Várakozáson felül jó este jut azoknak, akik holnap (május 29-én), vagy ha akkor nem tehetik, a jövő évadban (2017.jan.13, 15) beülnek az Erkelbe és megnézik a nálunk lényegében ismeretlen, egyszerre német és olasz szerzőnek számító Ermanno Wolf-Ferrari 1927-ben komponált komédiának induló, de aztán tragédiaként végződő verista operáját.
A művet Ókovács Szilveszter Zürichben látta – nem a wikipédián tájékozódott, ahogy én tettem a szerzővel kapcsolatban – és így ő javasolta, hogy ez is színesítse a Shakespeare fesztivált, a szegedi színházzal együttműködve valósítsák meg.
(((A Shakespeare-fesztivál talán a korábbi hasonló Májusünnepeknél is szédítőbbnek tűnik, 17 féle előadás 31 alkalommal szerepel a műsorban. Rendkívüli túlkínálat ez, kicsit olyan, mint egy „all you can eat” étterem hatása a vendégre, jó a minőség, és nagy a kísértés, hogy túlegyük magunkat. Én tíz nap alatt hetet néztem eddig, még vár rám három, de már ki vagyok ütve (ehhez azért a blogírás is hozzájárul, mert így előadásonként nyolc óra időszükséglettel kell mindössze számolni, az rengeteg – aludni már alig van idő).
Az intézmény vezetője tegnap, egy másik premier, a VIII. Henrik feleségei után büszkén mondta, több mint hetven bemutatója volt már igazgatói ciklusa alatt a Háznak. Én közben magamban hozzátettem, hogy nagyon változó színvonalon, viszont most valóban lehetett ünnepelni, mert tegnap éppen két remekül sikerült előadásnak voltam a tanúja. Mindkettő igazolta, hogy be kellett őket mutatni. Az egész év tempója sem sokkal lassabb persze, nehezen tartottam a lépést én is, ugyanakkor hihetetlenül megterhelőnek érzem ezt az intézmény dolgozói számára, gondolva elsősorban a háttérszemélyzetre, illetőleg a zenekarra és az énekkarra, akik névtelen héroszokként működtetik a gépezetet, a hol túlterhelt, hol alulfoglalkoztatott szólistákkal. De ez most mellékszál, most jöjjön a Sly méltatása, mert ennek tegnap valóban lehetett örülni.)))
A koprodukciós előadás rendezőjének Göttinger Pált kérték fel, akinek 2007-es pályára lépése óta elég jó arányban láttam az előadásait kezdettől fogva (már az akkor még működő Bárkán is). Idén ráadásul az érdeklődésem homlokterébe került, mivel ő rendezi a Kamrában perceken belül (június 17-től) műsorra kerülő Cosí fan tuttét, amelynek eddig havi gyakorisággal voltak nyilvános próbái, amelyeket igyekeztem végig követni és mindről írni. Augusztusban a Figaro 2.0 mellett ennek az előadásnak a követését tűztem ki, és a finis előtt nem sokkal mindkét vállalkozásomról azt mondhatom, hogy messzemenőig megérte a ráfordított időt, még akkor is, ha széles tömegek nem olvasták végig a 7-7 cikket.
A Slyra tehát a rendező személye miatt mentem elsősorban, illetve azért is, mert a szereposztásban két olyan bariton is szerepel, akik érdekeltek:Cseh Antal és Kelemen Zoltán. Nélkülük és mondjuk egy számomra ismeretlen rendezővel a színlapon, valószínűleg nem lett volna bennem elég lendület, hogy ezt az ismeretlen operát is megnézzem, és helyette elmentem volna Szabó Máté-rendezést nézni (a Szentivánéji álmot) a Zeneakadémián, amelyiket így vasárnap fogom látni, ha minden igaz.
Az előadás előtt kivételesen a Hangolót egy külső szakember helyett a rendezőre bízták rá, aki negyven percet egy szuszra végig beszélt, rendkívül szórakoztatóan, nem kevés iróniával és öniróniával, ahogy azt már megszokhattuk tőle az operabeavatókon is. Némileg a mű hátteréről is szó volt, de nem vacakolt az interneten is elérhető életrajzi tényekkel. Aki nem tudta, hogy ki a szerző (én is így jöttem, a Hangolókon ezeket a tényeket többnyire elmondják), az az előadás végéig így is maradt, de ez nem vont le a mű élvezhetőségéből. Ez az előadás felvértezett minket kellőképpen a ránk váró estére, felkészülhettünk a műfajváltásra, arra, hogy komédiából tragédiába fog a cselekmény fordulni, sőt néhány kiemelt részletről is esett szó, de a történések enélkül is világosan követhetőek lettek volna, és még fokozottabb a megrendülésünk, ha nem tudjuk előre, hogy mi lesz szegény Sly-jal.
