetően azonban mindegyik az emberi énekhangról szól.

Miből fedezik az esetlegesen felmerülő kiadásokat?

Szerencsére nincs nagy pénzmozgás egy ilyen kórus életében: éneklünk, amihez az emberi hangszálon kívül sok minden nem szükségeltetik. A Kisképzőben van lehetőségünk próbálni, amiért rendkívül hálásak vagyunk, az egyéb felmerülő költségeket – mint például terembérlés koncertekre – pedig adományokból tudjuk fedezni.

Mit gondol, mennyire kedvelt műfaj, amit képviselnek? Milyen szerepe van a kulturális életben?

Jó tendenciákat érzek. Nem szeretem a természetellenes dolgokat, így sem hang, sem fénytechnikát nem alkalmazunk. Az akusztikus koncerteknek azonban van természetesen egy határa, így soha nem lesz ötezer fős koncertünk. Mi szervezzük a már emlegetett Kórusok Éjszakája-programsorozatot is, melynek keretében több ezer ember is összegyűlik egy éjszaka alatt – így azt gondolom, hogy igenis van minderre igény. Úgy látom, felnövőben van egy olyan fiatal, értelmiségi réteg, amelyik érdeklődik a természetes dolgok iránt – emellett kifejezetten vágynak az emberek a mai világban arra, amikor több százan alkotunk közösen.

Mit jelent Önnek az éneklés? Miért választotta?

Szerettem az intellektuális dolgokat, ugyanakkor az iskolában sokszor éreztem magam egyedül és tele voltam gátlásokkal. Később találtam egy halmazállapotot, amely megnyugtatott és teljesen el tudtam engedni magam: ez az éneklés volt. Ha az ember állandóan csinál valamit, egyre jobb és jobb lesz benne – ez pedig egyre erősebb motivációt adott. A rengeteg elfoglaltság ellenére semmit sem áldoztam fel az életemből, de a zene mindig prioritást élvezett. Korán megfogott annak harmóniája, amikor együtt vagyunk és másokkal közösen alkotunk. Tizenkilenc éves koromban született meg bennem az elhatározás, hogy valószínűleg ezt az utat választom: ekkor kezdtem meg tanulmányaim a Zeneakadémián karvezetés szakon.

Ekkor indult útjára a Csíkszerda elődje is. Elégedett az eddigi munkával?

Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire természetesen jól tudom magam érezni abban, amit csinálok – ráadásul másoknak is ad ez valamit. Úgy érzem, könnyebben veszem az akadályokat, mint ahogy azt eleinte gondoltam. Fantasztikus érzés, hogy a Csíkszerda részesei, már úgy beszélnek a kórusról, mint egyfajta mozgalomról, egy flow-ról, amelyben jó lenni.

Milyen témákkal foglalkoznak majd legközelebbi koncertjeiken?

Legközelebb november 27-28-29-én a Móricz Zsigmond Gimnázium aulájában énekeljük el Marc-Antoine Charpentier Saul és Jonatán halála című oratóriumát, míg december 12-13-án egy afrikai mesét öntünk dalba, mely a világ legyszebben éneklő madaráról szól. Ezután az egyik csapattal a Tóbiás és az angyal című operát dolgozzuk fel, amely egy hosszú projekt lesz: jövő októberben várható a bemutatója. Egy másik kórussal egy tavaszi koncerthétvégére fogunk próbálni, amelyben népi értesülésekre támaszkodva Mária élettörténetét követjük végig.

Horváth Daniella

forrás: http://lumens.blog.hu/