„Nekem minden ismerős ebben a történetben”
Alig két héttel a budapesti ősbemutató után, október 21-én a győri Vaskakasban is látható lesz a Pesti Barokk című regény színpadi változata. A főhős, a Szabó Kimmel Tamás játszotta Koszta Jani 93 éves nagymamáját Kern András játssza, aki ezúttal társszerzőként is jelen van az Orlai Produkciós Iroda bemutatójában. A Kossuth-díjas színésszel az első olvasópróba után beszélgettünk.
- A Pesti Barokkban nem csak az egyik főszerepet játssza, de részben a szövegkönyvet is jegyzi. Írt sajátmagának egy jó szerepet?
- Nem, nem: én azt kértem, hogy írjanak nekem egy jó szerepet. Elolvastam a könyvet, ami nagyon tetszett. Ismeretlenül felhívtam a szerzőt, Dés Mihályt, hogy gratuláljak neki, és elmondjam, hogy örömmel találkoznék vele, és beszélgetnék a könyvről. Ott hangzott el, hogy ha írna belőle egy színpadi darabot, akkor abban szívesen eljátszanám a nagyanyját. Sokáig tűnődött és gondolkodott, aztán megírta a színpadi változatot, én is hozzátettem a magamét, megmutattuk Orlai Tibornak, aki látott benne fantáziát. Aztán csatlakozott Upor László dramaturg, Göttinger Pál rendező, ők újabb változtatásokat javasoltak, és végül megszületett az a szöveg, amit elkezdtünk próbálni.
- Miközben az irodalomkritikusok nem mind voltak elragadtatva az elsőkönyves, kései pályakezdő Dés Mihály kötetétől, sokak szemében kultikus regényről beszélünk, aminek a főszereplője, egy hamisítatlan pesti értelmiségi link, Koszta Jani gyakorlatilag az ön kortársa.
- Nehéz megmondani, mitől jó ez a könyv, de nekem fontos olvasmányom. Érdekesen beszél egy korról, ami az én fiatalságom, pontosan ábrázol egy alakot, akit én jól ismerek. És ismerem a nagyanyját is, mert akkoriban valahogy minden barátomnak ilyen nagymamája volt. Minden ismerős ebben a történetben, és biztosan ezért is tetszik, de azt hiszem, ettől függetlenül is jó szöveg, és élvezhető úgy is, ha valaki nem kortársa a szerzőnek. Persze az egy nagy kérdés a színházi bemutató előtt, hogy a mi generációnkon túl másokat is meg tudunk-e szólítani, de bizakodóak vagyunk. Egy hosszú, összetett, szinte barokkos telítettségű regényről beszélünk, amiből ki kellett ragadni néhány cselekményszálat, és annak mentén megírni egy színpadon előadható darabot.
- A fiatalabb generációnak azonban nincsenek közvetlen élményei erről a korról…
- Így van, és miközben számomra természetes ennek a közegnek az ismerete, újra és újra rácsodálkozom, hogy a fiataloknak mennyi mindent meg kell magyarázni. Még a negyvenesek közül se tudja mindenki, mi az a darabban is többször emlegetett HKI (Házkezelési Igazgatóság – a szerző megj). Senkinek nem kell megijedni, ahogy a regényben, úgy nálunk is kiderül majd mindenről, hogy micsoda.
- Ahogy már utalt rá, a regényt jellemzi egyfajta túlburjánzás. Milyen szálakat ragadtak ki belőle a színpadi változatban?
- Megnőtt a könyvben a biztos hátországot jelentő nagymama alakja, de természetesen Jani nőügyei, a hosszan tervezett amerikai emigráció vagy a beszervezős történet sem maradhatott ki. Amikor megkaptam Dés színpadi változatát, a saját gyakorlatias érzékem és a több évtizedes színpadi tapasztalatom segítségével igyekeztem működőképessé, kevésbé epikussá tenni az anyagot. Voltak persze viták is, de ezek jó légkörben zajlottak: a regényíró állíthatja, hogy egyes szereplők nem mondhatnak bizonyos mondatokat, de a színpad logikája mást kíván. Engedtünk egymásnak ott, ahol kellett. Színpadi darabot egyébként korábban egyszer írtam, az a Spencer volt, ugyanakkor sok esetben átírtam, javítgattam, kiigazítottam az előadásra szánt szöveget. A Játszd újra, Sam!-be például, ami 1983 óta megy a Vígszínházban, bekerültek igazi pesti dumák, amik úgy hangzanak, mintha Woody Allen írta volna őket. Ezek a kis módosítások csak feljavítják a darabot. Nehéz első olvasásra megmondani egy drámáról, hogy a színpadon működni fog-e vagy sem, ebben nem is vagyok jó, de azt hiszem, az átíráshoz van érzékem. A Pesti barokk esetében is könnyen kezemre esett az írás.
- Beszéljünk a szerepéről: milyen figura ez a nagymama?
- Olyan, aki egyszerűen imádja az unokáját. Okos, ravasz, mindentudó. A maga 93 évével rengeteget tapasztalt, ugyanakkor ott van az életkorából következő egyfajta bizonytalanság is: másképp mond vagy összekever dolgokat, néha ellentmond önmagának. Az időskori demencia apró jeleit mutatja, amin mi hajlamosak vagyunk időnként nevetni, máskor meg meghatódunk tőle. Intézni akarja az unokájának és annak a szerelmének az életét. Végig képben van, tudja, mi történik körülötte.
- A regényben a főszereplő azt mondja egy ponton: „Nem volt még egy nemzedék a földön, ami olyan jól érezte magát rosszul, mint mi.” Mennyire volt tipikus alak Jani a nyolcvanas években?
- Jellegzetes figura volt. Nagyon vonzó volt akkoriban a filmcsinálás, az írás, a rendezés. Ha Makk Karcsi végigment a Váci utcán a piros pulóverében, vagy megláttuk Jancsó Miklóst meg Hernádi Gyulát az Intercontinental bárjában, az nagyon nagy szám volt, imádattal néztük őket. Rang volt filmesnek lenni, a fiatal értelmiségből is sokan akartak filmmel foglalkozni. Janinak is valahogy köze van a filmhez, ír is, de ez kissé ködös. Meg hát nagy csajozós, egyszerre egy tucat nője van, ezt az állapotot pedig csak különböző hazugságokkal lehet fenntartani. Valószínűleg egy tehetséges ember, akinek a veszítéstörténetéről szól a darab: lassan mindenki eltűnik körülötte. Évi, a szerelme, az előző barátnője, Mari, aztán elveszíti a nagyanyját, összevész a barátjával, és így tovább. Valahol ez is jellegzetes volt: sok alak volt, aki jött, feltűnt, aztán eltűnt, többet nem is hallottunk róla.
- A mából nézve hogyan látja a nyolcvanas éveket?
- Az én szakmám is ugyanolyan vonzó volt, mint a regényben a Janié. Korán elkezdődött a pályám, akkoriban még nem tudtam, mi a helyi értéke. Ma már látom, hogy színésznek lenni akkor sokkal menőbb volt, és egyáltalán: a színház, a film, az összes művészeti ág előrébb volt tolva megbecsültségben, tiszteletben, mint ma, amikor a számítógép ural mindent. Egy magyar film bemutatója esemény volt, legalább az értelmiség tudta és követte, mi történik a kultúrában, ma ennek már a fórumai sem biztosítottak. Hozzáteszem, a dolog lehet, hogy most van a helyén: annak idején a létező szocializmus hátrányait fedte el a komolyan vett kultúra. Ha lementem a Lukács-fürdőbe úszni, azonnal odajött valaki, és elmondta, hogy tegnap hogy tetszett a tévéjáték, amiben látott. Most, ha valamit csinálok, három hét múlva szólít meg valaki, és megkérdezi, mikor ismétlik A pogány Madonnát? (nevet) Igen, nosztalgiával tekintek azokra az évekre.
Az interjút készítette: Jászay Tamás
forrás: http://www.vaskakas.hu/
