Január 17-én mutatják be a Nemzeti Színházban Conor McPherson A gát című darabját. McPherson 1997-es művéért megkapta az év legjobb drámája díjat, 2000-ben pedig a Royal National Theatre London listáján a 20. század legjobb drámái közé választották.
A történet egy világvégi ír kocsmában játszódik. „Ott találkozgat esténként három magányos férfi: Brendan, a fiatal kocsmatulaj, Jack, a »morgómedve« autószerelő és a magánakvaló, jámbor Jim, aki Jacknek segít a garázsban. Hírlik, hogy a régi ismerős, Finbar érkezik egy fiatal nővel, akinek állítólag eladta közelben lévő házát. Finbar is errefelé lakott valaha, de már rég beköltözött a közeli kisvárosba, panziója és családja van, mondhatni a három »ittmaradthoz« képest karriert csinált. Érkeznek is, és sörrel, whiskyvel, ír tündérmesékkel és rémtörténetekkel eltelik az este… Majd elköszönnek, minden megy tovább, ahogy eddig, és tudhatjuk, semmi nem megy már úgy tovább, mint korábban” – olvasható az elődadás beharangozójában. Szereplők: Szarvas József, Mészáros Sára, Sarkadi Kiss János, Váncsa Gábor, Kalmár Tamás. Az előadásról Bérczes László rendezőt kérdeztük:
Rendezte már Martin McDonagh a kortárs ír dráma fenegyerekének Vaknyugat című drámáját vagy az ő „köpönyegéből kibújó” Székely Csaba Bányavakságát. Mi alapján választotta most Conor McPherson A gát című művét?
Érdekes ez a párhuzam, annyira logikusnak látszik minden: megrendeztem a Vaknyugatot, a Cseresznyéskertet, és mikor Székely Csaba valóban McDonagh és Csehov hatására megírta a Bánya-trilógiát, egyértelműnek tűnhetett, hogy megrendezem azt is. De bármennyire logikusnak tűnik is, hogy ezen a kortárs ír vonalon vagyok, ez nem így van. McPherson darabját már nagyon régről ismertem. Göttinger Pali, jóbarátom még évekkel ezelőtt a Bárka Színházban vitte színre a Tengeren című drámáját, és utána árulta el, hogy van még egy dédelgetett darabja McPhersontól: A gát. Egy éve kérdeztem meg Palit, – miután mindeddig nem rendezte meg – hogy „nem adja-e oda nekem”? És szerencsémre „átengedte”. Az ír irodalom és szerzők iránti érdeklődésem pedig már Synge A nyugat hőse című darabjának megrendezéséhez is köthető.
A fenti kérdésben említett két szerző világa nagyon közel áll a magyar néplélekhez. Van olyan esetleg, amiben McPherson jobban láttat? Vagy ő is hasonlóan szellemes, esetenként trágár és mégis mélyen emberi?
A három szerző közül mindegyik a húszas évei végén robbant be a köztudatba. McPherson A gátat olyan bölcsességgel írta meg fiatalemberként, melyre sokan csak idősebb korukban képesek, szinte felfoghatatlan. Tim Carroll angol rendezőbarátommal viccelődtünk egyszer, hogy nem is értem, hogyan tudunk mi barátok lenni, hiszen az angolok, kimért, távolságtartó, az őszinteséget udvariassággal helyettesítő emberek. Erre azt válaszolta: azért, mert ő fele részben ír. És akkor megfogalmaztuk, hogy az írek sokkal szenvedélyesebbek, nagyobb érzelmekkel élik meg az életet, és ezt ki is mutatják. Végletesebben gondolkodnak, büszkék, álmodozóak és szegények is, már ami az anyagiakat illeti. A szenvedély, az álmodozás, a romantika és a szegénység szerintem minket – magyarokat és íreket – összeköt. McPherson azonban nagyon más, mint a két említett szerző. McDonagh sokkal durvábban fogalmazza meg a mondandóját, ő úgy mondanám, hogy dúrban, míg McPherson inkább mollban ír. Ma a legtöbben dúrban, azaz végletesen, szélsőségesen fogalmaznak, és ebben a világban A gát szerzőjének finom, csendes megszólalása hozzám közelebb áll. Nem részt venni a csetepatékban, hanem megbújni egy kis fészekben, a darab szerint egy kocsmában, és ott a világ dolgain elmerengeni. Ezt csinálja jóval korábban már Csehov is. És engem ez most nagyon vonz, mert nem akarok részt venni a csetepatékban.
Történetek a tűz körül, elég különleges műfaj meghatározás. Miért választotta ezt? Mit takar ez a kedves mégis picit elemelt gondolat?
Talán ez a meghatározás, az előző gondolatmenetet folytatva azt jelenti, hogy ha az emberek, – egymásnak akár idegenek is – képesek arra, hogy egy kocsmában a kandalló tüze köré gyűljenek, és ott sör és whiskey mellett őszintén beszélgessenek, akkor, egyszer csak, maguk sem veszik észre, de olyasmikről beszélnek, amik az életben a legfontosabbak. Mire vágyik az ember, mit szeretne, mi nem sikerült az életében, mi az, hogy születés, szerelem, halál. Az utóbbi időben azt is észrevettem, hogy újra egyre fontosabbá válik a mese, a történetmesélés. Ez a vágy gyerekkorunk óta megvan bennünk, és most újra erősödik az igény. McPherson mestere a monológoknak, melyekben legendákat, titokzatos álmokat mesél el, de ígérhetem, hogy senki nem fog aludni rajtuk. Az előadás egy szép, szeretettel teli este lesz a tűz körül.
Négy férfi és egy nő története ez, melyről úgy fogalmazott: Kívül: aligtörténés, belül: mindentörténés. Mire számítson a néző? Kiknek ajánlja a darabot?
Akit a bombasztikus hírek, a véres, nagyszabású, zajos események érdekelnek, annak nem ajánlom A gátat, de annak igen, aki rászánja a türelmet, hogy egy másik ember tekintetére rákapcsolódjon, illetve ezáltal önmagára is figyeljen két órán át, és észrevegye azt, amit az önmagunk köré épített bástyáink közt nem veszünk észre. Itt most rá lehet nézni a másik emberre. Gyönyörű sorsok bomlanak majd ki a szemünk előtt.
forrás: http://valasz.hu/
