Kamra - Operabeavató - "Come scoglio" - Cosí fan tutte (4. próbarészlet) - 2016.01.11. | MakkZs | Szólj hozzá!
"Mint a szikla" áll a havi színházi programomban ez az operabeavató, más előadás nem tudja megingatni a pozícióját. Biztosan jól dönt mindenki, aki ezt választja, még akkor is, ha a korábbi nyílt próbákon nem járt. Ezen a januári estén egy sorral több hely volt, immár 110 ember fér be kényelmesen. De próbálkozhatott volna még tíz, mert a lépcső és a padka így üresen maradt. (Mindig van olyan, aki hiába veszi meg 2 hónappal korábban a jegyét, mégsem tud eljönni.) Persze a zsúfoltság nagy, de így is csodálkozom, hogy egyetlen operába járó ismerősömmel sem futottam még itt össze. Ha valaki azt hiszi, hogy eléggé ismeri a Cosí fan tutté-t és semmi újat nem tudhat már meg, az téved, még akkor is, ha netán szakmabeli és valamelyik szerepet akár el is tudná énekelni. Erre lenne akár fogadásom is, és ugyanolyan magabiztosan nyerném meg, mint Don Alfonso.
Ezen az estén mindössze három énekes volt jelen (Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát) és terítéken pedig három részlet, amelyek közvetlenül az előző alkalommal megbeszélt sextett után következtek. Az előadás-sorozat követi a darab kronológiáját, de értelemszerűen nincs mód arra, hogy minden egyes részlet végig sorra kerüljön, inkább egyes jelenségek, a darab csomópontjai kapnak kiemelt figyelmet. Egy biztos, miután időről időre meghallgatom az operát (pláne a beavató másnapján) mindig érzem, hogy a már átvett részek egészen kiszínesedtek, feltöltődtek többletjelentéssel.
Az első ária kivesézése zeneileg és színházilag nyolcvan percet kapott. Ez jelzi a súlyát is, hiszen a „Come scoglio”/”Mint a szikla” kezdetű Fiordiligi ária a mű legismertebb része és alkalmas nagyon arra, hogy szétszedve Dinyés Dániel megmutassa azt, hogy az árián belül milyen hangtávolságok vannak, megértsük, hogy mennyire összetett és nehéz feladat a mélységeit és magasságait néha egy soron belül kiénekelni, mennyire virtuóz Kolonits Klára, ahogy ezt az erőlködés jelei nélkül megteszi, lazán és könnyedén, ráadásul később eltűrve azt, hogy az előadó helyenként töredékmondatokat énekeltet vele, megszakítja lépten-nyomon. Kolonits Klára valóban úgy énekel, mintha Mozart épp rá gondolt volna, amikor az áriát megírta. Őt hallgatva nem jut eszünkbe, hogy NEKI ez probléma, de a bravúrt a magyarázatok nélkül is észleljük. Dinyés Dániel azt is kimutatja, hogy innen már csak egy lépés a Varázsfuvola Éj királynője és ezt remekül illusztrálja az, hogy hol a Cosíból, hol a Fuvolából énekel egy-egy motívumot az énekesnő, jellemzően kap is majdnem 3 másodpercet az átállásra. Ha magnóról játszaná be a részleteket, az sem lehetne ennyire gördülékeny, valószínűleg e módszerhez nem szokott énekes kikészülne ettől, hogy néha fél mondatot sem énekelhet végig, minduntalan megtörik a lendülete. Kolonits Klára nagyszerűen bírja a virtuóz játékot, ez sem zavarja, ahogy az sem, hogy az ária során - mint megtudjuk - többször is kirándul a tenor és a bariton lágéjába, a mélységeket is bírja. Miközben minden közreműködő remekül szórakozik, mi ülünk és igyekszünk lépést tartani a sebesen haladó eseményekkel, és nem lemaradni semmiről. Az elemzés közben szó van az ária előtti „recitativo accompagnato”-ról is, megvilágosodik az is, hogy a szerzői háttér-üzenet a zenei kíséretbe van elrejtve és abból az avatott füleknek kiderülhet, hogy Fiordiligi nagy fogadkozásába némi bizonytalanság is vegyül.
