Tízéves az Orlai Produkciós Iroda. Orlai Tibor eleinte csak a szabadidejében, hobbiként foglalkozott színházzal, mígnem a színházművészet iránti szenvedélyes szeretete átvette a főszerepet az életében, és közgazdász foglalkozását professzionális produceri munkára váltotta.
– A szakma nehezen bocsájtja meg, ha valaki nem tanult mesterségeként, hanem ,,outsiderként” műveli a színházcsinálást. Neked megbocsátották az elmúlt tíz év alatt?
– Nagyon sokat kellett bizonyítani szakmai és emberi értelemben is, de úgy érzem, hogy elfogadtak, befogadtak. Ma már semmiképpen sem tekintenek kívülállónak.
– Az első önálló Orlai-vállalkozás, a Hat hét, hat tánc Vári Évával és Kulka Jánossal, kétszázhatvan előadást ért meg. Ez a produkció rögtön meghozta az áttörést?
– Óriási szerencse volt, hogy ilyen nagy sikerrel indult be az önálló színházi létezésünk, de önmagában egyetlen produkció sem tud áttörést hozni. Nagyon hálás vagyok a művészeknek, hogy hittek bennem, egy ismeretlen közgazdász vállalkozóban, és belevághattunk a színházi folyamatba. Azóta sikerült igazolnunk a rátermettségünket. Szerintem az áttörést leginkább az hozta meg, hogy az évek során látták: nagyon igényesen próbáljuk megvalósítani a kvázi kommerciális produkciókat. Bizonyítottuk, hogy ugyan mi – bár nem kizárólagosan, de főleg – a szórakoztató színházi területen dolgozunk, mindig minőségi produkciókat hozunk létre, amelyek mind a művészek, mind a szakma egésze számára értékhordozók és a közönség is kedveli őket.
– Nem rótta fel a szakma, hogy a könnyed, szórakoztató színház felé mentetek el?
– Az elején kaptunk ilyen kritikákat, néha még most is kapunk, de már nem nagyon lehet ránk fogni, hogy csak a könnyed műfajjal foglalkozunk, mert minden évben van rétegszínházi bemutatónk, és nem csak stúdiószínházban, hanem nagy színpadon is: az idén például az Egy őrült naplója, korábban az Egyasszony, a Jadviga párnája, a Happy ending, a Fédra fitness szerepel a repertoárunkon. E mellett hosszú ideje nagy hangsúlyt fektetünk a független színházi produkciók támogatására; már harmadik éve működünk együtt a K2 Színházzal, előtte pedig a Komát és a HOPPartot támogattuk.
– Mi késztetett arra, hogy színházi vállalkozásba fogj? Honnan ered a színház iránti vonzalmad?
– Von hause aus hoztam a kultúra szeretetét. A kultúra összes formája hozzátartozott a mindennapjainkhoz, de abból a nagy kínálatból, amivel édesanyám megismertetett, már gyerekkoromban is a színház bilincselt le a leginkább. Viszont arra egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha nagyobb szerepe lehet az életemben annál, mint amit a szabad idő kellemes eltöltése jelent egy laikus polgárember számára. Fokozatosan jutottam el eddig. Váratlan találkozások hatására elindult valami, ami eleinte igazából csak kíváncsiságból fakadt, illetve a szabad vegyértékeim lekötésére irányult, aztán egyszer csak abszolút mértékben átalakult. Azt szoktam mondani, hogy a polgári foglalkozásom mellett volt egy kísérleti, kreatív terület az életemben, és végül a kreatív terület lett a foglalkozásom. A színház örök szerelem, ha elkap, teljesen magával ragad, soha nem kerülsz ki a hatása alól. Engem elkapott. Bevallom, nagyon boldog vagyok, hogy megtaláltam ezt a területet. Ritka adomány, hogy olyan munkát végezhetek, amibe igazán szerelmes vagyok; ami teljes emberré tesz.
– Gazdasági szakemberként osztottál-szoroztál, mielőtt belevágtál? Felmérted, hogy ebből meg lehet-e élni?
– Nem, nem gondoltam így végig. Eleinte örömből, szeretetből csináltam, és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ez valaha a pénzkereseti forrásom lesz. Elindult valami a Hat hét, hat tánccal, aztán jött több produkció, kezdetben csak évi egy-kettő, majd évi három-négy, és ma már ott tartunk, hogy négy-öt nagyszínpadi és egy-két stúdióbemutatónk van egy évben. Arra persze mindig nagyon odafigyeltem, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér, ezt megtanultam a gazdasági életből. Meg kell húzni a határvonalakat, olyan produkciót nem szabad bevállalni, ami meghaladja a teherbíró képességünket vagy veszélyezteti a likviditásunkat. Az első években általában három-négy, maximum ötszereplős darabok voltak a repertoáron, most már felvállalok olyan tíz-tizenkét szereplős darabokat is, mint a Hair, az Egy fenékkel két lovat, a Száll a kakukk. De ezt csak apránként lehetett felépíteni. Az egyre több szereplős darabokban fokozatosan egyre több művésznek, pályakezdő fiatalnak tudunk munkalehetőséget biztosítani, ami számomra nagyon fontos. Sok tehetséges fiatal végez, de nincs mindenkinek lehetősége arra, hogy elinduljon a pályán. Nagyon jó érzés, ha tudok nekik segíteni.
– Ma már egyfajta rangot jelent orlais művésznek lenni?
– Nem az én tisztem megítélni, hogy rangot jelent-e, de úgy érzem, örömmel dolgoznak nálunk. A kezdők, az idősebbek, a pálya csúcsán lévő művészek is jól szokták érezni magukat a produkcióinkban.
