Ha a színházban nem vagyunk őszinték, akkor hol legyünk azok? – kérdezi az olyan sikerelőadások producere, mint az Esőember, a Száll a kakukk fészkére, a Római vakáció vagy az Amadeus. Orlai Tiborral arról is beszélgettünk, miért van szükség az operettekre és a csak pár tucat nézőt érdeklő előadások állami támogatására is.
- Mindenképpen jó lenne megfogni a színháznak az Éjjel-nappal Budapest nézőit.
- Folyamatos, tudatos ellehetetlenítés zajlik a színházban.
- Jelen van a színházba járó közönségben az igény arra, hogy inkább ne drámai szituációkkal találkozzanak.
- Van jó színház és rossz színház, és ennek nincs köze a politikához.
A szórakoztató színházat általában szembeállítják a komoly művészi értéket hordozó előadásokkal. Milyen az a szórakoztató színház, amelyiknek szintén komoly művészi értéke van?
Szerintem csak jó színház van, és rossz színház, azaz jó vagy rossz előadás. A színház akkor jó, ha hiteles, ha szól valamiről, ha megérinti és gondolkodásra serkenti a nézőt. Lehet alternatív, független, bulvár- vagy művészszínház: ami ezeknek a kritériumoknak megfelel, az jó előadás lesz.
Miért lehet az, hogy a közönség ezeket a kritériumokat inkább a művészszínház sajátjának tartja?
A közönség nem feltétlenül így gondolkodik, inkább a szakma próbál ennyire kategorizálni. A közönség nyitottabb: az a színház érdekli, ami reflektál az ő hétköznapjaira, legyen szó kosztümös vagy modern, szórakoztató vagy drámai előadásról.
És miért van az, hogy sok színház vagy rendező maga sem törekszik arra, hogy az előadásai szóljanak valamiről, hitelesek és elgondolkodtatóak legyenek?
Van, aki az olcsó szórakoztatásra törekszik. Én nem ilyen színházat szeretnék. Bár széles közönségréteghez szeretnénk szólni az előadásainkkal, soha nem hittem a gondolatmentes szórakoztatás létjogosultságában, különösen nem hosszú távon.
A közönséget nem lehet becsapni. Biztosan vannak nézők, akik nem a mélységeket keresik, de azt hiszem, a mérvadó színházi közönség azt szereti, ha valamiről szól az előadás, és ezzel azonosulni tud. A néző pontosan észreveszi, ha nem hiteles, amit lát.
Szerinted miért ódzkodik attól a nézők egy része, hogy hasson rá egy előadás? Miért félnek attól, hogy egy előadástól esetleg sírni fognak, hogy az felkavarja őket?
Vagy hogy arról szól, egyedül lehet maradni idős korban, vagy idősen is újra lehet kezdeni az életet. Ma egy olyan világban élünk Magyarországon, amikor rengeteg problémával, társadalmi tünettel kell szembenéznünk a mindennapokban, és tele vagyunk szorongással. Ettől valóban jelen van a színházba járó közönségben az igény arra, hogy inkább ne drámai szituációkkal találkozzanak.
Mondok egy másik példát: miért van az, hogy ha egy megállóban egy kétajtós szekrény a villamos alá rúg egy idős nénit, nem mozdulunk meg? Mindez összefügg. Az emberek befelé fordultak, nem akarnak a valósággal találkozni. De nekünk, akik színházat csinálunk, épp az a feladatunk, hogy ezt ne hagyjuk, és megtaláljuk azt a formát, azokat a darabokat, közlési módokat, amelyekkel mégiscsak fel lehet nyitni az emberek szemét.
Hogyan működik az ilyen, „szemfelnyitó” színház?
A színháznak mindenképpen provokatívnak kell lennie, akár témaválasztása, akár gondolatisága miatt. De fontos, hogy ne akarjon dönteni, feltétlenül véleményt nyilvánítani. Dobjon fel kérdéseket, hogy a nézőnek lehetősége legyen ezeket továbbgondolni, dönteni. Vagy akár ne is döntsön, de később, valamilyen élethelyzetben legyenek felhasználhatók számára a látottak.
Jobb a gondolatmentesen szórakoztató színház, mint egy tévés szappanopera vagy egy kibeszélőshow?
Ez nehéz kérdés. A színház talán még akkor is magvasabb, mélyrehatóbb lehet az elektronikus médiánál, ha nem felel meg azoknak a kritériumoknak, amikről eddig beszéltünk, hiszen ott mégiscsak a pillanat szüli a helyzeteket. Nem tudom, milyen produkcióval lehetne megfogni az Éjjel-nappal Budapest nézőit, de mindenképpen jó lenne megfogni őket.