A 45 percnyi előkészítés után kap némi időt (kb 35 perc) Göttinger Pál is, hogy szituációt hozzon létre az ária körül. Nekem ezek a próbarészletek a legizgalmasabbak, ilyenkor lehet a valóságban átélni, hogy mit is jelent egy rendező, mennyit tud hozzáadni a zenéhez (az utóbbi időben az Operaházban többségében voltak azok az esetek, amikor inkább azt láttuk, hogy miként tud elvenni a mű értékéből). Göttinger Pál úgy néz ki, hogy kicsit sem fog finomkodni, a beállításában a lányok, de különösen a hűségesebbnek elkönyvelt Fiordiligi kedvezőtlenebb színeket is fog kapni: erőszakos, elviselhetetlen hárpia lesz belőle, semmi más. Olyan, aki a két férfi helyett egyedül színrelépő Varga Donátot terrorizálja, halálra rémíti, akitől a férfi legszívesebben menekülne. Az ária alatt Szolnoki Apollónia és Varga Donát is folyamatosan reagál a hallottakra (Dorabella bólogat, illetve lopva az „albán” udvarlót biztatja, hogy ne ijedjen meg a testvére kitörésétől). Az ária „mindkét statisztája” nagyon hálás helyzetben van, velük vagyunk, rajtuk nevetünk elsősorban, miközben minden nehézséggel egyedül Kolonits Klárának kell megküzdenie, aki az előadás egy pontján szintén annyira beleéli magát a jelenetbe, hogy nem gondolva a tenorhiányra még fojtogatja is a férfit, - olyan intenzíven, mintha egyszerre kettőt kapott volna el - akit ekkor már elkezdtem sajnálni. (De úgy kell neki, minek találták ki ezt a fogadást!) A játék intenzitását ez a jelenet feltétlenül jellemezte, a feszültség már erősebb nem is lehetett volna, ezért is örültem, amikor ezek után sorra kerülhetett Varga Donát énekesi minőségében is, életben maradt, sőt nagyon szépen el tudta azt a szerelmes áriát énekelni, amely Mozart praxisában egyedülállónak mondott Dinyés Dániel.
Ferrando áriája a derűs, bensőséges (nem túlzásba eső, nem romantikus) szerelemről szól, és mint megtudtuk, tenorok ilyet nem kaptak Mozarttól. Jelen esetben megnyugtathat minket az is, hogy ez az ária nem F-dúrban szól (akkor hazug lenne), hanem A-dúrban, amely a tiszta szerelem hangneme. Mire vége lesz a kurzusnak valószínűleg ezeket az ismételt állításokat tényleg fogjuk tudni mi, akik rendszeresen megyünk (kiderült, kb. tíz új néző volt jelen mindössze, a többség hónapról hónapra beül, mind pártolók, máshogy nem lenne jegyük), kár, hogy a hangnemet felismerni aztán biztosan nem leszünk képesek. Idő hiányában, illetve azért se, mert ezt az áriát egyedül énekli a szereplő, nincs más a színpadon, így a játéklehetőség jóval kisebb, most még nem rendezte meg Göttinger Pál, hanem szünet következett.
A harmadik részlet a darab második felvonásának elején van, a lányok kettőse az, amelyben döntenek az udvarlók elfogadása mellett, sőt választanak is közülük. (Milyen szerencse, hogy a döntéssel elégedettek és mindkettő a másik vőlegényét nézte ki magának, a mezzo a baritont, a szoprán a tenort, és ebből sejthetjük, hogy ez a jó párosítás.) Ennél a jelenetnél most aztán végleg elszabadulnak az énekesnők. Az instrukciókat követve sminkelés közben döntenek úgy, hogy az ártatlan, bevonódás nélküli szórakozást fogják választani, később pedig mindent letagadnak majd vőlegényeik előtt, ha pedig gond lesz, akkor meg Despinára fogják az egészet. A rendező kérésére visszaereszkednek egy hat éves gyermek szintjére, forgóznak (kocsiznak? – biztos minden generáció más szót használ erre, de mindegy), viháncolnak, tombolnak, majd aztán az ária végére egy csapásra hűvös vamppá változnak át.
