A Dés Mihály Pesti barokk művét adaptáló kéz könyörtelenül metszett, vágott, ahol tudott, s a dúsan, barokkosan szőtt regénynek csak a lecsupaszított vázát hagyta életben.
Olvasatomban Dés Mihály a késő Kádár-éra nagyregényét szerette volna megírni. Annak a kornak nagyívű freskóját, mikor egy ország lankadt langy lében nyakig a kikecmergés leghalványabb reménye nélkül, s életet, mozgalmasságot maximum az underground művészvilág féltitkos bugyraiban lelhetett.
A 2013-ban megjelent Pesti Barokk, mint regény, írástechnikailag tagadhatatlanul érdekes, bár nem biztos, hogy igazán sikeres kísérlet volt. A majd hatszáz oldalas könyvet 2016-ban nem egészen váratlanul átültették a színház nyelvére, az eredmény azonban – fájdalom – fiaskó.
Dés olyan narrátort választott regénye szócsövéül, akit elég könnyű volt utálni: főleg női olvasók nem zárták a szívükbe (a szimpátia egyébként a színházban se nőtt igazán, holott sokat faragtak le a regénybeli Koszta Jani nőkkel szemben tanúsított macsó tahóságából). Már csak ezért sem voltunk anno a Pesti Barokk legnagyobb rajongói: ennek ellenére nem akadt a torkunkon, mind az ötszázvalahány oldalt végigolvastuk szépen, pedig el is hajíthattuk volna a százötvenedik oldal környékén, amikor végleg meguntuk a főhős rinyálását, a lányokról tartott ellenszenves megnyilatkozásait, a belterjességet (a későbbi demokratikus ellenzék számos alakja lebzsel a lapokon, reflexió nélkül, teljesen funkciótlanul), vagy a szövegbe erőszakkal beleszuszakolt vicceket, idézeteket, tanulmányrészleteket, verselemzést. Mégse tettük, s ha elég türelmesek és figyelmesek voltunk, a Pesti Barokk tartogatott is számunkra trükköt, (át)értelmezési meglepetést, s ennek folyományaként gondolkodnivalót, szellemi izgalmat, szóval: valódi olvasás-élvezetet.
Az adaptálók azonban úgy döntöttek, ezt a játékot az emlékezettel, ezt a perspektívaváltást, csavart – nem spoilerkedek, aki tudni szeretné, olvasson – a színpadi logika ledobná magáról. Ezért úgy, ahogy van, elfelejtették, mintha soha nem létezett volna, elengedték a kezét, kilökték a semmibe. S nemcsak őt, de a számtalan írói truvájt is, amik a regény savát-borsát adták, amitől a Pesti Barokk azzá vált, ami. Az adaptáló kéz könyörtelenül metszett, vágott, ahol tudott, s a dúsan, barokkosan szőtt regénynek csak a lecsupaszított vázát hagyta életben. Azt, ami önmagában – mit tagadjuk – nem sokat ér.
A szereposztás ígéretes volt, bár gyanút keltő. Kern András kapta például a nyolcvanas évek szocializmusában ide-oda hányódó Koszta Jani (Szabó Kimmel Tamás flegma alakítása) nagymamájának szerepét. A nénike, akivel Koszta megosztja a kosztot s kvártélyt, a regényben – egyébként fontos és plasztikusan megjelenített – mellékalak, itt jelentőségben szinte túlnő az unokán, s a rendezés gyakorlatilag kabarésztárt formál belőle. Merthogy a nagymama akárha a Szeszélyes évszakok valamelyik sematikusra hangolt öregasszonyának paródiája lenne: nagyothall, állandóan zsörtölődik, piszkálja és kiborítja a környezetét, ugyanakkor ellenállhatatlanul mókás figura. És hát Kern bújik a bőrébe, akin akkor is – fanyarul bár, de – nevetünk, ha csak félrehúzza a száját a színpadon. Játszotta ő ezt az asszonyt korábban is, konkrét példát ugyan nem tudok mondani, de tíz-húsz évvel ezelőtti tévé-kabarétréfák csengtek a fülemben attól a pillanattól kezdve, ahogy a hangját meghallottam. Az első felvonást záró autós, majd temetői jelenet tényleg vicces volt, Kern és a nagybácsit alakító Mészáros Máté egymást jól kiegészítve, magabiztosan hozták egy Nóti Károly-jelenet színvonalát. Semmi kifogásom a bohózati derű ellen, ha megtalálja a maga helyét, de így, egy koherensnek szánt színdarab szövegéből árván lógó cérnaként fityegett ki.
A szerkezeti feszesség, a kohézió, a logika amúgy sem az előadás erőssége: recseg-ropog az egész építmény, melyet főként humorral és jó színészekkel igyekeztek megolajozni, mégis kevés menti meg attól, hogy saját súlyától össze ne roskadjon. A Pesti Barokk színházban sete-suta dramaturgiával megcsinált, szinte esetlegesen egymás mellé tett jelenetek sorozata önismétlésekkel, ezerszer újrahasznosított poénokkal, papírmasé szereplőkkel. Már a díszlet is ötletszegény kicsit: azzal érzékeltetni a késő szocializmus kisszerűségét, hogy a szobafalaktól az autóig minden túl apróra méretezett, nem állkoppantóan izgalmas. A már említett temetői jelenet ugyan szórakoztató, a második felvonás kórház-szcénája már bosszantóan hosszú, melyben a karakterek pontosan ugyanolyanok, mint egy órával korábban, ugyanazt mondják el hatszázadszorra is, a különbség csak annyi, hogy a nagymama ágyban, csövek és párnák közt fekszik, Szabó Kimmel pedig ül és fancsali képet vág. S ha már szóba került: az akadozó történet és a dramaturgiai falsok mellett szegény főhős is súlytalan és unalmas figura lett. Bizonytalanságának, labilitásának ábrázolása többnyire kimerül abban, hogy a közönségre kibámulva lamentál valamit saját döntésképtelenségéről, mintha a könyvből tartana felolvasást. Motivációk: semmi, és értem én, hogy korfestés meg posványlét, de nem igazán hiszek azon érvelésben, hogy instabil és unalmas embereket széteső és unalmas színdarabbal kéne jellemezni. Mégis kit érdekel az, hogy van egy srác, aki disszidálni akar, de úgyse fog – ezt mindenki tudja a legelejétől -, akit be akarnak szervezni, de nemet mond – ezt is -, s aki olyan rohadt utálatos, hogy érdektelen szerelmei és még érdektelenebb barátai sorra faképnél hagyják? A darab végén meg ott ücsörög egy rém fura meditálós jelenetben, ahol végigsorolja, ki mindenki tünedezett el krisztusi korhoz érő, szegény, magányos életéből – cseppet nem tudom sajnálni -, majd a szín elsötétül, s máris töprenghetünk azon, hogy a színdarab tulajdonképpen egyetlen dolgot – a szanaszét tördeltséget, az egység hiányát, a műfaji és stilisztikai zavarodottságot – emelte át maradéktalanul a regényből. Csakhogy ott épp ez volt a kísérlet lényege, itt meg a kutya se érti, mit akartak vele.
forrás: https://cultura.hu
