A momus.hu a Cosí fan tuttéról - I. rész

Opera, klasszikus szabályoktól függetlenül I. – A Cosi fan tutte a Kamrában

- zéta -

2016. június 19/23.

Katona József Színház Kamra

Mozart: Cosi fan tutte

Fiordiligi – Kolonits Klára

Dorabella – Szolnoki Apollónia

Ferrando – Varga Donát

Guglielmo – Cseh Antal

Don Alfonso – Kálid Artúr

Despina – Pálmai Anna

rendező – Göttinger Pál

zenei vezető – Dinyés Dániel

„…és mint tudjuk, Mozart, ha ki akart fejezni valamit, akkor azt a hangnemek útján tette. Az imént hallott duettben pontosan kihallatszik, ki mit szeretne, ha másból nem, abból, hogy F-dúrban szól, míg a másik kettős majd A-dúrban lesz. Micsoda különbség!” Az első hangnemi információt a nézőtér harsány vihogással, a másodikat kellemesen egyetértő kuncogással fogadta. A Katona Kamra operabeavatóin először megforduló gyanútlan látogató, ha korábban nem, hát ezen a ponton óvatosan körbepislant. Előbb regisztrálja, hogy nem a Liszt Ferenc téri épület XV. tantermében, a zenetudományi hallgatók bázisán csücsül, csak utána appercipiálja a meghökkentő helyzetet: Budapesten eszerint van (legalább) félezer ember, aki az iménti információkat érdeklődésre számot tartó tényként kezel(het)i, hiszen a június közepi hat előadásra az operajátszásra klasszikus szabályok szerint nem alkalmas helyszínen gyakorlatilag néhány nap alatt elkapkodták a jegyeket.

De nézzük csak ezt a helyszínt! Apró színpad az apró nézőtér szájában. A távolság az első sortól vagy fél méter, a zenekar mindössze egyetlen szép hangú pianínó. A szűk terep gyakorlatilag annyit enged meg, hogy a hősök és hősnők (akik persze a legkevésbé sem viselkednek „hősként”) megjelenjenek és a rettentően szellemes színrevitel során letegyék egymás közötti viszonyaik legfontosabb sarokpontjait. A rendezői ötletek a piciny tér ellenére végtelennek bizonyulnak, s bármily fura, vélhetően tényleg igaz lehet az, amit a rendező a bevezetőjében állított: ebben a térben bármely opera előadható. Ehhez csak annyit lehet hozzátenni: megfelelő hőfokú lelkesedés esetén.

Ugyanis ilyen körülmények között került színre ezúttal Mozart örökzöldje, a Cosi fan tutte. De a nézők nagy-nagy többségének a helyszín, a darab és az előadók maguktól értetődőek, hiszen az évad folyamán, összesen vagy tucatnyi alkalommal, félhavi-havi rendszerességgel gyakorlatozva csiszolódtak össze, publikum és művészek, amint közösen boncolgatták a dalmű egy-egy részleteit. Innen eredhet a cinkos összekacsintás, a cikk elején idézett körmondat, mely az opera egyes részleteit moderátorként (is) megszakító/összekötőGöttinger Pál rendező szájából hangzott el. Göttinger egyfajta élveboncolásra hívja a nézőket, amelyben ennek a tüneményesen összetett operának minden szegmensét próbálják tetten érni.

Göttinger személye és előadásmódja azért izgalmas, mert a látszólag laza, spontánnak és rögtönzésnek tűnő szöveg, megjelenés és modor cizellált lelket, valamint a szánhúzó kutya ősi szívósságát takarja, de erre csak akkor jövünk rá, amikorra mindannyiunkat bekebelezett már ezzel a végtelenül szellemes és aprólékos megközelítéssel, amivel a megfejthetetlen dolgok mélyére akar járni. Úgy vagyunk vele, mint egy jó krimivel, annyira elveszünk a részletekben, hogy le sem tudjuk tenni, egy vadászkopó izgalmával követjük a magunk Miss Marple-jét, aki sok humorral átszőtt filozofikus mélységbe vezeti társulatát, no meg a nézőket. Ebben a csudálatos játékban egyenrangú partnere és tettestársa a zenei vezető Dinyés Dániel, aki ezúttal is a pianínó mellől tartja kézben az előadást.

