Ha black out van a színpadon, akkor sincs katasztrófa
Aki látott már improvizációs előadást a Momentán Társulattól, biztos nehezen hitte el, hogy tényleg nem készültek semmit előtte. Pedig így van: minden ott születik meg az orrunk előtt a színpadon. Ezúttal kifejezetten zenés produkcióval lepik meg közönségüket. Hogy ez milyen lesz, és hogy az improvizáció mennyire felszabadító, arról Bódy Gergő alapító taggal és a csapat zeneszerzőjével, Pirisi Lászlóval beszélgettünk.
- Megfordult a fejemben, hogy szokásomtól eltérően nem készülök fel erre az interjúra, és akár improvizálhatnánk is, de aztán elvetettem. Improvizálni ugyanis nagyon nehéz, legalábbis az agyonkontrollált, túlszervezett hétköznapokban mindenképp. Sokan épp ezért csodálnak titeket szerintem.
Bódy Gergő: Mi az improvizáció színházi formáját űzzük, de ez alapvetően egy kreativitás-, személyiség- és kommunikációfejlesztő műfaj, amit a hétköznapokban is gyakorolni lehet. Reggeltől estig tulajdonképpen mást se csinálunk, de ha kimondjuk, hogy „improvizáció”, akkor lehet, hogy stresszesen hat.
Pirisi László: Az ember ragaszkodik a bejáratott útvonalaihoz és viselkedésformákhoz: reggel 7-kor fölkel, 7.10-kor megissza a kávéját, 7.35-kor elindul a munkába. De közben egy csomó befolyásoló tényező éri, amire reagálnia kell. Ha ezt felismerjük, és megtanulunk veleélni, egy idő után felszabadulunk. Egyszer csak átfordul a dolog, és már nem félünk tőle.
Bódy Gergő: Nem szól másról, mint hogy nyitott vagy, figyelsz a körülötted lévő dolgokra, hagyod, hogy hassanak rád, válaszolsz, és közben engeded működni a kreativitásod és a fantáziád. Színházi nyelven az improvizáció szintén a figyelemről és a kíváncsiságról szól, akár az alapelőadásunkról, a Rögvestről, akár a re:Verzéről, akár a Fiúk kettenről van szó. Ezek az tulajdonságok mindenkiben megvannak – bár lehet, hogy valakiknél ez el van nyomva.
- Eléggé sokan felnőtté válva tapasztalják meg, mennyire kontrollálttá, kiszámíthatóvá válik az életük, és már semmi spontaneitás nincs benne.
BG: Sok elfojtással élünk, ez tény, de nem olyan nehéz felszabadítani a nézőket. A mi előadásainkon eltelik 10-15 perc, és már érzik, miről van szó: hogy itt bármit mondhatnak, azt fogjuk csinálni. Ráadásul a legtöbb előadásunkon a nézők 30 százalékát a törzsközönség teszi ki, és ők nagyon beindítják a maradék 70-et. Havi 6-8 céges fellépésünk is van; a közép- és felsővezetők sokszor elmagyarázzák nekünk előtte, hogy a dolgozóik merevek, picit félősebbek, ezért fogjuk majd vissza magunkat. Elindul az előadás, és két perc múlva egy felszabadult, röhögős, nagyszájú csapattal találjuk magunkat szembe. Az intézményi keretek között, a céges policy szerint ezek az emberek úgy viselkednek, ahogy elvárják tőlük, de abban a pillanatban, hogy megnyitod a csapokat, kitör az egyéniségük.
- Aki színházba megy, általában irtózik attól, hogy interaktívan bevonják az előadásba. Mihez kezdtek a nézők fenntartásaival?
BG: Céges környezetben jobban meg kell ezzel küzdeni. De aki az Impró – kreatív töltőállomásra jön, a saját színházunkba, az nem véletlenül jön; nagyjából sejti, hogy mire számíthat.
PL: Nem az a cél, hogy rossz helyzetbe hozzunk bárkit is, hanem hogy együtt játszunk. Magam se szeretem, ha elmegyek egy színházi előadásra, és azzal az ígérettel ülök be, hogy néma szemlélő leszek, és egyszer csak oda jön valaki, hogy táncoljak vele. Már tapasztaltam ilyesmit. Nálunk az, aki be van szorulva a székébe, hogy „úristen, csak fel ne szólítsanak”, az első meghökkenés után már jelentkezik is, vagy bekiabál egy jó ötletet, mert látja, hogy semmi rossz nem történik; nem fogják kirángatni a színpadra és megalázni.
