Hátraarc

Persze, hogy Kern András kapásból főszereplővé, no, jó, az egyik főszereplővé válik, ha nagymamaként jön be a Belvárosi Színház deszkáira. Meg aztán ő is írta a színpadi változatot Dés Mihály Pesti barokk című nagyregényéből, nyilván a saját szerepét nem csökkentette szántszándékkal. Különben is egy minden lében kanál, több mint kilencvenéves matrónáról van szó, aki ugyan csoszog, meg szenilis, de a produkció zömében még jócskán van életereje, tud ő középpontba kerülni, ha akarja, és szinte mindig akarja. A szenilitása is tán inkább csak akkor jön elő, ha ő azt jónak látja. Zavarodottá is általában ekkor válik. Rögtön az előadás elején este éppen azt képzeli, hogy reggel van. Akkurátus gondossággal felöltözik. Szólítgatni kezdi a vele egy lakásban élő unokáját, akivel, furcsa, különös viszonyban vannak, de az nem kérdéses, hogy eltéphetetlen közöttük a kapcsolat, imádják egymást, ha ezt némiképp sajátos módon is teszik. És ehhez a János nevű unokához éppen meglehetősen fiatal hölgy vendége, Évi érkezik, akiről majd kiderül, hogy ő lesz élete nagy szerelme, és történetesen kapásból, minden lacafacázás nélkül, beugrik az ágyába.

A Szabó Kimmel Tamás által játszott, krisztusi korba ért fiatalember, János és a László Lili által megformált lány sebtében éppen összemelegednének. De a nagymama, aki a csengőszóból sejtheti, hogy valaki bejött ebbe a házba, fennhangon, sőt, nyugodtan mondhatom, hogy óbégatva, hívni kezdi az unokáját, és amikor az nem jön azon nyomban elő, a hangerő igencsak emelkedik. A hangsúly sértetté, követelőzővé válik, éreztetve, ha ő szól, rögvest rendelkezésre kell állni. Ez neki, ha törik, ha szakad, jár. Mert ő a megkerülhetetlen nagymama. Ha úgy tetszik, sokak ősnagymamája, egy olyan korszakban, amikor azok nőttek fel, akiket apátlan nemzedéknek hívtak. Akiknek szülei nem mesélték el a történeteiket, nem beszéltek a háborúról, '56-ról, és tán a mostani szülők sem nagyon beszélnek a nyolcvanas évekről, amikor a szerteágazó történet játszódik. A generációk közötti kapcsolat akadozik, a gyerekek, a fiatalok sokszor közelebb kerülnek a már temérdek mindenen túljutó, gyakran ráérő nagyszülőkhöz, mint az agyonterhelt szülőkhöz, akiknek se idejük, rendszeres rosszkedvük, csalódottságuk miatt se kedvük, átadni azt, aminek apáról fiúra, anyáról leányra kellene szállnia.

Dés és Kern nagymamája az a típus, aki tovább viszi az életet, akiben hihetetlen mennyiségű praktikus tudás halmozódott fel, aki a maga rigorózus, nyűgös módján, nem ritkán akár tapintatlanul, csak elmondja a gyakorlati tudnivalókat, vagy egy-egy határozott nézéssel, szemvillanással, érzékletessé teszi, hogy az adott szituációban mit is kell csinálni.

