A "mezei néző" blog a márciusi Operabeavatóról
Ha valakit részletesen érdekelne, hogy Dinyés Dániel pontosan milyen apropóból, melyik Mozart motívumhoz kötve játszotta le a címben említett dal részletét, az forduljon a nevezett zongora-virtuóz-zeneesztétához. Szinte minden operabeavatón van egy ilyen önfeledt pillanat, amikor meggyőz minket arról, hogy az egész pop-szakma mindent Mozartnak köszönhet.
Mégsem ezért választottam címnek ezt, hanem azért, mert ismét, sokadszor is nyomatékosítanám, hogy az Operabeavató sikere éppen abban áll, hogy amikor beülünk és kint felejtjük az egyéb gondolatainkat és problémáinkat, Mozartra és (egyébként az emberi viszonyaink tekintetében nem túl optimista) Cosíra gondolunk, akkor mi voltaképp éppen ezt tesszük, az élet derűs oldalát szemléljük, azt, ami kiemel minket a hétköznapokból. Mozart zenéjében ott a derű, még akkor is, amikor mellékutakon (mint kiderült főleg hangnemváltásokkal) szembesít minket, hogy az élet mégsem olyan felhőtlen, de neki mindenesetre sikerül a „keep smiling”-ot fenntartani végig.
További elmélkedés helyett legyen szó arról, hogy mi is történt ezen a hatodik próbán, amely olyan kellemesen közel volt az előzőhöz, viszont annál rosszabb lesz ezek után egy hónapnál is többet várni a folytatásra. (Én tudom, hogy nekem a heti egy lenne az adagom, de elfogadom, hogy éppen az teszi még értékesebbé az ott eltöltött három órát, hogy várni kell rá.Legyen így.)
Az előző alkalommal beígérték, hogy visszaugrunk még az első felvonás végére és így is lett. Végighallgattuk a nagy átverési jelenetet, a fiúk „mérget ittak” és aztán Despina orvosként közbeavatkozva megmentette őket, majd le is zárult a felvonás. Ez a nagyjából 18-20 perces jelenetsor recitativók nélküli és amint megtudtuk, ez önmagában is hatalmas újítás volt a korban.
A szünetig kizárólag Dinyés Dániel elemezte a szöveget, néha egy-egy kis félmondatot beénekelhettek a művészek, de az egy órás magyarázat során is végig úgy tűnt, mintha csak a felszínt kapargatnánk, még órákon át lenne mit mondania. Végighaladtunk a részleten és az előadó szétszálazta nekünk, hogy melyik mondat belső monológ, a szereplő érzelmeinek kifejeződése és melyik az, amelyik éppen kifelé szól és a cselekmény menetéhez kapcsolható.
A második részben aztán a terep a rendezőé lett, akinek most megint az lett volna a kimondott vágya, hogy az énekesek ne akarjanak a semmittevés során akármit is kifejezni. Ez a jelenet – most már három nap távlatából mondom, hiszen megint elúsztam és nem tudtam azonnal előadás után megírni a bejegyzést – valami egészen tüneményes volt. A kertben napozott a két lány, és egészen csodás volt azt nézni, hogy mennyire intenzíven tudták a magazin lapozgatást és az unatkozást bemutatni. Szolnoki Apollónia egy széken ülve lógatta a lábát, rá-rápillantott a női lapra és várta, hogy legyen valami. Kolonits Kláravégigfeküdt egy kisebb dobogón, majd megfordult, keresztbe vetette a lábát és nyugodtan el lehetett volna adni egy életunt tinédzsernek. A semmittevés közben mindketten mocorogtak, talán 3 másodperc lehetett a leghosszabb idő, amíg valóban nem történt semmi a színen. Ennek a két lánynak nagyon kellenek az udvarlók, be kell látnunk, hogy egy nap egyedül túl nagy kihívás számukra és egészen indokolt, hogy elcsábuljanak. (Működne ez a történet mai dolgozó nőkkel? Lenne idejük ezekkel az „albánokkal” foglalkozni?)
Ahogy már az előző próbán is észrevételezhettük, ez a „ne csinálj semmit” instrukció halálos, lényegében nem képesek az énekesek végrehajtani. (Pedig hány énekest láttam teljesen kifejezéstelenül a színpad közepén állva énekelni, akiknek ezt nem is kellett volna külön mondani- de azok nem ezek az énekesek, itt a bökkenő.)
A próba további részében is számos esetben tapasztalhatta még meg Göttinger Pál, hogy „önjáró” énekesei vannak, akik nagyon élvezik a játékot, nagyon benne vannak mindenben, és saját megoldásaikkal már szinte készen is állnak. A számtalan vicces helyzetet egyedül ő tudta önuralommal, komolyan szemlélni – nem biztos, hogy neki is távolinak tűnik a június és az időpont, amikorra elő kell állni a kész produkcióval. Attól tartok, hogy az ötletek bősége lesz inkább az akadály. Majd meglátjuk, hogy milyen az opera-színház, amikor a szereplők játékukkal értelmezik is a történetet. (Most jutott eszembe először, hogy egy egész operát végigzongorázni, az sem lesz egyszerű - nekem egyenesen heroikus vállalásnak tűnik, de nem ébredt bennem kétség, hogy gond lehetne.)
