Adam Elliot – Valcz Péter: Mary és Max
Az életnek többszörös hendikeppel induló ausztrál kislány és az Asperger-szindrómás New York-i férfi levélbarátsága igazi lelki egymásra találás.
Mennyi a valószínűsége, hogy a Mary és Max bemutatója legalább akkora médiavisszhangot kelt majd, mint az a – különben egyáltalán nem tanulságok nélküli – eset, amellyel a Bethlen Téri Színház a napokban bekerült a (nem színházi) médiába? A darabbeli Max mindjárt kiszámolná, hogy milyen kicsi, még ha az általa vágyott lottó ötös valószínűségénél valamivel nagyobb is. Pedig a nézőtér és a színpad közötti láthatatlan falat itt is lebontják – ha nem is úgy, mint az a néző, aki a színpadra rohanva Antigonét akarta megmenteni Kreóntól.
Találkozások a sorozat címe, amelynek első bemutatója a Mary és Max, és ezen a bemutatón nem csak a kétgenerációnyi különbséggel született alkotók találkoztak, de a közönség is velük és az előadással – a szó átvitt értelmében is. A történet szerint különben a két szereplő mindig csak készül a személyes találkozásra, de húsz éves levelezésük során ez nem sikerül nekik – talán csak a végén, de akkor sem biztosan. Az életnek többszörös hendikeppel induló ausztrál kislány és az Asperger-szindrómás New York-i férfi levélbarátsága azonban igazi lelki egymásra találás.
Valcz Péter rendező Adam Elliot azonos című gyurmafilmjét ültette át színpadra. Ahogy ezt a vele készült interjúban is elmondta, az egyik nehézséget az jelentette, hogy a történet egy levelezésből bomlik ki. Ez pedig kevéssé színpadi alaphelyzet. De – ahogy ezt például a közelmúltban Göttinger Pál az ugyanerre a szituációra épülő Gyógyír északi szélre című regényadaptációval is bizonyította – nem reménytelen. Ahogy ott, itt is megoszlik a színpadi tér: az egyik oldalon Mary (Grisnik Petra) papírdobozokból felépített, léckerítéses otthona, a másikon Max (Gőz István) kanapéja és műanyagdobozokba szortírozott játékfigura-gyűjteménye. Az első monológokat még mindketten a saját térfelükön mondják (vagy éppen nem mondják), aztán ahogy a levelezés elindul, mint két kör metszete, élni kezd a kettejük közötti tér. Ez a megoldás hidat jelent a két térfél között, és megmozgatja a játékot. Ahogy haladunk előre, Mary papírdobozaiból és Max műanyagdobozaiból egyre több kerül át a másik félhez, és a középső teret megvilágító fényből is egyre több jut a két szélső oldalra. Így az egymást követő monológok dacára sem lesz statikus az előadás, annak ellenére sem, hogy az intenzitása nem teljesen egyenletes, időnként egy-egy jelenet hosszabbnak érződik a kelleténél.
A rendezés másik fontos mozzanata, hogy narrátorként Valcz Péter is bekapcsolódik az előadásba. Időnként kilép a narrátor szerepből, és eljátssza Mary szerelmét. Máskor mintha saját magát adná: köszönti a nézőket, az ismerőseit nevükön szólítja, a családjáról beszél, elérzékenyül. Rájátszik erre a kint is vagyok, bent is vagyok szerepre, lebegteti, hogy ezt most komolyan vagy ironikusan kell-e értenünk, mindenesetre ez a harmadik szerep(lő) sokat segít abban, hogy a nézőközönségnézőközösségként figyelje az előadást. Ahogy sokat segít ebben az előadás humora is.
Az a körülbelül húsz év, melyet a történet felölel, Mary életébe jóval több változást hoz. Nyolcéves, csúnya, gátlásos kislányként ismerjük meg, akinek a gyerekkora egy alkoholista anya, és egy, a fészerben madarakat preparáló apa között telik. Grisnik Petrának a gyereket, a kamaszlányt, a fiatal nőt is el kell játszania. Azt, ahogy ez az egyszerre gyermeki természetességgel őszinte, és a külseje miatt csupa görcs kislány kiszabadul a világba. Játszik a mimikájával, a szájába odaképzelt fogszabályozóval, a kézmozdulataival, a mozgásával – aztán a végére ez a sokféle, jól használt eszköz háttérbe szorul, és az utolsó jelenetben átadja helyét a szinte eszköztelen(nek tűnő) jelenlétnek.
Gőz István egyik védjegye magas, szikár alakja. Ezért olyan meglepő, amikor Grisnik Petra első jelenete után lekászálódik a nézőtérről, amorf módon elhízottra tömve, ami persze a mozgását is meghatározza. Az Asperger-szindrómás Max szerepéhez szakmai segítséget is kapott, de pantomimes múltját is felhasználta. Mindez színházi szempontból kevésbé lényeges, az annál inkább, hogy egy különleges karakter születik. Van benne valami védtelenség és időtlenség: a gyerekek és az öregemberek védtelensége és bölcsessége.
De a színházi szemponton kívül fontos az is, hogy bár nem az ismeretterjesztés az elsődleges cél, az előadás felhívja a figyelmet az Asperger-szindrómával élőkre, segít megérteni őket. (Hasonlóan a Centrál Színházban évek óta nagy sikerrel játszott A kutya különös esete az éjszakában című előadáshoz.)
A vége pedig különlegesen szépre és talányosra sikeredett. A sorozat következő rendezőjének Valcz Péter feladta a leckét.
Mary és Max (Manna Kulturális Egyesület – Tünet Együttes)
Adam Elliot gyurmafilmje nyomán színpadra írta: Valcz Péter. Dramaturg: Zsigó Anna. Jelmez: Horányi Júlia. Hang: Rubik Ernő Zoltán. Díszlet: Valcz Gábor. Fény: Galkó Janka. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Produkciós menedzser: Huszár Sylvia. Asszisztens: Láng Zsuzsa. Rendezte: Valcz Péter.
Játssza: Grisnik Petra, Gőz István és Valcz Péter.
Bethlen Téri Színház, 2016. április 8.
forrás: http://kutszelistilus.hu
