Egy igazi fesztiválon nem pusztán éppen futó (vagy kifutó) produkciókat tálalnak fel a nagyétkű fesztiválközönségnek. Márpedig – valljuk be – a legtöbb fesztivál ilyen. A több-kevesebb ízléssel, netán egy koncepció mentén összeállított fesztiválmenü gyakorta nem is sokban különbözik a torkos csütörtökök kínálatától, melyről sokan joggal gondolják azt, hogy a gasztronómia infernója. Fesztiválesemény nélkül nincs valódi fesztivál. Az Ördögkatlan Fesztivál valódi. Valódiságát olyan zenei események biztosították, mint Both Miklós ukrán népzenei műhelye vagy a Forte Társulat Concertója. Legyen most szó az utóbbiról.
Bartók Béla Concertójáról kevesen gondolták korábban, hogy helye van egy szalmabálákkal telehintett domboldal tövében felállított színpadon. Azt pedig még kevesebben gondolják e kompozícióról, hogy balettzene volna, mely karszalagos nézők ezreit szólítja meg katartikus erővel. Bérczes László és Kiss Mónika (az Ördögkatlan megálmodói) mindig is úgy gondolták, hogy ezen a fesztiválon lesz nagyszabású komolyzenei esemény, s ebben partnerre leltek Dinyés Dániel személyében. Ő viszont úgy gondolta, eljött az ideje annak is, hogy Bartókot játszanak. Horváth Csaba rendező-koreográfus pedig már régóta dédelgette magában a tervet, hogy Bartók nagyzenekari darabjára koreográfiát készítsen. Állítólag ennyi elég is volt ahhoz, hogy a 9. Ördögkatlan Fesztiválon, Beremenden, a Megbékélés Kápolna előtt felcsendüljön és láthatóvá váljon a Concerto.
Láthatóvá is vált, hiszen Horváth Csaba rendkívül gazdag koreográfiája, sablonokat sutba vágó, összetett és egy pillanatra sem redundáns térkombinációi vizuálisan is érzékelhetővé tették az egyes tételek és a teljes mű formáját. A formát a maga komplexitásában és a zenében rejlő dramaturgiai potenciál maximális kihasználásával.
A Bartók-mű ismerői számára nem újdonság, hogy a Concerto mennyire drámai alkotás. Horváth Csabának sikerült e drámaiságot oly módon felszínre segíteni, hogy a zenei formák, a zenei karakterek dramaturgiai absztrakciója ne sérüljön, hogy a néma látvány ne körvonalazzon konkrét cselekményt, a szereplők közötti viszonyok konkrét konfliktusokat. E leírásból kitetszik, hogy egy ilyen „összetett” és „nem redundáns” téralakzatokban kifejtett és alapvetően a tánckar tömegében gondolkodó koreográfiát csakis a táncosok rendkívül koncentrált jelenlétére és csapatmunkájára lehet építeni.
A táncosok többsége – a szó legszorosabb értelmében tulajdonképpen valamennyi szereplő – azonban elsősorban színész. Színészi teljesítményekre figyelhettünk fel korábban például a Nagy füzetben, A te országodban, A Kohlhaasban, az Emilia Galottiban vagy a Sirályban. A Forte Társulathoz köthető produkciókban természetesen mindig is nagy hangsúlyt kapott a mozgás, az akrobatika vagy a tánc. Ám a Concerto balettnek álmodott közel negyvenpercnyi muzsikája teljesen más kondíciókat, extra fizikai és táncos adottságokat feltételez. E feltételnek a produkció tíz színpadi szereplője magától értődő heroizmussal felelt meg.
Valódi fesztiválhoz valódi teljesítmény dukál, s ha a teljesítményt kizárólag az izzadságcseppek literjeiben mérnénk, a Concerto akkor is az év egyik legkiemelkedőbb művészi eseménye volna. E teljesítményt ugyanakkor a hatás mértéke felöl is érzékelhettük: nagyon sokan lettek éppen most Bartók-hívőkké. És sokan cipelik az élmény terhét még ma is. Kijelenthetjük tehát, hogy aConcerto már ebben a pillanatban is a kompozíció és általában a Bartók-recepció kiemelkedő állomásának tűnik.
De mit hallhattak azok, akik nem a színpadra, hanem a csillagos égre szegezték tekintetüket? Milyen koncertet hallottak ők? A Dinyés Dániel vezényletével, Bujtor Balázs hathatós koncertmesteri közreműködésével játszó Hungarian Studio Orchestra (sok zenészt az Óbudai Danubia Zenekarból ismerhetünk) a messze nem ideális koncertkörülményeket (szabad tér, hangosítás, készülődő vihar stb.) mintegy zárójelbe téve, Dinyés elképzeléseit híven közvetítő, szuverén olvasattal rukkolt elő. A zenekar a produkció kivételességéből adódó – a recepciótörténeti jelentőség azért nem egy mindennapos helyzet! – izgatottságát nem megtagadva és a Bartók-darab javára fordítva muzsikált. Jó koncert (is) volt.
És hát ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem egy „mellékes” körülményről! A táncszínházi előadásra Richard Strauss Négy utolsó énekével hangolták rá a közönséget. A szólista Kolonits Klára volt. Ismét rá kellett csodálkozni, hogy Kolonits milyen magától értődő természetességgel mozog egy olyan repertoárban, melyet minimum három énekesi fach között lehetne szétteríteni. Csakhogy érzékelhető legyen: az Ördögkatlanban pár nappal korábban Kolonits „még” Fiordiligi volt (Mozart: Così fan tutte), s hogy a hozzá nagyon hasonló hangfekvésű Anna Nyetrebko kvázi épp a Négy utolsó énekkel jelentette be szimbolikusan, hogy bizonyos szerepköröktől ő elköszön. Kolonits úgy énekli ezeket a meseszép Strauss-dalokat, hogy közben a hang továbbra is készen áll akár Mozart-, akár Donizetti-, akár Verdi-szerepek megformálására. Bevallom, hogy a harmadik dalt meg is könnyeztem.
A jól sikerül fesztiválprodukciók jó esetben továbbélnek. A Forte Társulat Concertója – minden esély megvan rá – a CAFe Budapest műsorán is szerepelni fog.
Molnár Szabolcs
forrás: http://playliszt.reblog.hu/