Ez a jelenet első kipróbálásakor is óriási sikert aratott, éppen a lehengerlő lendület miatt. Szolnoki Apollónia és Kolonits Klára el is esett a viháncolás közben, de szerencsére nem gurultak le a színpadról. Fergeteges, felszabadító hangulata volt a gátlástalan játéknak, amelyben egy pillanatra levették álarcukat és előjött belőlük az a gyermeki izgalom, amellyel a készülő kalandot fogadták.
Göttinger Pál megjegyzéseiből mostanára világossá vált, hogy ugyan nagyon élő, de mégis kissé elrajzolt karikatúrához fognak hasonlítani a szereplők, akiknek „nincs másuk, csak ez a szerelem”, nem kell küzdeniük a megélhetésért, nem korlátozza őket semmilyen körülmény, ha nem jönne ez a kis bonyodalom naphosszat unatkoznának. Talán éppen ez a „levegőben lógó” helyzetük teszi őket valószínűtlenné, a mai világban különösen. A rendező néhány megjegyzése kicsit azt is elárulta, hogy a nőkkel kapcsolatos korábbi tapasztalatai nem voltak túl pozitívak, mintha nem lett volna szerencsés. (Pedig az összes közhely szerint a nőknek a humoros pasasok tetszenek igazán, emiatt meglehetősen nehéz hitelt adni ezeknek a mondatoknak, különösen akkor, ha valaki látta már a rendező igazán gyönyörű feleségét - csak azért sem fogjuk sajnálgatni.) Ez az előadás mindenesetre alkalmat ad arra, hogy mindezeket a rossz tapasztalatokat hasznosítsa, így dől le minden előítélet és lesz az eszményített, bájos és hűséges, nehezen megingatható Fiordiligiből is hárpia, nem is akármilyen. De ahogy az érvelést hallgatjuk, kevéssé tudunk tiltakozni az idol ledőlése ellen, jó lesz nekünk Fiordiligi eszményítés nélkül is.
Jelenleg nagyjából a felénél vagyunk a történetnek, várhatóan jön még négy alkalom. Mindenkinek tudom javasolni a próbálkozást, a júniusi hat előadás egyikén való részvételt pláne – „pompás móka lesz”.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu
"Mint a szikla" áll a havi színházi programomban ez az operabeavató, más előadás nem tudja megingatni a pozícióját. Biztosan jól dönt mindenki, aki ezt választja, még akkor is, ha a korábbi nyílt próbákon nem járt. Ezen a januári estén egy sorral több hely volt, immár 110 ember fér be kényelmesen. De próbálkozhatott volna még tíz, mert a lépcső és a padka így üresen maradt. (Mindig van olyan, aki hiába veszi meg 2 hónappal korábban a jegyét, mégsem tud eljönni.) Persze a zsúfoltság nagy, de így is csodálkozom, hogy egyetlen operába járó ismerősömmel sem futottam még itt össze. Ha valaki azt hiszi, hogy eléggé ismeri a Cosí fan tutté-t és semmi újat nem tudhat már meg, az téved, még akkor is, ha netán szakmabeli és valamelyik szerepet akár el is tudná énekelni. Erre lenne akár fogadásom is, és ugyanolyan magabiztosan nyerném meg, mint Don Alfonso.
Ezen az estén mindössze három énekes volt jelen (Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát) és terítéken pedig három részlet, amelyek közvetlenül az előző alkalommal megbeszélt sextett után következtek. Az előadás-sorozat követi a darab kronológiáját, de értelemszerűen nincs mód arra, hogy minden egyes részlet végig sorra kerüljön, inkább egyes jelenségek, a darab csomópontjai kapnak kiemelt figyelmet. Egy biztos, miután időről időre meghallgatom az operát (pláne a beavató másnapján) mindig érzem, hogy a már átvett részek egészen kiszínesedtek, feltöltődtek többletjelentéssel.
Az első ária kivesézése zeneileg és színházilag nyolcvan percet kapott. Ez jelzi a súlyát is, hiszen a „Come scoglio”/”Mint a szikla” kezdetű Fiordiligi ária a mű legismertebb része és alkalmas nagyon arra, hogy szétszedve Dinyés Dániel megmutassa azt, hogy az árián belül milyen hangtávolságok vannak, megértsük, hogy mennyire összetett és nehéz feladat a mélységeit és magasságait néha egy soron belül kiénekelni, mennyire virtuóz Kolonits Klára, ahogy ezt az erőlködés jelei nélkül megteszi, lazán és könnyedén, ráadásul később eltűrve azt, hogy az előadó helyenként töredékmondatokat énekeltet vele, megszakítja lépten-nyomon. Kolonits Klára valóban úgy énekel, mintha Mozart épp rá gondolt volna, amikor az áriát megírta. Őt hallgatva nem jut eszünkbe, hogy NEKI ez probléma, de a bravúrt a magyarázatok nélkül is észleljük. Dinyés Dániel azt is kimutatja, hogy innen már csak egy lépés a Varázsfuvola Éj királynője és ezt remekül illusztrálja az, hogy hol a Cosíból, hol a Fuvolából énekel egy-egy motívumot az énekesnő, jellemzően kap is majdnem 3 másodpercet az átállásra. Ha magnóról játszaná be a részleteket, az sem lehetne ennyire gördülékeny, valószínűleg e módszerhez nem szokott énekes kikészülne ettől, hogy néha fél mondatot sem énekelhet végig, minduntalan megtörik a lendülete. Kolonits Klára nagyszerűen bírja a virtuóz játékot, ez sem zavarja, ahogy az sem, hogy az ária során - mint megtudjuk - többször is kirándul a tenor és a bariton lágéjába, a mélységeket is bírja. Miközben minden közreműködő remekül szórakozik, mi ülünk és igyekszünk lépést tartani a sebesen haladó eseményekkel, és nem lemaradni semmiről. Az elemzés közben szó van az ária előtti „recitativo accompagnato”-ról is, megvilágosodik az is, hogy a szerzői háttér-üzenet a zenei kíséretbe van elrejtve és abból az avatott füleknek kiderülhet, hogy Fiordiligi nagy fogadkozásába némi bizonytalanság is vegyül.
A 45 percnyi előkészítés után kap némi időt (kb 35 perc) Göttinger Pál is, hogy szituációt hozzon létre az ária körül. Nekem ezek a próbarészletek a legizgalmasabbak, ilyenkor lehet a valóságban átélni, hogy mit is jelent egy rendező, mennyit tud hozzáadni a zenéhez (az utóbbi időben az Operaházban többségében voltak azok az esetek, amikor inkább azt láttuk, hogy miként tud elvenni a mű értékéből). Göttinger Pál úgy néz ki, hogy kicsit sem fog finomkodni, a beállításában a lányok, de különösen a hűségesebbnek elkönyvelt Fiordiligi kedvezőtlenebb színeket is fog kapni: erőszakos, elviselhetetlen hárpia lesz belőle, semmi más. Olyan, aki a két férfi helyett egyedül színrelépő Varga Donátot terrorizálja, halálra rémíti, akitől a férfi legszívesebben menekülne. Az ária alatt Szolnoki Apollónia és Varga Donát is folyamatosan reagál a hallottakra (Dorabella bólogat, illetve lopva az „albán” udvarlót biztatja, hogy ne ijedjen meg a testvére kitörésétől). Az ária „mindkét statisztája” nagyon hálás helyzetben van, velük vagyunk, rajtuk nevetünk elsősorban, miközben minden nehézséggel egyedül Kolonits Klárának kell megküzdenie, aki az előadás egy pontján szintén annyira beleéli magát a jelenetbe, hogy nem gondolva a tenorhiányra még fojtogatja is a férfit, - olyan intenzíven, mintha egyszerre kettőt kapott volna el - akit ekkor már elkezdtem sajnálni. (De úgy kell neki, minek találták ki ezt a fogadást!) A játék intenzitását ez a jelenet feltétlenül jellemezte, a feszültség már erősebb nem is lehetett volna, ezért is örültem, amikor ezek után sorra kerülhetett Varga Donát énekesi minőségében is, életben maradt, sőt nagyon szépen el tudta azt a szerelmes áriát énekelni, amely Mozart praxisában egyedülállónak mondott Dinyés Dániel.