– A művészek jelentkeznek, hogy szívesen dolgoznának az OPI-val, vagy ti keresitek meg és kéritek fel őket?
– Előfordul ez is, az is. Van, amikor a művész jelentkezik, elmondja, hogy van szabad kapacitása, és ha úgy alakul, szívesen dolgozna nálunk, és van, amikor bennünk merül föl, hogy valakivel mindenképpen jó lenne együtt dolgozni. Mindig az adott produkció határozza meg, hogy kivel kötünk szerződést.
– Gazdasági értelemben a saját bőrödet viszed a vásárra, vagy pályázati pénzekkel is kalkulálhatsz?
– Soha nem pályázunk, állami pénzt soha nem használunk a produkcióinkhoz. Tudatosan nem indulunk pályázatokon, mert úgy gondolom, hogy azoktól a kőszínházaktól, illetve független társulatoktól nem szabad elvenni a pénzt, amelyeknek ez jelenti az egyetlen forrását. Egészen másképp néz ki egy társulat működtetése, annak a költségvetése, mint egy produkciós alapon történő működés. Mi mindig saját erőből teremtjük elő a forrást, maximum szponzori megállapodásunk van piaci szereplő vállalatokkal, amelyek fantáziát látnak egy-egy előadásban. De ez az éves költségvetésünk huszadát sem teszi ki.
– Volt az elmúlt tíz évben nagy bukásotok?
– Szerintem az alkotómunkát akkor sem lehet megúszni bukások nélkül, ha a résztvevők a legnemesebb szándékukat és a legjobb tudásukat adják bele. Nem lehet mindig jó döntést hozni, nem lehet mindig sikert aratni. Fel kell vállalni, hogy adott esetben a negyedik-ötödik előadás után le kell venni a produkciót a műsorról. Volt már ilyen, biztos, hogy lesz is még ilyen. Ezt is tudni kell kalkulálni.
– A kalkulált kockázat esetén sem lehet könnyű felállni a bukásból. Elemezni szoktátok a sikertelenség okait?
– Természetesen. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy ne másban keressük a hibát. Tudni kell, hogy mi rontottunk el valamit, nyilván rossz döntést hoztunk, és viselnünk kell a következményeit. Csakúgy, mint az élet más területein.
– Mekkora csapattal dolgozik az OPI?
– Rajtam kívül négy állandó munkatársunk van, Fenyvesi Katalin, Mester Éva, Szabados Tünde és Ungvári László. Mi működtetjük az évi 400-450 előadást. A művészekkel, a műszaki csapattal megbízási jogviszonyban vagyunk, konkrét produkciókra állapodunk meg. Zöldi Gergely a művészeti tanácsadónk, sok darabunknak ő a fordítja is. Nagyon szoros együttműködésben dolgozunk vele. Állandó munkatársunk Csáfordi László, az ő kezében van a plakátjaink, a honlapunk dizájnja, illetve mindegy egyéb vizuális megjelenés. Balogh Máté a sajtókapcsolatokért és a kommunikációért felel, a műszaki vezetőnk pedig Hajdú Szabolcs. Velük egy-egy produkcióra szerződünk.
– A színházi szakma egészének állapotáról mi a véleményed?
– Sajnálatos módon a színházi szakmát ugyanolyan megosztottság jellemzi, mint az egész országot. Ezt borzasztóan nagy hibának tartom, mert most, amikor millió kihívással kell szembenéznie a szakmának, az összefogás lenne a leglényegesebb. Bizonyos összetartás van a szakmán belül, de a színház jövője érdekében ennek sokkal-sokkal szorosabbnak kellene lennie. A széthúzás eredménye nem lehet más, mint kudarc. Csak akkor maradhatnak többségben az értékes produkciók, ha erősítjük egymást, együtt gondolkozunk.
– Van eszközöd arra, hogy ezt serkentsd?
– Megpróbálom azokat a progresszív területeket támogatni, amelyeket a színházi élet szempontjából fontosnak tartok. Igyekszem együtt dolgozni olyan koprodukciós partnerekkel, akik hasonló gondolkodásúak, hasonlóan látják a világot, hasonló a társadalomról alkotott véleményük. Elősegítem a független színházi produkciókat. Ezzel tudom serkenteni, hogy jó irányba haladjunk.
– Mi az ötéves terved?
– Sosem gondolkodtam hosszú távú tervben. Ha valaki tíz évvel ezelőtt, amikor a Hat hét, hat táncot létrehoztuk, azt mondta volna nekem, hogy 2016-ban huszonhét előadásos repertoárral fogunk működni, nem hittem volna el. Számomra is lehetetlen tervnek tűnt volna. Inkább csak azt fogalmazom meg célként, hogy folytatni akarom, amit elkezdtünk. Nem szeretnék engedni abból, hogy továbbra is olyan előadásokat hozzunk létre, amelyek szakmai és közönségszempontból is értéket képviselnek. Ha ez így marad, akkor nagyon szép következő öt évünk lesz. Egy konkrét vágyunk azért van: szeretnénk még egy játszóhelyet. Nem ötszáz fős nagyszínházat, nem is hatvanfős stúdiószínházat, hanem egy kamaraszínházat, ahol kétszáz-háromszáz néző elfér. Kitartóan keressük ezt a teret, de hogy egy év múlva vagy öt év múlva fogjuk-e megtalálni, az nagyban függ a szerencsétől – tehát nem tervezhető.
Kérdezett: L. Horváth Katalin
Orlai Produkció
forrás: http://szinhaz.hu/