- Mennyiben kapnak ilyenkor a nézők „hagyományos” színházi élményt?
PL: A hagyományos színház hatásrendszere egészen más: ott az individuum, a saját érzékelés nagyobb szerepet kap, frontális a dolog. Nálunk az „itt és most”, a pillanat, a közösségi élmény mozgatja az előadást.
BG: Nem is színházi, hanem improvizációs társulatnak tartjuk magunkat. A nézőkkel játszótársak vagyunk. Semmi nincs megírva, megbeszélve, az ötleteik, fantáziáik alapján születik meg az előadás. Közösen vagyunk szerkesztők, dramaturgok, alakítók. A hagyományos színházban nem kell hozzátenni semmit, csak gondolkozni.
- De színházi kötődésű emberek dolgoznak itt, nem?
BG: Alapvetően igen. Viszont van közöttünk dramaturg, zeneszerző, látványtervező, nyelvtanár, filmrendező, fotóművész. Senki sem hivatásos színész, bár többen végeztünk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen: én műsorvezető-riporter szakon, Várady Zsuzsi dramaturg szakon, Tóth Barna filmrendező szakon. Szerintem nagy pozitívum, hogy a Momentánon kívül mindenkinek van legalább három élete, és azokból be tudja hozni a különböző ingereket a színpadra. Az interaktív műfajban folyamatosan reflektálni kell a nézőkre; van egy közös valóságunk, ebben játsszunk.
PL: A műfaj ezt generálja is. Minél többet csinálod, minél jobban kapcsolódsz a nézőkkel, annál jobban rányílsz a világra, annál kíváncsibb vagy, mi történik például a 4-es, 6-os villamoson.
- Kell-e ehhez extra lélekjelenlét, amivel a váratlan helyzetet kezelni lehet?
PL: Inkább az a fontos, hogy el tudd engedni a spontaneitástól való félelmedet, és felhagyj a kudarckerülő stratégiával. Ez levetkőzhető. Nem történik katasztrófa, ha a színpadon nem jut eszedbe semmi. Előbb-utóbb eszedbe fog. Nem szabad rágörcsölni.
BG: A szükséges készségek többsége, a ritmusérzék, az asszociációs képesség, az önismeret tanulható és fejleszthető. Minden héten csinálunk tréningeket, ahol ezeket gyakoroljuk, de drámacsoportjaink is vannak „civileknek”.
- Laci, te zeneszerzőként hogyan kapcsolódsz be a munkába?
PL: A feladatom lényegében az, hogy ülök a színpadon, és együtt gondolkodom a többiekkel. Hangokat és zenéket teszek a jelenetek alá, próbálom kitalálni a következő lélegzetvételt. A közönségtől rengeteg impulzust kapunk a játékra vonatkozóan a helyszíntől kezdve a karaktereken át a megjelenítendő érzelmekig, ezek alapján próbálok zeneileg „közlekedni”. Ha egy kávézót kérnek, akkor kávéházi atmoszférát teremtek, és megszólal a békebeli zongora az örökzöld slágerekkel, plusz a kávéházi zörejek. Ha tudományos-fantasztikus sztoriban vagyunk, akkor annak megfelelő zenei világot jelenítek meg.
- A te fejedben tehát van egy katalógus, aminek folyamatosan pörgeted a lapjait?
PL: Régen katalógusnak neveztem volna, de most már inkább felhőnek hívnám. 12 év alatt kialakult bennem az a mechanizmus, hogy ha nézek egy filmet, vagy látok egy jellemző szituációt, akkor azok szinte azonnal beépülő esettanulmányokként működnek a későbbi munkámra vonatkozólag. Zörejeket keresek, digitalizálom őket. Ez egy lavina, egyre jobban generálja magát. Előadás közben rettenetesen pörög az agyamban az információ, de már nem 68 klisé van jelen, hanem inkább milliónyi adattöredék. Alapvetően nem szólalok meg, bár mesés jelenetekben hoztak már be zenemanónak, vagy csárdajelenetben cigányzenésznek (nevet).
- A re:Verzében most meg fogsz szólalni.
