Pesti barokk: rossz időből rossz időbe

Horváth Kálmán

Két ember nézi egymást. Unoka és nagymama, búcsúznak egymástól. Öregasszonynak maszkírozva kórházi ágyon fekszik Kern András, tőle köszön el Szabó Kimmel Tamás. Két színész, két férfi, két generáció, de összerezdülésük maga a csoda. Csak egymást szerető, egymást tisztelő emberek tudják így kimutatni érzelmeiket. Egy pillanatnyi dráma, de ebben ott az egész előadás.

Pesti barokk a darab címe. A színlap szerint vígjáték. Ezért nem plébániatemplomokról, nem Szent Flórián (kéretik a művészet és nem a közmunka világában elhelyezkedni!) kápolnájáról, hanem szerelemről, szexről, diszkóról, kitartásról, esetleg árulásról szól a történet.

Dés Mihály nagyszerű regényét, az 1984-i Budapestet, Magyarországot megidéző világot gyúrta színpadra Kern András. Nem idegen tőle az ilyesmi, írt már filmet is, nagyszerű alapanyagot kapott, csak akarattal ronthatta volna el. De nem rontott. Még a lehetőséget sem használta ki, hogy mindig jelen legyen, hogy a poénokat ő mondja, hogy a taps neki szóljon. Kern mértéktartó, barokkos túlzásoktól mentes nagymamája több mint színészi bravúr, ez üzenet az összetartó erőről, majd annak hiányáról. Igaz, olykor, főként a második részben lapos az addig gömbölyű, de a Pesti barokk sikerre született.

A döccenőkön a színészek tolják a szekeret, Szalai József díszletei a darab hangulatát adják vissza: minden kicsi, alacsony, a magasra törő ember ne ficánkoljon. A rendező Göttinger Pálnak mindegy, hogy egy nagyvárost vagy csak egy szobát kell érzékeltetnie, ő megoldja.

Igazából ettől nehéz a kritikus dolga, mert nézőként ő is szereplő, csendes szemlélődő. A kor magával ragadja, sőt rabul ejti. Ha fiatal, akkor elfogadja 1984-et a maga nosztalgikus, szánni valóan esendő valóságában, de éltesebben, a bölcsesség birtokában, már azt hiszi, hogy nem ment vissza az időben, hanem beragadt a közélet 40-50 éves mocsarába. Még a Kádár név is csereszabatos, hiába köpköd felfelé az utód, a nyál visszafelé rácsorog. Csak a diszkóból felhangzó zene idejétmúlt, a menekülés kényszere, a megfigyeltség érzése, az emberi kapcsolatok kiürülése, a reménytelenség ma is a társbérlőnk, ezeket nem tudtuk eltemetni, velünk élnek, minket mérgeznek.

A főszereplő Szabó Kimmel Tamás. Jelenléte a Belvárosi Színházban olyan, mint a lépcsőlejáró kapaszkodója. Még mindig fiatal, de már ő a támasz. Már több a tehetségnél, már főnök. Uralja a darabot, a színpadot, minden rezdülése hiteles, még az is, ahogy a tapsrendnél irányítja kollégáit. Mellette Mészáros Máté szórakoztató, Grisnik Petra és Schruff Milán megbízható. Feltűnik még két csodálatos női láb, azokon spiccel László Lili. Ő kapja a legtöbb fényt, olykor az áttetsző ruhát, mégis belőle látszik a legkevesebb. Jelen van, de még nem jelenség, ha leküzdi érezhető lámpalázát, akkor azokon a lábakon még messzire juthat.

A darab az Orlai Produkciós Iroda legújabb, barokkos fogalommagyarázattal, szabálytalan gyöngyszeme. Hamis vagy igaz? Érdemes a választ keresni…

Dés Mihály: Pesti barokk, vígjáték. Színpadra alkalmazta: Kern András. Szereplők: Kern András, Szabó Kimmel Tamás, Bánfalvi Eszter/Grisnik Petra, László Lili, Schruff Milán, Mészáros Máté. Dramaturg: Upor László, jelmez: Cselényi Nóra, díszlet: Szalai József. A rendező munkatársa: Jánoska Zsuzsa. Grafika: Csáfordi László. Világítási terv: Szondi György. Rendező: Göttinger Pál. Producer: Orlai Tibor.

forrás: http://infovilag.hu/