Ferrando áriája a derűs, bensőséges (nem túlzásba eső, nem romantikus) szerelemről szól, és mint megtudtuk, tenorok ilyet nem kaptak Mozarttól. Jelen esetben megnyugtathat minket az is, hogy ez az ária nem F-dúrban szól (akkor hazug lenne), hanem A-dúrban, amely a tiszta szerelem hangneme. Mire vége lesz a kurzusnak valószínűleg ezeket az ismételt állításokat tényleg fogjuk tudni mi, akik rendszeresen megyünk (kiderült, kb. tíz új néző volt jelen mindössze, a többség hónapról hónapra beül, mind pártolók, máshogy nem lenne jegyük), kár, hogy a hangnemet felismerni aztán biztosan nem leszünk képesek. Idő hiányában, illetve azért se, mert ezt az áriát egyedül énekli a szereplő, nincs más a színpadon, így a játéklehetőség jóval kisebb, most még nem rendezte meg Göttinger Pál, hanem szünet következett.
A harmadik részlet a darab második felvonásának elején van, a lányok kettőse az, amelyben döntenek az udvarlók elfogadása mellett, sőt választanak is közülük. (Milyen szerencse, hogy a döntéssel elégedettek és mindkettő a másik vőlegényét nézte ki magának, a mezzo a baritont, a szoprán a tenort, és ebből sejthetjük, hogy ez a jó párosítás.) Ennél a jelenetnél most aztán végleg elszabadulnak az énekesnők. Az instrukciókat követve sminkelés közben döntenek úgy, hogy az ártatlan, bevonódás nélküli szórakozást fogják választani, később pedig mindent letagadnak majd vőlegényeik előtt, ha pedig gond lesz, akkor meg Despinára fogják az egészet. A rendező kérésére visszaereszkednek egy hat éves gyermek szintjére, forgóznak (kocsiznak? – biztos minden generáció más szót használ erre, de mindegy), viháncolnak, tombolnak, majd aztán az ária végére egy csapásra hűvös vamppá változnak át.
Ez a jelenet első kipróbálásakor is óriási sikert aratott, éppen a lehengerlő lendület miatt. Szolnoki Apollónia és Kolonits Klára el is esett a viháncolás közben, de szerencsére nem gurultak le a színpadról. Fergeteges, felszabadító hangulata volt a gátlástalan játéknak, amelyben egy pillanatra levették álarcukat és előjött belőlük az a gyermeki izgalom, amellyel a készülő kalandot fogadták.
Göttinger Pál megjegyzéseiből mostanára világossá vált, hogy ugyan nagyon élő, de mégis kissé elrajzolt karikatúrához fognak hasonlítani a szereplők, akiknek „nincs másuk, csak ez a szerelem”, nem kell küzdeniük a megélhetésért, nem korlátozza őket semmilyen körülmény, ha nem jönne ez a kis bonyodalom naphosszat unatkoznának. Talán éppen ez a „levegőben lógó” helyzetük teszi őket valószínűtlenné, a mai világban különösen. A rendező néhány megjegyzése kicsit azt is elárulta, hogy a nőkkel kapcsolatos korábbi tapasztalatai nem voltak túl pozitívak, mintha nem lett volna szerencsés. (Pedig az összes közhely szerint a nőknek a humoros pasasok tetszenek igazán, emiatt meglehetősen nehéz hitelt adni ezeknek a mondatoknak, különösen akkor, ha valaki látta már a rendező igazán gyönyörű feleségét - csak azért sem fogjuk sajnálgatni.) Ez az előadás mindenesetre alkalmat ad arra, hogy mindezeket a rossz tapasztalatokat hasznosítsa, így dől le minden előítélet és lesz az eszményített, bájos és hűséges, nehezen megingatható Fiordiligiből is hárpia, nem is akármilyen. De ahogy az érvelést hallgatjuk, kevéssé tudunk tiltakozni az idol ledőlése ellen, jó lesz nekünk Fiordiligi eszményítés nélkül is.
Jelenleg nagyjából a felénél vagyunk a történetnek, várhatóan jön még négy alkalom. Mindenkinek tudom javasolni a próbálkozást, a júniusi hat előadás egyikén való részvételt pláne – „pompás móka lesz”.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu
