DECZKI SAROLTA
Röpködnek a nevek: Marx tér, Hitler tér, Lipót körút, Mussolini tér, November 7. tér, Lenin körút, Berlini tér – a neveken keresztül pedig azok a rezsimek villannak fel, melyek megpróbálták erőszakosan a saját képükre formálni a kort és a várost – igen mulandó sikerrel.
Budapest, nyolcvanas évek. A fiatalok a diszkóban a Modern Talkingra ugrálnak, de közben disszidáláson törik a fejüket. A rendszer besúgóhálózata kiválóan működik, míg egy vízszerelőre hónapokat kell várni. A helyzet reménytelen, de nem súlyos: az emberek továbbra is élnek, szeretnek és meghalnak. A darab alapjául Dés Mihály azonos című regénye szolgált, mely a budapesti értelmiségi réteg tablóját festi meg a diktatúra utolsó évtizedében, és melynek szövegét az előadás egyik szereplője, Kern András alkalmazta színpadra.
Aligha véletlen, hogy Kernnek megtetszett a sztori, hiszen rátalált benne egy remek figurára: a nagymamára. Amikor a néző először meglátja a hálóinges, hajhálós, szemüveges öregasszonyt a színpadon, akkor egy pillanatra talán megfordul a fejében, hogy olyan ez, mint amikor a mesében Piroska rácsodálkozik az ágyban fekvő nagyfülű-nagyszájú nagyira, de a következő percben már úgy érzi, mintha Kern Andrást az isten is nagymamának teremtette volna. A nagyi a darab lelke, középpontja, akinek a lénye az egyébként laposabb jeleneteket is élettel, bájjal, humorral tölti meg. Ő a legjobban – noha korántsem árnyaltan – kidolgozott karakter: kissé már szenilis, a világból nem sokat értő, de életvidám és bölcs asszony.
Az unoka pedig Koszta János (Szabó Kimmel Tamás), 34 éves, budapesti fiatalember. Forgatókönyvet ír, lektorál, fordít; afféle bohém, sármos, értelmiségi figura, aki egyik nőt a másik után fogyasztja. Marit (Bánfalvi Eszter) nagyra tartja, mert okos és művelt nő, de mégsem tud ellenállni a csinos és még kamasz Évinek (László Lili), akivel egy buliban ismerkedett meg, s aki már másnap megjelenik a lakásában.
S itt kezdődnek a vígjátékba illő bonyodalmak, hiszen a fiatalember nem egyedül él, hanem a 93 éves nagymamájával, aki fel-alá téblábol a lakásban, mert azt hiszi, hogy nem este, hanem reggel tíz óra van, és reggelit akar készíteni az unokájának. Klasszikus helyzetkomikum: Jani leugrik a lányról, próbálja lerázni a nagyit, Évi közben semmit nem ért, Mariról nem is beszélve. Sok ilyen láthatott már a néző, vagy ha nem is pont ilyet, akkor valami hasonlót. S ez a benyomás csak egyre erősebb lesz, ahogy kibontakoznak az események, melyek egy-egy bohózatszerű jelenetből épülnek fel. Hiszen valóban minden elem untig ismert: szerelmi bonyodalmak, pesti retróromantika, családi konfliktusok minden konstellációban, és manapság az ügynöktörténetek is különösen kelendőek.
Az unoka nem találja a helyét az életben, zűrös kapcsolatai vannak, és a disszidálási szándék sem elég erős benne. Nem egyértelmű, hogy a bátorság hiányzik belőle ahhoz, hogy Gáborral, a barátjával (Schruff Milán) lelépjen Amerikába, vagy valóban olyan mélyek és erősek a kötődései Budapest és a nagymama iránt, hogy nem tudja őket itt hagyni. Addig-addig hezitál, míg az illetékes „szervek” el nem kezdik megdolgozni: jól fizetett külföldi állást kínálnak neki, és csak annyi lenne a feladata, hogy tájékoztassa az elvtársakat bizonyos dolgokról. Jani egy darabig nem érti, miről van szó, aztán viszolyogva utasítja el az ajánlatot.