Az egész Hangolóból számomra a legizgalmasabb információ az volt, hogy Göttinger Pál elmondta, hogy eredetileg is operarendezőnek készült. Én a Cosí próbáit nézve úgy éreztem, hogy én fedezem fel benne a született operarendezőt, így utólag a néhány, ebben a témában elejtett megjegyzésem miatt kicsit hülyén éreztem magam. (Azért ennél sokkal impozánsabb volt, amikor 2002-ben jöttem rá, hogy létezik Meryl Streep, szerintem az volt mégis a leglátványosabb felfedezésem eddig.)
A rendezés feltétlenül megmutatja, hogy Göttinger Pál nemcsak kevés szereplős operát tud invenciózusan színpadra tenni, amilyen nemsokára a Cosí lesz, hanem képes nagy létszámú kórusok mozgatására. Mivel ismeretlen operáról volt szó, amelyiket a főigazgatón kívül valószínűleg senki nem láthatott élőben a nézők közül (voltak azért külföldi turisták is, lehet, hogy ők igen?), akárhogy is átalakíthatta volna a rendező a cselekményt. De nem, megtörtént a csoda: valaki látnivalóan képes volt egy operát úgy értelmezni, hogy közben ne sérüljön az eredeti történet, de azt se érezzük, hogy ez egy múzeumi darab, és nem rólunk szól. Nagyon is rólunk szólt a történet, nem kellett ezt 2016-ba helyezni, maradhatott a szerző korában, a húszas években, amikor a darabot írta (1927).
A rendező képes a történetet úgy elénk állítani, hogy az iszákos kocsmai énekes sorsában a magunkét lássuk, ugyanazt a bennünk is meglévő szeretetvágyat és magányérzetet, amelyre a hangsúly helyeződik.
Az előadás címszerepét László Boldizsár játssza, aki – és ez nem egy könnyű mondat, de hozzátartozik a teljes igazsághoz – eddig nekem aDoktor Faustusban nyerte meg a tetszésemet egyedül, abban tudtam teljes egészében elfogadni. Éppen ezért nem túlzás, ha azt mondom, hogy némileg tartottam, hogy fogom az előadást élvezni, mert sejtettem, hogy a két említett baritonom nem fogja végigénekelni az összes jelenetet. Ezek után azt tapasztaltam, hogy László Boldizsár meghódított nagyon érzékeny és kidolgozott színészi játékával és ezt a nagyon nehéz, de hálás szerepet egészen magára húzta. Revelatív ez az alakítás, minden falat ledönt.
Az első felvonásban megismerjük a kocsmai énekest, aki mindenkit szórakoztat, de mégsem érzi egészen jól magát ebben a szerepben. Már itt érzékeljük a lehetőségét, hogy a betévedő ismeretlen nő megtalálhatja benne azt a férfit, akit keres. A második felvonásban, amikor a Gróf és udvara megpróbálja elhitetni vele, hogy övé a kastély és a vagyon, láthatjuk, hogy józan mértéktartással viszonyul a helyzethez, nem veszíti el a fejét, nem részegül meg igazán a pénztől sem. A mű csúcspontja a szerelmi kettős, amikor átérezzük, hogy valóban megszerette valaki (a kocsmában már látott nő, természetesen), aki ragaszkodni is fog hozzá. Ezek után a harmadik felvonás egészen az övé, mi már beleszerettünk és nagyon jól esett volna, ha megtalálja a boldogságot.Halála megrendít, különösen így, hogy a boldogság olyan közel volt már... (De nem, ez nem a való élet, hanem a kegyetlen operai világ, itt nincs happy end rendszerint, vagy ha van, akkor mindig gyanús, hogy csak álcázott.)