A „zéró reakció” nemigen ment Varga Donátnak és Cseh Antalnaksem, ők ugyanúgy nagyon éltek, nem úgy tűnt, mintha a rosszullétük alatt láthatatlanná akartak volna válni. A rendező javaslatára Varga Donát a méregtől a megvakulás jeleit mutatja azonnal, eleget tesz a megrendelésnek, Cseh Antal viszont inkább összegörnyed, mintha a gyomra rántaná görcsbe.
Ahogy nézem őket, én aki jellemzően hajlamos vagyok arra, hogy az énekeseket sajnálgatom a rosszabbnál rosszabb koncepciójú (vagy anélküli) előadásokban, végre elmondhatom, hogy látok a színpadon négy boldog énekeset, illetve látok egy olyan Ferrandót és Guglielmót, akik tudják, e tréfa közben jutottak el életük csúcsára. Kétszeresen is érvényesül ez a jó közérzet, egészen addig, amíg a felvonás legvége felé fel nem ismerik, hogy talán túl vehemensek voltak, túl jól is ment a csábítás – utána már csak énekesként vannak jól, szereplőként már annál kevésbé. A különbség mindenesetre látszik, még ezen a próbán is érvényesül a különbség.
A fent említett operaénekesek mellett sokkal visszafogottabban van jelenKulka János Don Alfonsóként. Benne érzek némi várakozást és nyugalmat. Neki az elmúlt évtizedekben folyamatosan volt esélye jó rendezőkkel dolgozni, nincs olyan mértékben kiéhezve arra, hogy végre egy eljátszható szerepet kapjon, ő nem akar semmit túlteljesíteni, mintha még gyűjtené az impulzusokat. Miután az éneklés is megy neki, nincs oka az aggodalomra. Nagyon jó lesz a kontraszt, ha négy túlmozgásos ifjú énekes mellett ő lehet majd maga a bölcsesség. Don Alfonso biztos is magában, az idő neki dolgozik.
A legnagyobb attrakció mégis Pálmai Annához köthető, akinek Despinájáról megtudjuk a rendezőtől, hogy amíg a két fiú béna színész, a szobalány viszont a legdilettánsabb ripacs, aki a Don Alfonsótól kapott utasításokat túljátssza, előtérbe tolja magát. A színésznő nem érkezett készületlenül a próbára, van önálló javaslata, elképzelése a jelenetről. A darab szerint orvosnak maszkírozva magát egy mágnessel meggyógyítja a mérgezett pasasokat. A művet vagy a korszakot felületesen ismerő mezei nézőnek lenne elképzelése arról, hogy milyen ruházatot várhatnánk, ehelyett megjelenik a színésznő gumicsizmában, kék overállban – mintha villanyszerelő lenne -, védő szemüvegben, nagy narancssárga hátizsákkal, valami elektromos berendezést illetve két vasalót szorongatva - valóban furcsa jelenség. Ez az belépő fergeteges hatást kelt, ahogy észrevettem, a rendező tudta a jelenlevők közül egyedül megőrizni a nyugalmát. A jelenetnek a tetőpontja az volt, amikor a színésznő civilben, egészen ártatlanul és naivan megkérdezi Göttinger Pált, hogy „Sok?”- Ahogy elnéztem a jelenetet, amely jókedvű harsányságával az egész nézőteret folyamatos nevetésre ösztönözte, az jutott eszembe, hogy a vásári színjáték hathatott így, ennyire intenzíven. Nem mondom, hogy hasonlóan cizellált megoldásokat láttam már a Katonában az elmúlt harminc évben, talán épp ez a ripacskodás határát súroló játék az, amely vonzhatja a színészeket és a nézőket egyaránt...
A doktor játéka mindenesetre meggyőzően hat a két hajadonra, „pontosan ilyen bánásmódot várnának az egészségügytől”(G.P.), és ezek után már csak az van hátra, hogy orvosi rendelvényre csókolózzanak a betolakodókkal. A két páros beállítása után a viháncolás tovább folytatódik, most már azt hiszem, hogy Kolonits Klára és Szolnoki Apollónia valóban visszaváltoztak tinikké, kicsit mintha zavarban is lennének – a nézők azért nagyon közel vannak, nincs zenekari árok, pedig most ők sem bánnák... (Mintha átfutna rajtuk, hogy "tényleg ezt szerettük volna, amikor elvállaltuk ezt az operabeavatót"?)
És ezen a ponton vége is a próbának, áprilisban jöhet már – gondolom én – Fiordiligi nagy menekülési kísérlete, majd behódolása Ferrandónak…nincs más hátra, csak az esküvők és a finálé.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu/