szerző: Balla Emőke
A gyerekkori élmények mintha ellökték volna a színészi pályától. Őze Áron famegmunkálást tanult, végül mégis édesapja mesterségét választotta. Játszik,
rendez, 2010. és 2014. között a Pesti Magyar Színházat igazgatta. Veszprémben a Városi Művelődési Központban bemutatott Gyógyír északi szélre című
előadás után találkoztunk.
– Az előadás egy e-mail kapcsolatról szól. Mit gondol, sokan ismerkednek az interneten?
– A darabot ötödik éve játsszuk és talán azért is van olyan nagy sikere, mert az internetes ismerkedés műfaja nagyon sokat változott azóta. Akik először
látták az előadást, már a kamasz gyerekeiket hozzák el, az ő korosztályukban is aktuális a téma. Az előadások után sokan megvárnak minket, megosztják
velünk magánjellegű élettapasztalataikat, azt, hogy ők is az interneten kerestek társat, volt hasonló e-mail kapcsolatuk és nem lett belőle semmi, vagy éppen
ellenkezőleg, a mai napig együtt vannak.
– A társkeresésnek ez gyakori eszköze?
– Igen, ez a jelen, ma egyre nagyobb ennek a lehetősége. Az előadásban mi megmutatjuk ennek a veszélyét, azt, hogy nagyon könnyű valakiből írás által
egészen más embert kreálni. Óhatatlanul abba az emberi betegségbe esik mind a két fél, hogy olyasmit ír magáról, olyan alakot villant fel, amilyen ő
szeretne lenni. Pedig vállalni kellene a valóságot, egymás szemébe nézni, felvenni a kontaktust, találkozni.
– Írásban, levelezésben annyira mások vagyunk?
– Igen. Egyáltalán nem reális az a kép, amit mutatunk magunkból. Még ha valaki nagyon önazonos, akkor is füllent egy kicsit. Nem feltétlenül hazudik, de
fest egy idealisztikusabb képet, amilyennek szeretné mutatni magát, de semmiképpen sem valóságos képet. Valóságosan vállalni magunkat csak egy
személyes találkozáson keresztül lehet és kell.
– Önnek nem kellett interneten társat keresni.
– Van egy csodálatos párom (Auksz Éva színésznő – a szerk.), egy tizenhárom éves kamasz fiam, meg egy négy és fél éves kisebb. Negyvenöt éves
vagyok, de mondhatom, hogy harminckilenc, negyvenéves koromra értem be annyira, hogy egy ilyen harmonikus családom legyen.
– A színészi pályát édesapja (Őze Lajos – a szerk.) hatására választotta?
– Nem, ez saját indíttatás. Ha édesapámra gondolok, akkor biztosan más pályát választok. Néha-néha felcsillantak dolgok és eljátszottunk a gondolattal, de
ő nagyon tiltakozott ellene, hogy erre a pályára kerüljek, színész legyek. Faipari szakközépiskolában érettségiztem, asztalosként, famegmunkálást tanultam.
A színészet automatikusan jött az életembe, szép lassan. Nem volt elhatározás, nem apu hatása. Sőt, a gyerekkori élmények is mintha az ellenkező irányba
löktek volna ettől a pályától, mintsem felé taszítottak volna.
– Milyen volt az édesapjával való kapcsolata? Közeli, távolságtartó?
– Közeli, hozzám és bátyámhoz is közel állt. Nagyon intenzív és maximális teljesítményt nyújtó ember volt, ennek néha riasztó elemeit is láttuk. Ma már
biztosan sok mindenhez másként viszonyulnánk. Valahol mesteremnek tartom őt, de inkább egy genetikai mester, mintsem valóságos szakmai mester lett
volna. Szerencsére voltak mestereim. Vinnem kellett tovább azt, amit apa rám hagyott.
– Négy évig vezette a Pesti Magyar Színházat, aztán vége szakadt a munkának. Az első ciklus után pályázott még egyre?
– Igen. Két ciklust tartok egészségesnek, én mindenképpen folytattam volna a munkát. Az öt évből az első három nagyon kemény volt, sok tennivalóval,
igazán az utolsó két évben kezdett az eredmény mutatkozni, beérni az a munka, amit a kollégáimmal együtt végeztünk. A társulat is lábra állt.
– A művészi irányvonalat ön határozta meg?
– Közösen a főrendezővel, művészeti vezetővel, gazdasági igazgatóval. Felépült a társulat, ledolgoztuk a színház tetemes adósságállományát. Lett volna
ebben még egy ciklus, de nem így alakult. Ez már a politika, amihez nem értek és nem is szeretnék belemenni. Színházi embernek tartom magam,
színésznek, alkalomadtán rendezőnek, nem politikusnak. Úgy vezettem a színházat is, hogy az, amennyire csak lehetséges, szakmai alapon működjön.
– Az új igazgató több társulati tagtól is megvált.
– Ez általában így történik egy váltásnál. Ez van a politikai életben is. Ha a nagyok ezt csinálják, kisebben miért ne így történne? Rendkívül nagy luxusnak
tartom, mert erre rengeteg energia, erő megy el feleslegesen. Nem látom, nem láttam sem emberi, sem szakmai oldalát tovább maradni a Magyar
Színháznál. Azóta kinyílt a szakma, rengeteget játszom.
– Nehezen élte meg a váltást?
– Személyemben nem éltem meg nehezen. Amúgy is csökönyös fajta vagyok. Inkább az nehéz, hogy azt érzem, mintha egy szülő lennék, aki kivittem
volna a gyermekeimet az őserdőbe és utána ott kellett hagynom őket. Nehezebben élték meg azok, akik maradtak a társulatban. Az elmúlt egy évben
valóban elkapott a gépszíj, rengeteget dolgoztam és sok izgalmas munka talált meg.
– Szabadúszóként?
– Igen. Most főleg a Rózsavölgyi Szalonban játszom, a Budapest Belvárosi Színházban, a Játékszínben, rendezek is. Sok egyéni munka is van, egészen
különleges feladatok találnak meg. Nagyon élvezem ezt a szabadságot, a sokféle irányú és izgalmas munkát. Igazgatóként néha barikádra kell menni, de az
nagyon jó érzés, hogy az igazgatás sem az emberi, sem a szakmai hitelemet nem forgácsolta fel. Az elmúlt egy év alatt szakmai szövetségeseim lettek és
meg is maradtak. Azt szoktam mondani, hogy színház nélkül is olyan, mintha lenne egy társulatom. Rendszeresen találkozom a kollégákkal, közösen
gondolkodunk, figyelünk egymásra, a másik meghívására. Ez nagyon jó érzés. Jó emberek, jó szakmai kapcsolatok.
– Így tervezi tovább a szakmai életét?
– Meglátjuk. Vannak terveim, felkérések, különböző előadások megtalálnak. Maradok a színház mezsgyéjén és bármit hoz az élet, állok elébe. A
lehetőségeket szeretem elfogadni, és ha azok nincsenek véletlenül, ki is használom. Vannak tervek, de még korai volna ezekről beszélni.
Balla Emőke
forrás: https://veol.hu/
