Olaszok Szegeden II.

Ermanno Wolf-Ferrari: Sly – a Szegedi Nemzeti Színház produkciója az Erkel Színházban, 2016. május 27. 

BÓKA GÁBOR kritikája

Alkalom szüli a tolvajt – szól egy Rossini-vígopera címe; ezúttal azonban az alkalom csupán részeges kocsmatölteléket szült. Az Operaház Shakespeare-fesztiválja és a Szegedi Nemzeti Színház együttesének verista műveket sorozatban felkaroló programja (az elmúlt években Cilèa-, Zandonai- és Giordano műveket is hallhattunk tőlük) vélhetően külön-külön is megfelelő apropó lett volna az 1927-es világpremierje után pár évig szép sikereket arató, majd az ezredforduló táján néhány évre feltámadó Sly bemutatására. Bő évtizedes csúszással – írhatnánk maliciózusan, utalva arra, hogy Ermanno Wolf-Ferrari operája manapság máshol nem téma, amikor az volt, akkor pedig nálunk nem törődtek vele. Írhatnánk, de nem írjuk, mert a hazai operaéletnek sem akkor, sem most nem volt Domingója vagy Carrerasa, akik a Zürichtől New York-ig tartó bemutatókat inspirálták; így egy esetleges budapesti vagy szegedi előadás nagyon rossz kontextusba került volna. Ennyi idő elteltével azonban az emlékek elhalványultak, az esetleges szenzáció visszhangja lecsengett; a Slynak – mind a műnek, mind az előadásnak – immár lehetősége van jótállni magáért. Kérdés, tud-e élni ezzel a lehetőséggel?

Giovacchino Forzano librettója – ahogy Puccini Gianni Schicchije esetében is – a világirodalom egy közismert művének továbbgondolásából keletkezett. Míg Puccini számára az Isteni színjáték néhány homályos mondatából kerekített fergeteges komédiát Forzano, addig Wolf-Ferrarinak egy vígjátékból írt – verista tragédiát. A forrás ezúttal Shakespeare Makrancos hölgye, annak is keretjátéka, pontosabban előjátéka – merthogy a bevezető történetet Shakespeare a várakozással ellentétben nem kerekíti le. A darab úgy indul, hogy Christopher Sly-t (Lévay József fordításában a Ravaszdi, Jékely Zoltánnál a csokonais ízű Huncfut nevet kapja) megviccelik: miután berúg és elalszik, egy gróf palotájába vitetik, elegáns ruhákba öltöztetik, és elhitetik vele, hogy ő maga a gróf. A makrancos hölgy közismert cselekménye voltaképpen a Sly számára előadott színdarab, arról azonban nem értesülünk, hogy mi lesz Sly sorsa a tréfa végeztével.

Hogy ez miért van így, azzal rengeteget foglalkozott a Shakespeare-filológia – annyit megemlíthetünk, hogy A makrancos hölgyegyik előképének számító, pár évvel korábban bemutatott, ismeretlen szerzőtől származó vígjátékban, melynek cselekménye szinte szóról szóra megegyezik a shakespeare-i verzióéval, még ott a befejezés Sly eszméléséről. Forzanót azonban jobban érdekelte a maga verziója, és a tőle megszokott módon izgalmas és szórakoztató librettót alkotott az alapanyagból. Hogy aztán ez hatásában mégsem vetekedhet a Puccini számára írtakéval, annak vélhetően épp ez, vagyis a zeneszerző személye az oka – s ezt még akkor is le kell írnunk, ha az összehasonlítás gyűlöletes, és értelmetlen is. A kiváló felkészültségű Wolf-Ferrari, akit elsősorban klasszicizáló stílusú vígoperák szerzőjeként ismerünk (ha egyáltalán), nagy elánnal veti bele magát a harmadik felvonás szerelmi duettjébe, de a Nagy Dallamot hiába keresgéli, s így a hallgató a kielégítetlenség érzésével távozik az előadásról. No meg – de ilyet már végképp félve ír le a kritikus – a zene hozzáadott értéke is hibádzik ezúttal: Wolf-Ferrari kitűnő mester, de nem zseni, keze alatt a Sly nem lesz több és más, mint Forzano történetének zenébe ültetése. Bezzeg mennyivel gazdagabb világot bont ki Puccini a két, hasonló elvek mentén készült Forzano-szövegből!

Mindez egyszerre könnyíti és nehezíti meg az előadás alkotógárdájának dolgát. Megkönnyíti, mert a mű „egy az egyben” könnyen adja magát; megnehezíti, mert hogy utóvégre miért is adják elő a darabot, az egy mégoly élvezetes produkció esetében is könnyen homályban maradhat. Göttinger Pálszakmailag korrekt rendezése is adósunk marad e kérdés megválaszolásával, de mivel ez részben a mű hiányosságaiból fakad, komoly kifogás helyett legyen ez most csak halk észrevétel. Értékeljük inkább a pozitívumokat: a színészvezetés pontosságát, a tömegjelenetek beállításának profizmusát, egyáltalán: a darab hangvételének és a mű sajátos jellegének pontos közvetítését. Rendezői téren egyetlen komolyabb hibát jegyezhetünk csak fel: az öngyilkosság hogyanja – lévén ezúttal a színfalak mögött zajlik – sokak számára rejtve marad. Hiába a gondosan elhelyezett vérfoltok, a távolabb ülő nézők közül sokan távoztak abban a hitben, hogy Sly tíz másodperc alatt halálra itta magát. A brutális, naturalista öngyilkosság amúgy is hozzátartozna e stílus lényegéhez: kár finomkodni. Horgas Péter díszlete túl általános: talán a produkció létrejöttének bizonyos fokú motiválatlansága hatott rá is, de nehéz lenne megmondani, hogy miért épp ilyen, amit látunk – ám ezen túlmenően konkrét hiba, hogy a szélső felvonásokéval szemben a második kép díszlete mint játéktér, mint térkompozíció sem funkcionál.