Kell nevelni a nézőt?
Abszolút. Mi minden évben létrehozunk egy-két olyan előadást, amelyek pont ezt az ollót próbálják nyitni azzal, hogy még magvasabb, mélyebb kérdések felé mennek el. Próbáljuk erre terelgetni a bázisközönségünket.
Az elmúlt években kialakítottunk egy brandet, így a mi nézőink tudják: amit nálunk láthatnak, az fogyasztható lesz számukra még akkor is, ha esetleg kísérletezőbb előadásról van is szó. Sejtik, hogy nem olyan elvont történeteket láthatnak nálunk, amivel nem tudnak mit kezdeni.
Egy magánszínházban az a legfontosabb, hogy mindig pontosan meghatározzuk, ki lesz az adott előadás célközönsége. A közönséget nem szabad lehetetlen helyzetbe hozni. Ha valami olyat csinálunk, ami eltér a megszokott irányvonaltól, arra az első pillanattól kezdve felhívjuk a figyelmet.
Úgy gondolod, aki eleinte a musicalek és operettek mellett csak a legnépszerűbb Orlai-előadásokra ült be, aztán megnézte a stúdióban a Platonovot, az Egyasszonyt, az egy idő után jegyet vált majd a Katona József Színházba vagy a Trafóba is?
Biztos, hogy van ilyen átjárás, például olyan előadások után, amikben a Katona József Színház egy-egy színésze játszik, vagy amit a Jurányi Inkubátorházban tartunk. Tudom, hogy vannak színészek, akiket követnek a nézőink más színházakba is, és ez nagyon jó így.
Erre egy üzleti szemléletű menedzser biztos azt mondaná: Orlai megbolondult, hiszen a konkurenciához küldi a nézőit!
A színházi szakma egységes kell, hogy legyen. Persze, van egyfajta verseny a színházak között, hiszen a kereslet sajnos kisebb, mint a kínálat. De ha nem fogunk össze, nem törekszünk együtt arra, hogy a színháznak meglegyen a súlya a magyar kulturális életben, és ne csak az idősebb korosztály járjon színházba, azzal hosszú távon súlyos hibát követünk el: elvágjunk mindnyájunk közönségbázisát.
Ódzkodni kell attól, hogy a politika színpadra kerüljön?
Az előadásainkkal felvetünk kérdéseket, kibeszélünk témákat: ezzel bizonyos értelemben politikailag is színt vallunk, képviselünk egyfajta világnézetet. A napi politikával nem szeretnék foglalkozni a színpadon, de annak igenis vissza kell tükröződnie az előadásainkban, a darabválasztásainkban, hogy milyen a hozzáállásunk a társadalmi kérdésekhez.
Producerként mit szólsz ahhoz, ha Mohácsi János rendező beleírja a Hairbe, hogy „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok ülőhelyét”?
Ez semmiféle problémát nem jelentett számomra. Lehet mondani, hogy ez aktuálpolitikai kitekintés, de mégiscsak a Hairről van szó, ami maga a lázadás, és amiben nagyon erősen benne van a sokféleség, a különböző emberek együttélése. Miért vennénk elő 2015-ben a Hairt, ha meg akarnánk kerülni az ilyen kérdéseket?
Foglalkozol azzal, ha a produkcióid egy-egy színészét vagy rendezőjét valamilyen politikai oldalhoz kötik?
Engem ez egyáltalán nem érdekel. Ha egy színész hiteles egy adott szerepben, ha a rendezővel közösen úgy gondoljuk, ő a legmegfelelőbb arra a karakterre, akkor nem érdekel, hol lép fel, vagy milyen állásfoglalást tesz. Bár lenne olyan szélsőséges megnyilvánulás, amit kizáró oknak tartanék.
Miket tartasz az év legfontosabb színházi eseményeinek?
A magunk életéről szólva azt gondolom, talán még soha nem volt olyan erős évadunk, mint a mostani. Egyébként pedig azt tartom a legmeghatározóbb eseménynek, hogy megszülethetett Az olaszliszkai című előadás a Katona József Színházban.
Lényeges az is, hogy mind a szakma, mind a szélesebb közönség számára egyértelműen kiderült, a POSZT nem működőképes a jelenlegi formájában. Fontos, hogy ebben az évadban nagyon sok fiatal tehetség tűnt fel, talán ennyi még soha korábban.