PL: Ez inkább egy interaktív improvizációs koncert, elsősorban a dalokon van a hangsúly: minden a közönség által inspirált, javasolt szövegekből épül fel. Szőke Szandra jazzénekessel mindenfajta kötöttség nélkül csinálunk belőlük teljesen új dalokat. Alapvetően nem beszéljük meg a témákat, de most január végén nagyon szeretnék az újévi fogadalmakkal játszani. A karácsonyi előadásunkban például az volt a téma, hogy mit szeretsz és mit utálsz az ünnepben; megzenésítettük a halászlé receptjét is, vagy megkérdeztük, hová utaznának az ünnepek alatt. Ha Hajdúszoboszlóra, akkor a neten megnéztük az ottani szállodák értékeléseit, és azokból énekeltünk egy dalt. Egy ilyen előadáson a közösségi élmény hatásán keresztül nézőként is kieresztheted a gőzt, Előfordulhat például, hogy a közönség egy része egy emberként nevet fel az újra és újra ismétlődő tévés Love Actually-maratonok abszurdumán. Ez a fajta előadás is működik egyébként céges környezetben, mert ott rengeteg feszültség van, amit érdemes dalba önteni. Az ügyfélszolgálati szituációkban unalomig ismert mondatok megéneklésén nagyon nagyot szoktak nevetni az emberek.
BG: Én pont ezért szeretem a re:Verzét. Nekem arról szól, hogy a szürke mókuskerékben, még a villamos zakatolásában is meg lehet találni a ritmust, a metró zúgásának is van különlegessége. Az újságos bácsi is dúdol. Körülöttünk csomó szépség, izgalom, csoda, szín, zene van – csak a hozzáállásodon múlik, hogy észreveszed-e.
- Volt-e már black out-ok a színpadon?
BG: Hogyne!
PL: Folyamatosan. De nem történik semmi. Többnyire valaki észreveszi a csapatból, és ad egy ötletet, amivel menti a helyzetet. Igazából nincsen reménytelen szituáció, nincs kudarc – pont ez adja a szabadságát. Ha lefagytál, hát lefagytál; akkor ott a kolléga, aki hoz egy impulzust.
BG: Van, hogy nem megy át az infó, és a közönség ezt látja is. De ettől improvizáció az egész. Sőt, sokszor a közönség jobban szereti azokat a pillanatokat, amikor félreértünk valamit. A hiba a bizonyítéka annak, hogy tényleg nincs semmi megbeszélve.
PL: Cirkuszba sem csak azért megy az ember, hogy lássa az artistát átmenni a kötélen egyik oldalról a másikra, hanem egy kicsit azért is, hogy lássa leesni. Hogy bebizonyosodjon, hogy ő is halandó ember biztonsági zsinór nélkül, akivel lehet azonosulni. És mi történik ha leesik az artista? Semmi. Ha a zsinór nem is, elkapja a háló.
BG: Annyira erős szerintem az improvizációban az élmény, hogy itt, a szemem előtt történik minden, meg hogy nézőként bekiabálom, hogy „űrállomás”, és akkor a következő jelenet egy űrállomáson játszódik, hogy nem baj, ha nem tökéletes. Nem is teszünk ígéretet, hogy tökéletes lesz, de a nézők se várják el. Azt akarja látni, hogyan születik meg előtte a pillanat. Elmondja, mi a hobbija, és éneklünk róla egy dalt.
- És ha valaki közületek rossz passzban van aznap?
PL: Ha nem adsz infót, akkor is adsz infót, tehát fel tudod vinni a színpadra úgy, hogy szórakoztató legyen és működjön. Nem teszed tönkre vele az előadást, hanem a lélektani hozadékait alkalmazod. Más színt hozol be az előadásba, könnyebben kijön egy karikírozott negatív karakter. Zenei síkon a rossz passz, vagy a rossz kedv drámaibb zenéket, balladákat eredményez. Ha beépíted a játékba a negatív dolgokat is, sokkal könnyebben feldolgozod, kiröhögöd őket.
BG: A többiek ilyenkor segítenek, ezért is van öt játékos a színpadon. Én vagyok a műsorvezető, és mikor megérkeznek a többiek, már látom, hogy vannak, kinek volt fárasztó napja. Figyelek, hogy ilyenkor olyan infót kérjek neki a közönségtől, vagy olyan játékba hívjam ki, ami ilyenkor nem jön ki rosszul.
- Milyen az, ha rosszul sikerül az előadás?
