Interjú Göttinger Pállal

„A megfelelő pillanatra vártál? Ez volt az!”

Göttinger Pál rendezésében mutatta be az Orlai Produkciós Iroda a Pesti Barokk című előadást Szabó-Kimmel Tamás és Kern András főszereplésével. Az október 21-én a győri Vaskakasba érkező produkció kapcsán a tegnapi és mai generációk párhuzamos tapasztalatairól, a meg-megálló időről és a nyolcvanas évek közös anekdotakincséről beszélgettünk a rendezővel.

- Dés Mihály a Pesti barokk című regényében mintha a leendő színpadra állítóknak adna jó tanácsot: „Az a baj ezekkel a mai történetekkel, hogy ha az ember határt és formát szab nekik, kimarad a lényeg. Nem bonyolultabbak, mint a hajdaniak, csak folyósabbak.”

- Ez a probléma minden epikus mű adaptálásánál előkerül. A színpadi változat nem nyújthatja azt a cizelláltságot, amit egy regény, viszont a színpadi játék képes új rétegeket bekapcsolni. Az adaptáció olyan, mintha egyetlen bővített mondatot kiválasztanánk, és azt kibontanánk a színpadon. Dés Mihály készítette az első színházi változatot a regényéből, amit Kern András gazdagított, dúsított, ha úgy tetszik, színpadiasított. Upor László dramaturg is jelen volt mindvégig, követte, hogy mi fér be a Belvárosi Színház színpadára készülő darabba. Adott volt a főszereplőnk, Koszta Jani, aki képtelen valami megkérdőjelezhetetlenül fontosra bukkanni az életében – meg hát fél is tőle. Olyan típusú figura, akinek azt mondhatnánk: „A megfelelő pillanatra vártál? Ez volt az!” Elszalasztja a szerelmeket, a lehetőségeket, sőt közben minden másról is lemarad, elbénáz mindent, ami lényeges lehetne. Ráadásul 1984-et írunk, amikor már a disszidálásnak is van egy savanyú hangulata: nagyon elindulni, vagy harcosan itt maradni sem akkora állítás, mint, mondjuk, tíz évvel korábban. Az egyetlen igazán meghatározó dologról az életében meg nem vesz tudomást, mert vele nőtt fel: ő a 92 éves nagymamája. Ez a fiú éles helyzetben magabiztos kézzel hoz rossz döntéseket, minket ez érdekelt. Bízunk benne, hogy a mi feldolgozásunk nem torzítása, hanem fordítása lesz a regénynek.

- Kern András a regény főhősének kortársa, ezért is ismerős neki ez a világ, de öntől és a színészektől távol áll ez a kor.

- Van valami, amiről mi is sokat tudunk. A húszas éveink környékén Szabó Kimmel Tamást, Bánfalvi Esztert vagy engem ígéretesként emlegettek. Egyszer csak, harminc után már nem vagyunk többé azok. Ne értsen félre, csinálhatunk még nagyon jó dolgokat, és szerintem fogunk is, de a helyzet akkor is ez. Már nem vagyunk ígéretesek, hanem azok, akik. A főhős 32 éves, olyan korban van, amikor sok minden eldől az ember életében, talán végleg. Koszta Janiról tudjuk, hogy forgatókönyveket és mást is ír. Az a szenzáció, hogy megjelent nyomtatásban egy szövege, már elmúlt, ugyanakkor a nagy mű még várat magára. Jani lusta ahhoz, hogy szorgosan építse a saját életművét, amit egyébként önvédelemként is érthetünk. A darabnak egyébként lényegi eleme az idő: nem történelmi színdarab, de lehet érezni, hogy ez a kor már nem fog örökké tartani, ugyanakkor az a várakozás sem volt a levegőben, hogy ha ez egyszer elmúlik, akkor nagy dolgok történnek majd. Kern András kivételes helyzetben van a munkánk során, hiszen ő akkor már a „Kern” volt, ebből is következhet, hogy ő nagyon jókedvű évtizedként emlékszik a nyolcvanas évekre. Sok művészkollégát ismerünk, aki aranykorként beszél ezekről az időkről. Egész Budapest az ő színészbüféjük volt: ha egy emblematikus helyen, mint amilyen az FMK (Fiatal Művészek Klubja – a szerk.) volt, megjelent valaki, mindenki ismerte és rögtön képben volt, illetve képbe került. A főszereplőnk készen kapja ezt, ebbe az időpillanatba érkezik meg. És ez az „időtlenség” kényelmes is volna Janinak, csakhogy az emberek változnak: Évi dolgozni kezd, Marival véget ér a kapcsolat, Gábor disszidál, a nagyanyja pedig meghal.

- Olyan lelkesen beszél a korról, hogy az ember szinte elfelejti, hogy 1984-ben, amikor a regény játszódik, még csak egy éves volt. Számít ez?

- Ezek a szüleim nagy évei. Mint kiderült, sok olyan, személyesnek elkönyvelt sztorim van, ami nem velem esett meg, mégis „emlékszem” rá. Tudom például, hogy a nyolcvanas évek elején milyen volt részt venni egy templomi kórusban. Nem nagyon veszélyes már, de azért izgalmas. Vagy amikor a Kanadába disszidált nagybátyám aggódva telefonált Csernobil után, hogy mi van velünk, mi pedig azt sem tudtuk, miről beszél. Emlékszem a romániai forradalomra, vagyis arra, hogy akkor folyamatosan ment nálunk a tévé, ami nem volt egyébként jellemző, és sokszor bemondták, hogy mérgezik a kutakat. A próbák során derült ki, hogy a Pesti barokkban rengeteg olyan történet van, ami többünk családi legendáriumában változatlanul szerepel, más szereplőkkel. Persze ez nem jelenti, hogy, mondjuk, a nagyszüleink hazudtak volna: ezek a történetek városi legendák, a nagy közös anekdotakincs részei lettek, amik bármelyik családdal megtörténtek vagy megtörténhettek volna.

- Rendezőként hogyan lehet felkészülni erre a korra, erre a darabra?

- Semmi olyat nem csináltunk, ami ne következne a darabban leírt történetből – vagyis nem a regényből dolgoztunk. A felkészülésem leginkább abban merült ki, hogy kérdezgettem, meséltettem kortársakat, és remekül szórakozva vettem észre a következetlenségeket. Volt, aki szerint ’84-ben külföldre menni már nem volt nagy kunszt és pláne nem járt következményekkel, más azt mondta, hogy élet-halál kérdés volt. Az egyik forrás szerint akkoriban egyáltalán nem történt semmi, mások úgy emlékeztek rá, hogy nagyszerű idők voltak. Próbáltam az ellentmondásokból tanulságokat levonni. A korra vonatkozó szájbarágósan konkrét utalásokat viszont próbáltuk kerülni, nem tartom szerencsésnek, ha divatos hívószavakon nevet fel a néző.

- Változott a nyolcvanas évekről alkotott képe?

- Inkább az lepett meg, hogy mennyire nem gondoltunk róla korábban semmit. Emlékszem, hogy a köztársaság kikiáltásakor kivezényeltek minket az iskolában a zsibongóba, és néznünk kellett a tévén, hogy történik valami, amiből alig értünk valamit. Mást a nyolcvanas évekről alig is tudnék mondani. A darab bennem felpiszkálta, hogy foglalkozzak ezzel a korszakkal. A szüleim ekkor lettek felnőttek, vagyis a mi jelenünket is meghatározó idők voltak ezek. A mi generációnk persze már nem azon kínlódik, hogy semmi sem olyan nagyon lényeges, épp ellenkezőleg: ma minden iszonyú fontos lett. „Aláírtad, belájkoltad, kommentelted, ott voltál, állást foglaltál, szavaztál, felvonultál?” Janiéknak nincs ilyen témájuk. Minden kés le volt már tompulva akkor, ő pedig ezért érezte magát a végére annyira rosszul.

Az interjút készítette: Jászay Tamás

forrás: http://www.vaskakas.hu/