Nagyi, a barokk örvény
Kutszegi Csaba
Tutira veszem, hogy a Pesti barokk előadása után egy mit sem sejtő ipszilon generációsnak simán beadom, hogy Csiky Gergely A nagymamáját láttuk.
Persze nem akarom megsérteni gyermekeim nemzedékét, egészen biztosan akad köztük nem egy, aki tudja, hogy Csiky a múlt század nyolcvanas éveiben már majd’ száz éve nem élt, ergo nem is írhatott a korszakról személyeset. Élt viszont Dés Mihály, aki megírta a Pesti barokkcímű nagyregényt (Magvető 2013), amelyből Kern András főszereplő és színpadra alkalmazó elkészítette az akár „A nagymama” címmel is illethető darabját, amely szintén a Pesti barokkcímet kapta, pedig Pest csak épphogy, barokk meg egyáltalán nincs benne.
Ne kerteljünk: a darabot Kern magára írta, és ez elsősorban nem is abból látszik, hogy főszereplőt csinált a maga játszotta nagymamából, hiszen a nagyi a regénynek is egyik központi alakja, hanem abból, hogy a nagymamás jelenetekben minden színházszerűen működik, a dialógusok olajozottak, a szereplők színpadi szituációkba vannak helyezve, melyekben érzékenyen és hitelesen élnek, mozognak. Azokról a részekről, amelyekben a nagymama nincs színen, ugyanez nem mondható el. El is árvulunk mindannyian (szereplők, nézők egyaránt), amikor a kedves, kilencvenhárom éves hölgy visszaadja a lelkét a teremtőjének. Akár azt is meg lehetett volna zsugázni, hogy ekkortájt véget is érjen a darab, még akkor is, ha regényben eztán még számos esemény bekövetkezik. Legyen így legközelebb „A pesti barokk nagyi” című újabb átiratban!
A regény számos eseménye között számtalan szexuálisegyüttlét-leírást olvashatunk, amelyek – a nagymama mellett – az epikus mű fő erősségei. Nyilván ezek egyike sem jelenhetett meg naturalisztikus bemutatásban a színpadon (az egy más műfaj volna), de sajnálatos, hogy néhány jelenet erejéig valamilyen ügyes teátrális húzással a szexesemény-szövegek valamelyike, még részletében sem hangzik el. Nem mintha e téren kielégítetlen befogadói elvárásaim volnának, de határozottan állítom: a regény legjobb, leghitelesebb részei a szeretkezés-megjelenítések. Ezek mellett jómagam olvasáskor a nyolcvanas évek underground kultúrájáról, az alternatív helyekről és a házibulikról, az ezeken megjelenő, áhítattal tisztelt nagy arcokról szóló részeket kedveltem a legjobban – ám ezek sem fértek fel a színpadra.
Persze, az a legnagyobb közhely, hogy a könyv sokkal jobb, mint a belőle készült színdarab, film stb. De ennek egyáltalán nem kell így lennie (van is számos pozitív példa rá). Az is teljesen érthető, hogy egy ötszáznyolcvankét oldalas regény valamennyi részletét nem lehet egy két felvonásos színdarabban felsorakoztatni (éppen ezért kellhet adott esetben megelégedni egy nagymamával és a felkínálkozó attribútumaival).
A szex-jelenetek kimaradását azzal is magyarázhatjuk, hogy sem a színpadra alkalmazót, sem pedig a Pesti barokk iránt vélhetően érdeklődő nézőket (már?) nem ez a téma vonzza elsősorban. Sőt: a Belvárosi Színház törzsközönsége sem kifejezetten ipszilon generációs; a bemutatón legalábbis túlnyomórészt még nálam is idősebb baby-boom kortársak hemzsegtek, nyilván őket jobban izgatják a nyolcvanas évek emlékei, igaz, ha jó a memória, az emlékezésbe sok minden belefér... És közben el is érkeztünk az előadás-koncepció leglényegesebb eleméhez, hogy ti. mivel és hogyan lehet bevonzani a nézőt a színházba. A Belvárosi Színházban, az Orlai Produkciós Iroda szervezésében ugyanis kereskedelmi színház működik, amilyenből jó lenne még több Magyarországon. A kereskedelmi színház – a hasonlóságok ellenére is – alapvetően más műfaj, mint az államilag (is) támogatott színházcsinálás. Ahol a siker mércéje a kasszasiker, ott olyan előadásokat kell bemutatni, amelyre sokan sokáig jegyet vesznek. Ezeknek a produkcióknak a milyensége olykor a legkevésbé a létrehozóik ízléséről vall, bevételi mutatóik sokkal inkább a közönség (persze a színházművészet keretein belüli) igényeiről tanúskodik. E tekintetben a regény jó választás, Kern András is – tehetsége, tapasztalata, sztársága révén – kitűnő személy a vállalkozáshoz. Innentől már „csak” elmélyült munkával, aprólékos műgonddal meg kell csinálni az előadást, azaz minden résztvevőnek tudása legjavát adva, kitartóan a legjobbra törekedve, addig kéne csiszolgatnia feladata, munkája tárgyát, amíg az el nem éri az optimális, elérhető legjobb minőséget. Na, hazánkban ez nem szokott összejönni.
A Pesti barokkal részemről nem azért vagyok elégedetlen, mert kereskedelmi produkció és/vagy taszítana a témája-tartalma, hanem mert nincs elég rendesen megcsinálva. A már említett dramaturgiai következetlenség mellett a játék is hullámzó minőséget mutat, a színészek nem mindegyik jelenetben és átváltozásban rukkolnak ki markáns, eredeti karakterekkel, az egymást követő „kisrealista” jelenetek olykor nincsenek alaposan, megnyugtatóan megrendezve. Az előadás első kétharmadában sok rész mintha csak azért lenne, hogy elteljen, hogy aztán újra bejöhessen a nagymama. Aki (Kern András megformálásában) szintén nem végig ugyanolyan jó, mint például a legelső otthoni bóklászásaiban vagy a temetőjelenetben. A regény főszereplője, Koszta János szerepében Szabó Kimmel Tamás helytáll, a többiek sem ereszkednek a minimálisan elvárható színvonal alá, Bánfalvi Eszter mutatja meg a legtöbb arcát, Mészáros Máté hozza Ernő szerepében a legkarakteresebb figurát, László Lili Éviként igen bájos, szeretetre méltó. De több változatos, jól kitalált jelenet kellene az előadásba, olyanok, mint a Modern Talking-os diszkó-kép, amelyben Schruff Milán és Bánfalvi Eszter eredetien remekel.
Ondraschek Péter színpadot körülölelő díszletfala „gyerek méretű”, az ajtókon ki-belépéskor alaposan le kell hajolniuk a szereplőknek, ha a fal mögött kiegyenesednek, válltól felfele kilátszanak. Igen, a mából olyan töpörödöttnek, provinciálisnak tetszenek a nyolcvanas évek. De mi, baby boomosok szeretjük őket. Jobb híján önmagunkat szeretjük bennük.
forrás: http://kutszelistilus.hu/