PL: A körülmények tudják hátráltatni, tehát nem rosszabb, inkább nehezebb előadásaink vannak. Amikor nehezebben jutunk el a közönséghez, mert mondjuk olyan a tér: fönn vagyunk egy hatméteres színpadon, és a közönség első sora körasztaloknál ül, 22 méterre tőlünk.
BG: Vagy hat darab oszlop van a teremben, és a közönség fele nem lát minket. Nemrég volt egy céges karácsonyi bulink. Nem tudtuk előre, de volt előttünk egy egyórás prezentáció a jövő évi tervekről és büdzsékről. Ezután kaptuk meg a közönséget – tulajdonképpen zombikat. Na innen szép nyerni. A céges rendezvényeken mindig nehezebb, mert aki eljön az Impró Töltőállomásunkra, az Momentánt akar látni. A cégeseken 150-200 ember elénk van ültetve kötelező jelleggel. Őket 6-8 perc alatt, még mielőtt előveszik az okostelefonjukat, meg kell győzni, hogy elhiggyék, jó élményt fognak kapni. Az okostelefon az valóban elég durva: 2016-ben ez a mérője, hogy valami gond van, még nem kaptuk el a közönséget 100 százalékig.
- Mikor a Fiúk ketten-t láttam, rettenetesen izgultam, mielőtt megszólaltam. Ez az az előadás volt, amiben a meleg pár céges vacsorára ment volna, de előtte összevesztek.
BG: Az egy nagyon nehéz előadás volt, emlékszem... Azzal a problémával szembesültünk, hogy kioltotta egymást a nézőktől kért két titok: nekem azt a titkot dobták be a nézők, hogy szeretnék valakit behozni a szexuális életünkbe, Rada Bálintnak pedig azt, hogy félrelépett. Két perc után esett le, hogy kész a megoldás, mi lesz itt a konfliktus? Mesterségesen kellett generálnom egy sértődést, mert nem volt tétje az két ember problémájának. A végére összeállt, de az első húsz percben elképesztő pánikban voltam. Tanulságos volt; azóta el is mondjuk a közönségnek, hogy tökmindegy, milyen titkot adtak az egyik félnek, attól vonatkoztassanak el. De te miért féltél?
- Mert nem szeretek szerepelni, és szokatlan volt a helyzet.
PL: Ez annyira fel tud lazulni, hogy egy idő után néző és néző között alakul ki dialógus a nézőtéren.
BG: Ez alapvetően az iskolarendszer hibája szerintem. Ötéves koráig ahhoz szoktatják az embert, hogy szerepeljen, énekeljen, verset mondjon, menjen ki a Mikuláshoz, majd hatéves korától 45 percig kussolni kell. Ez tök durva váltás egy gyereknek. A tanár néni 80 évre beléd fojtja a kreativitást. Frontális tanítás van, ő előad, te csöndben írod, majd visszaböfögöd a következő órán. Az ember felnőve aztán beül ide, és nem mer megszólalni, mert azt gondolja, úgyis hülyeséget mond, úgyis kiröhögik, az ő ötlete úgyis szar...
- A teljesítménykényszer a kreativitást is blokkolja. Épp ezért van benne a nézőben értetlenség és bámulat, mikor titeket néz.
PL: Ha görcsölsz, akkor attól félsz, hogy butaságot mondasz, és kinevetnek. De ha ránézel a színpadra, és rájössz, hogy ott is fesztelenül beszélnek butaságokat, az sokat lazít a szorongáson.
BG: Ez csak annyi, amit a Laci mondott: minimális esélye van a kudarcnak. Belénk van ültetve az elképesztő félelem, mert mindig az van kipécézve, hogy mit nem tudsz, mi a gyenge pontod, miért kaphatsz egyest? Sose az, hogy mit tudsz, mire jöttél rá, mik az erősségeid. A civil ember el se kezd próbálkozni, mert úgyis hibázik. Itt meg az van, hogy próbálkozom, mert úgyse lehet hiba! Ezt kell megugrani. Ezért is mondom el mindig aRögvesten, hogy ez egy olyan este, ahol nincs rossz ötlet. Senki nem minősítheti rossznak az asszociációdat. Jogod van hozzá. Egyik se jobb, mint a másik. Az improvizáció is erre épül: ha valami a fejedben megjelenik, akkor az nem véletlen. Ebből következik a szabadság.
forrás: http://fidelio.hu/