A szakma megosztottsága pedig tovább mélyült, ami nagyon ártalmas. Szomorú, hogy nincsenek olyan nagy formátumú alkotók, akik rájönnének arra, meg kéne próbálni megálljt parancsolni ennek a folyamatnak.
Szerinted hogyan alakult ki ez a megosztottság?
Nyilvánvalóan a politikai erőviszonyok mentén. Súlyos probléma, ha a kultúra bármilyen ágazatába olyan mértékben teszi be a lábát a politika, ahogyan a színház területére tette. Ezzel összefüggő, súlyos probléma a függetlenek folyamatos ellehetetlenítése.
Nem kell ahhoz nagyon okosnak lenni, hogy lássuk, létfontosságú, hogy beépüljön a kőszínházakba is a független társulatok progresszivitása, modern, újszerű gondolkodása. A fiatalokat meg kell nyerni a színháznak, és meggyőződésem szerint ehhez a függetleneken keresztül vezet az út.
Mi az oka az ellehetetlenítésüknek?
Épp a progresszivitás. A függetlenek gondolkodásra serkentenek, kinyitják a szelepeket, és mindenféle gátlás nélkül tudnak beszélni. Ettől jók és izgalmasak, de ez nem mindig tetszik a színházi szakma egy részének.
Jogosan fél, aki úgy gondolja, veszélyes a színházban politizálni?
Hogy kinek mennyire van félelem a zsigereiben, az egyedi. De ha a színházban nem vagyunk őszinték, akkor hol legyünk azok?
Több bizottságnak, kuratóriumnak voltál már tagja. Mennyire szűrődik be ide a politika?
Látszanak partvonalak az ilyen helyzetekben, de a kérdés mindig az, sikerül-e tisztességesen olyan kompromisszumos helyzetet teremteni, amit mindenki el tud fogadni. Voltam már olyan kuratóriumban, ahol ez sikerült, és volt, ahol nem.
Mit lehet kompromisszumnak nevezni egy olyan esetben, ha egy kormányellenesnek bélyegzett előadás támogatásáról vagy díjazásáról a kormány megbízottjaival egy asztalnál ülve kell döntést hozni?
Ilyen esetben valószínűleg nincs kompromisszum. De ilyenkor is ki kell tartanod a saját álláspontod mellett, és ha többségi döntés születik, azt vagy el kell fogadnod, vagy jogodban áll visszaadni a kuratóriumi megbízatásodat. Más lehetőség nincs. Volt már, hogy azt mondtam, egy bizonyos döntés esetén visszaadom a megbízatásomat.
Ma evidensnek számít, hogy egy-egy előadást hasonló helyzetben politikai mondandó alapján is mérlegre tesznek. Szerinted befolyásolja az ilyesfajta állásfoglalás egy előadás minőségét?
Már mondtam: van jó színház és rossz színház, és ennek nincs köze a politikához, ahogyan nincs köze hozzá Michalengelo szobrainak vagy az expresszionisták festményeinek sem. A színház legyen szabad, és minden szempontból, minden oldalról beszélhessen ki mindent, a közönség pedig döntse el, mivel ért egyet, és mit visz magával. Ha ezt nem tesszük lehetővé, hanem csatornákba tereljük a kultúra ágazatait, azzal öngólt rúgunk.
Nemrég megszűnt a Budapesti Kamaraszínház, ebben az évben pedig feloszlott Bodó Viktor társulata, a Szputnyik, és végleg bezárt a Bárka Színház. Ez első hallásra tragikusnak tűnik – szerinted is az, vagy valójában minden ország színházi életének részei az ilyen események?
Bárhol, bármikor előfordulhat, hogy egy nagyon jó társulat egyszer csak megszűnik, vagy hogy komoly változások történnek. Inkább a tendenciákat kell nézni: miért történnek ilyesmik, és miért egyre többször? Azért, mert a társulatok rossz döntéseket hoztak, elszakadtak a közönségtől, rossz előadások születtek, vagy azért, mert folyamatos, tudatos ellehetetlenítés zajlik? Én azt gondolom, most inkább az utóbbiról van szó.
Ha nem csak a függetlenekről beszélünk, szerinted mennyire jól átgondolt, igazságos, vállalható a magyar színház állami dotációja?