A beszervezéssel megbízott Galambos elvtárs (Mészáros Máté) először szívélyes, joviális arcát mutatja, majd fenyeget és zsarol; az ő jól eltalált figuráján keresztül mutatkozik meg a legtisztábban a kor és a rendszer. Kár, hogy az ügynök-szál végül nem lett elvarrva: nem derült ki, hogy igazak voltak-e Galambos vádjai, melyek szerint Évi megcsalta Janit, az Amerikába disszidált Gábor pedig maga is besúgó lett. Kor- és hangulatfestő szerepe van a tanácsi hivatalnoknak (Bánfalvi Eszter) is, aki azért keresi folyamatosan a családot, hogy ellenőrizze bizonyos szerelvények rendeltetésszerű használatát. Szürke kosztümben, szemüvegben, borzalmas frizurával, a hivatali bikkfanyelvet darálva az ember felett álló bürokráciát testesíti meg. Hiszen azokat a bizonyos szerelvényeket senki sem szerelte fel, az a munkás, aki elkezdett dolgozni a fürdőszobában hónapokkal ezelőtt, csupán egy nagy lyukat hagyott maga után, mely a szomszéd fürdőszobájával közös lichthofra nyílik. Ebben a lyukban és a körülötte zajló hatósági mizériában mutatkozik meg a rendszer teljes abszurditása és élhetetlensége.
Nem csupán a nyolcvanas évek, hanem az egész huszadik századi magyar történelem tragikomikumát viszi színre az a jelenet, melyben Jani, a nagymama és a nagybácsi, Ernő autóznak a temetőbe. Egyrészről kabarétréfa ez, másrészről véresen komoly: a család három generációja mind más néven ismeri Budapest frekventált tereit és utcáit. Röpködnek a nevek: Marx tér, Hitler tér, Lipót körút, Mussolini tér, November 7. tér, Lenin körút, Berlini tér – a neveken keresztül pedig azok a rezsimek villannak fel, melyek megpróbálták erőszakosan a saját képükre formálni a kort és a várost – igen mulandó sikerrel.
Ismét bohózatba illő jelenet, amikor a nagymama nem találja a temetőben a férje sírját. Első útja ráadásul az egykori társbérlő, Rezső sírjához vezet, kedvesen beszélget vele, érzelmes hangulatba kerül – míg az egykori férjjel csak perel. Megható és komikus, ahogyan ez a régi titok napvilágra kerül. A bohózati elemek még akkor is jelen vannak, amikor az idős hölgy már tudja a kórházi ágyon, hogy soha nem fog hazatérni. Halála után Jani magányos lesz, és ami még rosszabb: megvilágosodik.
S innentől már érezhető a kapkodás: valahogy be kell fejezni a darabot, el kell varrni a szálakat. A hatás kedvéért a füstgépet is bevetik, megjelenik Évi tűzpiros miniruhában, lebegést imitálva vonul előre, az álmáról mesél. A záró jelenetben is gomolyog a füst, amikor Jani ül a földön, és a nagyi élettörténetét hallgatja, amit felvett magnóra, s melyben arról mesél, ahogyan gyerekkorában eljutott Abbáziába, és számára az volt a boldogság.
A jelmezek (Cselényi Nóra) találóak voltak, hiszen minden ládafiában lapul valamilyen nyolcvanas évekbeli retró darab. Némi magyarázatra szorul azonban a díszlet (Ondraschek Péter), hiszen nem világos, hogy miért liliputi emberekre méretezték a szobabelsőt valamint a telefonfülkét. Talán a rendszer kisszerűségét akarták vele kifejezni? Talán igen, de a rendszer, vagy pontosabban: rendszerek abszurditása inkább anekdotaszerűen jön elő, hiszen sem komoly kritikát, sem komoly drámát nem látunk a színpadon. De ez a darab nem is erre szerződött a közönséggel, hanem arra, hogy szórakoztasson, nevettessen, kikapcsolódást nyújtson. De nincs ezzel semmi baj, és nem is könnyű mesterség ez.
forrás: http://szinhaz.net/