Kristóf Ágota A nagy füzet című regényében van egy ilyen rettenthetetlenül kemény nagymama, sőt egyenesen nagyanyának nevezik, aminek hangzása némiképp zordonabb. Soha nem felejtem el a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a regény alapján készült megrendítő, Nem fáj! című előadását, és benne a nagyanyát alakító karizmatikus Karna Margitot. Olyan kőkemény volt a háború idején rábízott ikertestvérekkel, hogy az hátborzongató. Már-már elviselhetetlen hárpiaként is lefesthetném. De pontosan ráérzett arra, mi kell vészhelyzetben a túléléshez. És azt is tudta, hogy ehhez, akár drasztikus módszerekkel, meg kell edzenie a fiúkat, még éles testi és lelki fájdalmat is okozva, különben nem bírnák elviselni a borzadályos világot. Ez a Kern-nagymama sok tekintetben hasonlít hozzá. Bár unokájának nem kell átélnie háborúkat, bizonyos szempontból nehezebb dolga van a puhuló Kádár-rendszerben, a fellazult diktatúra káoszában kellene valahogyan eligazodnia, boldogulnia, és boldogságot is találnia.

Szabó Kimmel Tamás egy érzékeny, tébláboló értelmiségit játszik, aki egykori bölcsészként sodródik, nem tud azonosulni a rendszerrel, de határozott ellenzékinek sem tekinthető, egyik nőtől a másikig megy, mire Évinél, aki a maga harsogó fiatalságával, egy új generáció más látásmódjával, tükröt is mutat neki, hosszabb ideig kitart, hogy aztán vele is szakítson.

Képzeletben megelevenednek a korabeli értelmiség frekventált helyei, például a Fiatal Művészek Klubja, a Balettcipő, mindkettőben sűrű a levegő, ott a búfelejtően alkoholmámoros korhangulat, a rossz közérzet, amin itallal és gyors szexszel is próbálnak javítani, meg lázas eszme- és rögeszmecserékkel. Felvillannak a kor jellegzetes figurái, ezek közé tartozik a disszidálásra készülő, aki ugyan már határozott, de azért még dilemmázik, vacillál. János legjobb barátja, Gábor is egy közülük, Schruff Milán megformálásában, vele számtalanszor megvitatják a sajnálatosan újra aktuálissá vált, menni vagy maradni kérdését. Aztán Gábor megy, de csak annak árán kap útlevelet, hogy beszervezik. Mészáros Máté a kezdetben magabiztosnak tűnő belügyes, akiről aztán egy kocsmai jelenetben, amikor már alaposan a pohár fenekére nézett, kiderül, hogy ő is szétcsúszott, nyomasztó skrupulusai vannak, bizonyos mértékig szintén a rendszer áldozata. Bánfalvi Eszter János egy volt szerelmét adja, akibe nem zúgott bele teljesen, de tán ő lehetett a minden tekintetben szellemi partner, aki képes két lábon állni, viszonylag pontosan tudja, hogy mit akar.

Ezt nehéz volt akkoriban pontosan tudni, sokak lába alól kicsúszott az ingatag talaj. Nem véletlenül Pesti barokk a cím, benne van ebben a szerteszét ingázó útkeresés, a szórakozó helyeken kényszeresen túlburjánzó élet, miközben a tétovaság, az általános tanácstalanság is túlburjánzik, és egyre csak halmozódnak a megválaszolhatatlan kérdések.

Göttinger Pál rendezőként törvényszerűen jóval kevesebb szereplővel dolgozik, mint a vaskos regény, amiből azért maradnak epikus vonulatok, az egyik szereplő által a másiknak úgy elmesélt történetek, hogy akkor éppen abban a helyzetben nincs drámai szituáció, csak a történet szempontjából muszáj valamit elregélni, leginkább a néző kedvéért. A színpadon például nem jelennek meg a fülledt erotikájú, lelkizős bulik, nem látjuk a szórakozóhelyek tumultusát, nem szagolunk bele a hangulatukba, inkább csupán mesélnek róluk. Ez olykor nem ad kellő feszültséget, miközben az egész produkció mégiscsak érdekesen fest le egy korszakot, melynek dilemmái sok szempontból sajnos hasonlatosak a maiakkal. Mintha bizonyos tekintetben hátraarcot vett volna az ország, amit minden aktualizálás nélkül jól érzékeltet Göttinger rendezése.

Bóta Gábor

forrás: http://nepszava.hu/