Az előadás egyetlen igazán problematikus, ám így az összhatást jelentősen befolyásoló tényezője a karmesteri–zenekari produkció. ASzegedi Szimfonikus Zenekar ezúttal a tolerálhatónál jóval több gikszerrel játszik: a konkrét hanghibák mellett gyakori az összjátékbeli pontatlanság – sokszor az avatatlan fül számára is egyértelmű, hogy a szólamok nincsenek együtt. A teljesítményre nyilván rányomta a bélyegét Gyüdi Sándor vezénylése, akinek munkájával szemben az eddigieken túl egy globálisabb kifogás is támasztható: nem csak a hangok megszólaltatása szintjén, de formai szempontból sem tudta megteremteni a darab egységét – az első felvonás szétforgácsolódásra hajlamos jelenetsorai, vagy (a mikroszintet nézve) ritka és rövid zenekari belépései egymás mellé hányt, de össze nem illesztett mozaikkockák képét vetítik elénk, nem pedig koherens műegészt. Wolf-Ferrari ennél jobb és megbízhatóbb zeneszerző: az anyag meghódítása, noha talán nehéz és szokatlan feladat, de nem lett volna lehetetlen.

A szereposztás viszont kiváló. A nagy dobás ezúttal László Boldizsáré, akit a szerep telibe talált. Hangi kvalitásai operaénekesi karrierjének elejétől fogva egyértelműek, technikája, kultúrája, mely már a kezdet kezdetén is biztató, hazai keretek között pedig igen jó volt, azóta töretlenül fejlődik. Alakításainak egyetlen korlátja van: a hangfaja és színészi alkata közötti ellentmondás. Aligha vitatható, hogy László Boldizsár színpadra termett egyéniség, de a sztenderd repertoárban kevés az olyan tenorfőszerep, ahol komikusi vénáját, iróniáját csillogtathatná, vagy éppen karakterénekesként brillírozhatna – az a kevés, ami eddig megtalálta (mint tavaly Busoni Doktor Faustjának Mefisztója), vitathatatlanul eddigi pályafutásának csúcsa. Miként a mostani Sly is, ahol hősiesség helyett bőven élhet az imént felsorolt adottságaival, kiegészítve ezt az elesettség, mi több: a gyámoltalanság színpadi megformálásával – miközben mindezt vokálisan is kifogástalanul fogalmazza meg.

Mellette a többiek ezúttal valamelyest untermann-szerepbe kényszerülnek – ezt azonban magas színvonalon teszik. Kónya Krisztina nem mindig kifogástalan, de mindig megkapóan hiteles vokalitással alakítja Dollyt;Kelemen Zoltán Westmoreland grófjának viszont épp az éneklés az erőssége – kár, hogy szólama ezúttal nem olyan látványos, hogy csak ebben a vonatkozásban kiteljesedhessen.

A rendkívül népes szereplőgárda további részét illetően csak néhány észrevételt tehetünk. Cseh Antal Plake-je figurálisan pontos, de vokális produkciója elfogadhatatlan. Vele szemben a más szerepkörben sokszor problematikus Réti Attiláról egyszer csak kiderül, hogy karakterbaritonként kiváló kabinetalakításra képes – máskor is szívesen lennénk tanúi. Laczák Boglárka minden vonatkozásban meggyőzően hozza az első felvonásban jelentős szereppel bíró Fogadósnőt. S végül: más kritika is kiemelte, de magam is csatlakozom azon megállapításhoz, hogy Hanczár György két apró szerepben a hangi kvalitásokat mérő versenygyőzelmet követően most színpadi létezésből vizsgázott jelesre.

A végére kívánkozik egy technikai megjegyzés: a közelmúltban látott két szegedi produkció közül kettőt Budapesten, az Erkel Színházban tekinthettem meg, s mindkétszer feltűnt, hogy az énekesek tekintélyes részét sokszor rosszul vagy egyáltalán nem lehetett hallani. Ez alól mindig kivételt képeztek azok a művészek, akik rendszeresen énekelnek az Erkelben is. Gyanítom, hogy nem az adottságok vagy a felkészültség különbségei állnak a háttérben, sokkal inkább az, hogy ezeket a produkciókat a Szegedi Nemzeti Színház teljesen más akusztikai viszonyaihoz, jóval kisebb teréhez kalibrálták – ami ott sok lenne, az itt a hallhatósághoz szükséges minimum. A probléma valamivel több helyszíni próbával és odafigyeléssel, úgy vélem, orvosolható lenne – hiszen jövőre is lesz Sly és Primavera-fesztivál egyaránt.

forrás: http://operavilag.net/