Jelentősen át kellett dolgozniuk Dés Mihály 588 oldalas regényét (Pesti barokk, Magvető, 2013) ahhoz, hogy kétrészes (kesernyés) vígjáték születhessen belőle. A szerző többek között így beszélt regényéről: „APesti barokk tétje számomra (…) legfőképp az volt, hogy élvezni, érteni fogják-e azok is ezt a művet, akik nem felnőttként élték át a nyolcvanas éveket.”
A regényt Kern András alkalmazta színpadra, dramaturg Upor László. Az ősbemutatót Göttinger Pálrendezte.
Tehát 1984. Ez egy lényeges évszám Orwell azonos című regénye miatt, amiről szintén esik néhány szó (magyarul csak szamizdatban létezett még akkor, ezt is megjegyzik, értékes könyv volt ez akkoriban): összehasonlítva, mi minden más Pesten, mint Orwell regényében. (Szerencsére, sok minden.)
Koszta János (Szabó Kimmel Tamás) a társadalomban lebegő bölcsész, a Krisztusi korhoz van még fél éve, írogat, egyik forgatókönyvét a végén valóban megfilmesítik, de ennek sincs túl nagy jelentősége számára. Annak azonban igen, hogy a filmforgatás Miskolcon történik, és a nagymama [Kern András (!)] – akihez valóban és igazán ragaszkodik – ez alatt hal meg a kórházban.
De egyebekben szinte semmi sem fontos számára. Éva (László Lili) mintegy mellékesen kerül a szobájába, a lakásba – amit egyébként a 92 éves nagymama bérel már vagy 60 éve –, hogy aztán otthonosan ott maradjon jó ideig. Koszta életében beveszi magát, a fiú majdnem (?) szereti is. Éva nem igazán bízik benne, annyira nem, hogy a fiú háta mögött megy abortuszra. Ezt is csak szinte mellékesen tudjuk meg mi is, mint ő, a kedélyes beszervezőtől (Mészáros Máté egyik szerepe). Mindeközben létezik egy Mari is (Bánfalvi Eszter/Grisnik Petra), aki régebben ismerte már Gábort, Koszta barátját (Schruff Milán), mint Koszta. Ebből is adódnak mindenféle oldal-szálak. Meg itt van a testes Ernő is (szintén Mészáros Máté), aki mindent elfogyaszt, amit csak lát, akár a nagymama ebédjét, vagy a kórházi húslevesét.
Akkori slágerek, diszkó, ahol nem hallják egymás szavát (Mari és Gábor), presszó kisasztala, ahol sok szó esik Gábor külföldi rokonlátogatásáról, ami persze végleges eltávozást jelent számára (Gábor és János), a Ferihegyi repülőtér, ahol „feltűnés” nélkül búcsúznak el – örökre – a szülők a fiuktól, Gábortól. János menne is, meg mégsem menne külföldre, beszél nyelveket, de itt van a nagyi, meg főleg Pest. Ő ide tartozik, bár nem találja a helyét. A jól fizető „külföldi állást” (értsd: besúgásokat a nagykövetségeken) azonban mélységesen és indulatból elutasítja. Az előadás arról nem szól, hogy 1984-ben egy 32 éves fiatal (férfi) már nem tartozik a nagy generációhoz, a vezető állások zöme betöltött, ha akarna, se nagyon találna magának megfelelő értelmiségi állást. Más kérdés, hogy ő (is) „lebegni” szeret a jelek szerint (és megteheti), nem vállalni felelősséget, nem elköteleződni sehova és senkihez… kivéve Pestet.
Nos, ezt bemutatni két részben nem könnyű feladat. A vígjáték komikus jellege egyértelműen Kern Andrásra mint nagymamára hárul, ebben nincs is hiba. Közben sok mindent megtudunk a pesti nagy terek, körutak történetéről folytonos átnevezésük kapcsán, a nagymama egykor volt kis tejboltjáról, az óbudai temetőről, meg arról, hogy a nagyi Abbáziában egyszer boldog volt kislánykori nyaraláskor, amikor még Abbázia is Magyarországon (!) volt. Meg itt vannak Ernő óriási találmányai, nehezen hihető, hogy ő valóban hisz bennük.
A nagyi meghal, amire ugyan János felkészült, de nem igazán. Évával szakítanak, Mari szintén külföldre megy „néhány hónapra”, Gábornál fog lakni, aki pedig már tudja, hogy ott sem minden „fenékig tejföl”, annyira, hogy a rakott krumplihoz nem lehet tejfölt kapni. Apróságok, amikből összeáll az élet.
A lakásban olykor megjelenik a Házkezelőségtől egy ügyefogyott ügyintéző hölgy, el vannak foglalva a fürdőszoba falán kifúrt és mind nagyobb lyukkal… A nagyi halálával Jánosnak mennie kell a lakásból, legalább is addig, amíg Ernő felújíttatja. Az üres lakásban üldögél még egy darabig…
A nyolcvanas években ugyanis már kezdtek nagyobb teret hódítani nálunk a keleti tanok, és Koszta János szinte törvényszerűen köt ki – talán csak átmenetileg – a zen buddhizmusnál, de úgy tűnik, jelentősen félreértve annak lényegét – számára a „semmibe meredést” jelenti a(z ál)„meditáció” a most már óriási fürdőszobai lyukból áradó sejtelmes füstben. Hiszen továbbra sincs terve, végleg egyedül maradt (apja rég meghalt, anyjára még utalás sem történik), és főleg nem érez kapaszkodót, erőt saját magában.
(Csak megjegyzem, hogy mindez nem zárja ki későbbi magára találását sem. Ki tudja?)
Jók a jelmezek (Cselényi Nóra munkája) a nagyi kellően ódivatú, Éva kellően miniszoknyás, a hivatali hölgy is kellően hivatali. Díszlet: Ondraschek Péter, a kerekeken guruló apró kellék-díszletek is jól hozzák be a nyolcvanas éveket, a presszó, a hivatali szoba, a vendéglő, vagy a kórházi szoba. Nem beszélve a pici piros szovjet lábbal hajtott csoda-autóról, amelybe mégis hárman beférnek. Az addig ágyból pedig előttünk lesz letakarítandó sírhely… A diszkóhoz is elég két figura a jellegzetes mozgásokkal, meg a hangos zene. Külön érdekessége az alacsony fal-díszletek, az ajtókon csak eléggé meghajolva lehet közlekedni, viszont a fal másik oldalán játszó színészek feje is látszik, beszédük jól hallatszik.
Kesernyés vígjáték, nem is igen lehet más. A rendszerváltásig még több év van hátra (ami persze nem jelenti azt, hogy utána már ez a kesernyésség törvényszerűen eltűnne).
Producer: Orlai Tibor.
Ősbemutató: 2016. október 7.
Budapest, 2016. október 7.
Györgypál Katalin
forrás: http://www.klarisujsag.hu/