Kettejük együttműködésének tükre az előadás legbájosabb pillanata, amikor Göttinger szöveg közben egyszer csak eltűnik a függöny mögött (ahova előzetesen Dinyés is bevonult), miközben arról beszél a maga kötetlen stílusában, hogy mivel emberi erőforrással láthatóan gyéren állnak és ráadásul a fináléban az összes szereplő a színen van, nézzük el nekik, hogy kicsit sajátosan oldják meg az esküvői kórust. Majd függöny fel (azaz le, ez is a Kamra specialitása) és ketten, rendező és zenei vezető, egy szál elektromos nyenyere segítségével celebrálják a hamisíthatatlan falusi menyegzőt a nézőtér általános örömködésére.

De eddigre már a drága jó közönség meg volt véve kilóra, ahogy mifelénk falusiasan mondanák.

A Göttinger-módszer lényege, hogy ebben a többnyire unalmasan felskiccelt rokokó burokban, ebben kicsit sematikus(nak gondolt) operában MINDENKI VALAKI. Burok le, semmi sztereotípia, semmi általánosítás, pusztán hús-vér egyéniségek, mindenki másmilyen, ahogy a Jóisten, a szülei és egyéb körülmények összerakták. A kapcsolatok, bármilyen irányúak is (testvérek, barátok, szerelmesek, ellen- és üzletfelek, stb.), egy folyamat részesei, tehát fejlődnek, változnak és alakulnak.

Jelen sorok szószátyár írója, a dalmű lelkes híve ugyan, de az általános Cosi-rajongásban megélt négy évtized eddigi színreviteleivel (+ a korábbi videófelvételekkel) az volt mindig a legfőbb problémája, hogy a főszereplő hatos többnyire valamilyen egyenszürkeségben ködlött, amiből – olykor – egy-egy spirituális légkörrel rendelkező szólista, leginkább Don Alfonso alakítója tudott csak kiragyogni. Most erről szó sem volt! A lányok éppúgy különböztek egymástól, mint udvarlóik. S a legszebb, hogy mindez a szétválasztás szigorúan Mozart szellemében, az Ő instrukciói szerint zajlott. És itt már vissza is érkezünk a hangnemek kérdéséhez.

Göttinger alapvetően parodisztikusan állt ehhez történethez, de nem mindig és nem feltétlenül, ami nagyon jót tett a befogadásnak. Nem azonosult tehát az általa is cinikusnak minősített Don Alfonsóval, bár az események során sokszor kénytelen volt a rezignált (és csalódott?) filozófus (?) nyomdokain haladni, de olykor markánsan letért erről a pályáról. Az előadás legszebb pillanatai azok, amikor kiderül, mi lakozik ez alatt az őrületes kergetőzés és bújócska alatt hőseink legmélyén. Amikor megtudjuk Ferrando naiv, de mélyen emberi ártatlanságának mozgatóit, vagy amikor megismerjük Fiordiligi fájdalmasan őszinte belső vívódásait.

Göttinger pszichologizáló elemzésekkel operál, melyeket sajátos színpadi gondolattársításokkal tesz élővé. Szerencsésen – egy-két apró kivétellel (ilyen a ’Mint a szikla’gyors szakaszán a ventillátoros jelenet) – kikerüli a kortárs operarendezők agyonismételgetett (és agyonunt) paneljeit, amitől az opera és cselekménye tényleg új értelmezést kap úgy, hogy mindez a legcsekélyebb mértékben sem borítja az Alkotók eredeti szándékát.

A produkció óta egyre azon töprengek, hogy Mozart jó száz évvel a freudi pszichoanalízis megfogalmazása előtt egyáltalán honnan tudott ilyen páratlanul finom részleteket a párkapcsolatok alakulásáról. Mert a Göttinger-Dinyés duó ténykedése nyomán mindenki ízekre bomlik, amit a rendező a zárómonológjában – a publikum lelkes derűje közepette – egyesével meg is nevesít.

A legvégén Göttinger azzal búcsúzik, hogy ha majd egy igazi operaházban megnézzük azigazi Cosi fan tuttét (közben persze „zajos tetszés a padsorok között”), most már felvértezetten tehetjük ezt meg. Ezt azt jelentheti, hogy a Kamra operabeavatóin és ezeken az előadáson edződött zenebarát már biztosan megújult gondolkodásmóddal, kritikus szemlélettel fog közelíteni bármely operaprodukcióhoz. És ennél többet operaprodukció nem kívánhat…

Folytatjuk...

forrás: http://momus.hu/