A színháznak mindig is szükséges lesz dotációra azért, hogy megszülethessenek azok az előadások, amelyeket magánszínházi körülmények között nyilvánvalóan nem lehet megvalósítani, Shakespeare-től Csehovig. Hiszek abban, hogy a művészszínházaknak és a függetleneknek kell a legnagyobb támogatás, részben, mert akkora apparátussal dolgoznak, részben, mert nem közönségdarabokat mutatnak be, viszont létfontosságú a jelenlétük a kulturális térkép egészén.
Amelyik színház meg tud élni a közönségéből, az szerintem kevesebb dotációra szorulna rá, amelyik pedig témái vagy formanyelve miatt csak szűkebb közönséget szólít meg, annak nagyobb támogatásra van szüksége. Egy biztos: nem a középszert kell támogatni.
Az Origo minden olyan cikkéhez, amiben egyszerre szerepel a támogatás és a színház szó, azonnal érkezik pár hozzászólás arról, hogy csak olyan színházakra van szükség, amelyek kitermelik a saját költségeiket, hiszen semmi szükség olyan lila ködös előadásokra szórni az adófizetők pénzét, amik amúgy is csak pár tucat embert érdekelnek.
Szükség van olyan színházra is, ami valóban csak pár tucat embert érdekel, és szükség van musicalekre is. A közönségnek kell eldöntenie, hogy mit néz meg, és mit nem, szabályozással, politikai döntéssel ezt nem szabad befolyásolni. Ha a kevesekhez szóló társulatok kihalnának, az iszonyatos érvágást jelentene az egész színházi élet számára.
Egy radikálisabb színházi ember erre azt mondhatná: már miért lenne szükség mindenre a színházban, már miért lenne szükség az operettekre, az üres bohózatokra?
A közönségnek mindig meg kell adni a fejlődési lehetőséget. Ha beültetem egy független társulat előadásra egy tradicionális operett nézőjét, akkor ezzel őt örökre elveszítem. Lehet radikálisan gondolkodni, de tudomásul kell venni az oktatáspolitika állapotát, azt, hogy hol tart az átlagközönség, milyen alapokkal ül be egy előadásra.
Nem lehet olyan feladat elé állítani a közönséget, amit nem tud megugrani. Ezért van szükség az operettekre is. Az már más, nagyon lényeges kérdés, hogy milyen az az előadás: igenis mindent meg lehet csinálni nívósan is.
Milyen költségvetéssel dolgozik az Orlai Produkciós Iroda?
Évadonként öt-hat bemutatónk van, többségében nagyszínpadiak, 1-3 stúdióelőadás mellett. Mindig vannak kiemelt produkciók, amelyeknek 20-30 millió forintos költségvetése van, a kisebb projektek pedig 2-3 millió forintba kerülnek. Meg kell teremteni ezeknek az összhangját: nálunk folyamatosan működik a keresztfinanszírozás. Azaz vannak előadásaink, amelyekről pontosan tudom, önmagukban veszteségesek lennének, de fontos, hogy megszülessenek.
Mikor tud egy nagy költségvetésű előadás profitot termelni?
Általában hatvan-nyolcvan előadás kell ahhoz, hogy a befektetett pénz visszajöjjön. Amennyit ez után tudunk játszani, az már profitot termel: ebből lehet ellensúlyozni a stúdióelőadások veszteségességét, ebből lehet fejleszteni az infrastruktúrát vagy új darabokat bemutatni.
Szemben áll egymással ma a kőszínház és a független színház, vagy ma már harmonikus a viszony a két fél között?
Harmóniáról biztosan nincs szó: a kőszínházak egy részének nagy szerepe van a függetlenek ellehetetlenítésében. Tisztelet a kivételnek, például a Katonának vagy az Örkénynek, de lehetőségeinkhez mérten mi is együttműködünk a függetlenekkel: ugyan a társulat már megszűnt, de mégis létrehozunk a Szputnyikkal egy Őrült naplója-előadást a következő évben, Keresztes Tamással a főszerepben, Bodó Viktor rendezésében.
Ahhoz, hogy a kőszínházak telt házakkal működhessenek tíz-húsz-harminc év múlva is, és ennyi városnak lehessen saját színháza, létfontosságú, hogy a függetlenekre jellemző progresszív gondolkodásmód beépüljön a kőszínházakba is.
Milyennek látod ma a magyar közízlést?
A közízlés mindig változik, és mást tapasztal az ember minden közegben. Általában véve úgy gondolom, növekedett az igénytelenebb dolgok iránti kereslet, és ebben nagy szerepe van az elektronikus médiának. Pont az a színházi emberek dolga, hogy ezt megakadályozzák.
forrás: http://www.origo.hu/