László Boldizsárnak ellhittem egészen nemcsak különlegességét, azt, hogy felette áll a bemutatott közegnek, de azt is, hogy a Gróf jómódú szerelme mindent hátrahagyva vele szökne. Azt kicsit sajnáltam, hogy nem fejlesztett ki jobb antennákat magában ez a Sly, hiszen Cseh Antalalakítása egyértelműen arra utalt, hogy ténylegesen van egy jó barátja, aki tiszteli is és felnéz rá, így már emiatt indokolatlan a teljes magányérzete és van egy nő is, aki beleszeretett és megszégyenítésének jelenetében nem nevette ki, nem hagyta cserben, tehát az öngyilkossága csak hihetetlenül erős önbizalomhiányát és kishitűségét mutatja elsősorban. Kónya Krisztina, nagyon érzékenyen formálja meg ennek a különleges asszonynak a szerepét, róla is elhisszük, hogy bele lehet egy látásra szeretni és nem csak ruhája alapján válik ki a tömegből. Nagyon tudunk drukkolni ennek a párosnak.
Míg Cseh Antal a jó fiú, a pozitív szereplő, az igaz barát, addig Kelemen Zoltánnak a gonosz szerepe jut. Ő a Gróf, aki elég kegyetlennek és szívtelennek látszik, aki ugyan időről időre felkutatja elszökdöső szeretőjét – most egy kocsmában találja meg -, elszórakozik ezzel a játszmával, úgy tűnik, de igazán nem tud szeretni. Nagyon unatkozhat, mert ő az, aki az elalvó részeg költőt palotájába viteti és tréfát űz vele, elhiteti vele, hogy ő a Gróf és van felesége, vagyona. Én a héten már kétszer is láttam a Falstaff-történetet, kétszer is leírtam, hogy nagyon nem szeretem, amikor valakiből gúnyt űznek (ráadásul csoportosan fognak össze ellene), most még kevésbé tűnt viccesnek ez az ötlet. Súlyosbító tényezőnek vettem, hogy hősünk nem szolgált rá arra, hogy így megalázzák, senkinek nem ártott. Ez a gondolat vérfagyasztó, a Gróf viselkedése is az, aki mindenkit megvehetőnek képzel. Kelemen Zoltán kihasználva ezt a helyzetet mindenesetre élvezettel bújt be a lakáj szerepébe is és igazán élvezte a mű második felvonását. Nagyon jól lehetett utálni ebben a szerepben, ami persze nagyon jó hír – ez volt a feladata. Másfelől el kell ismerni, hogy hallgatva az előadást, kifejezetten kiragyogott baritonja, éppen úgy kiemelkedett, ahogy a darabbeli szereplőt kiemeli rangja a környezetéből. Feltétlenül jobb lett volna, ha van még ennél is több énekelnivalója. Színészileg és énekesileg is remeklés az, amit produkált, ahogy tavaly a Hoffmann meséiben, most is hozta a legjobb formáját. A szegedi társulat pedig akkor is, most is egységesen és jó rendező kezei alatt megtáltosodva dolgozik.
A Hangolón már elhangzott, hogy a szerző imádta Puccinit, sokat idézett tőle is, magától is, másoktól is, vannak gyanús mozzanatok a történetben, amelyek más műveket idéznek. Ez nem előny és nem hátrány, a mű zenéje valóban könnyen fogyasztható, nem kerülünk lehetetlen helyzetbe azáltal, hogy felkészülés nélkül ülünk be rá. (Azért biztosan ezt is jobb lett volna előre hallgatni. De ennyi premierre nem lehet mind felkészülni, én jelenleg január óta a Tündérkirálynőre hangolom magam, egy hónap sincs már hátra. Az idei évadban befogadhatatlanul soknak éreztem az új impulzusokat, bár néhányért – mint például a múlt heti A viharért, illetve ezért a Slyért is - kifejezetten hálás vagyok, hogy a látóterembe hozták.
Szokásomtól eltérően, különösen a nyomasztó időhiány miatt most a bejegyzés posztolását választom és eltekintek a további közreműködők részletes méltatásától. Azért Gyüdi Sándor mint karmester, Horgas Péter és Bujdosó Nóra, mint a látványért felelős alkotók neve ne maradjon le, mert sokat tettek az előadásért. Jó ránézni a színpadképre, és jó hallgatni a zenekart. Most az lenne a cél, hogy minél többen ezt elolvasva rájöjjenek, hogy OTT a helyük az Erkelben holnap, akár 5 perccel az előadás előtt is vehetnek jegyet még. Megrendítő élmény, az Operaház egyik legnagyobb idei dobása. Megpróbálok jövőre is visszaülni rá.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu/
