Vissza a pesti múltba
Adott egy 93 éves nagymama és 32 éves unokája, aki sehogy sem találja, mi a fontos az életében, csak sodródik az árral. Amikor pedig rájön, mi volt az egyetlen megkérdőjelezhetetlen pont az életében, már túl késő. A Belvárosi Színházban Kern András és Szabó Kimmel Tamás főszereplésével futó, Pesti barokk című előadás többek között erről szól. A darab kapcsán Göttinger Pál rendezővel beszélgettünk.
Mi fogott meg a Pesti barokkban?
Híve vagyok annak a hozzáállásnak, hogy egy színdarab előadásának bőségesen elég oka a létezése. A személyes motivációt az érzékenység adja. Itt két kapcsolódási pontom is volt a témához: egyrészt a kor. A darab 1984-ben játszódik, én 1983-ban születtem, tehát ez a szüleim fiatalsága, akik pontosan annyi idősek voltak a darab idejekor, mint a főszereplő. Nekem csak vakuemlékeim vannak, érdekes elfoglaltság feltérképezni, hogy mi lehetett egy-egy ilyen emlékkép mögött – hogy ismerkedtek, buliztak, hogy éltek akkor.
Ez a korrajzos téma egyébként valahogy gyakran fel-felbukkan a munkámban. Eddig több korszakot taglaló színdarab került a kezeim közé: dolgoztam Háy János és Lovasi András A kézcímű darabjával Kaposváron, amely a beatkorszak gyermekeiről szól, rendeztem a Radnóti Színházban a Mozgófényképet, amely pedig a negyvenes években játszódik. Az elfoglaltság ezeknél mindig ugyanaz, hiszen ez csupa olyan kor, amelynek képviselői még javában élnek. APesti barokk tele van olyan családi anekdotával, amelyek minden pesti család számára ismerősek: mi is tévedtünk el a temetőben, a mi családunkban is van, aki kilépett egy transzportból és hirtelen visszajött, nálunk is van olyan, aki majdnem rajta ült a villamoson, amikor felrobbant a Margit híd.
A másik nagy téma pedig…
… a főszereplő. Koszta Jani azon kapja magát, hogy egyáltalán nem talál fontos dolgokat az életében – erről a mostani fiatalok is sokat tudnak. Próbálná az életében felvonuló nők közül egyiket vagy másikat fontossá tenni, mert a csajok jönnek-mennek, és nem sikerül – nem érez semmit. Vagy eleget. Sok fáradságot öl abba, hogy legyen köztük egy, aki több a többinél, de nem sikerül. Próbál abban a kulturális közegben, amelyben forog, valami fontosat találni, de vagy lesz a filmjéből valami, vagy nem, vagy megjelenik egy fordítása, vagy nem, nem is tudjuk, de mintha igazából ez sem számítana… Ebben a kínlódásban merül fel az is, hogy disszidál – ám a nyolcvanas években ez már nem volt annyira vagány dolog. Veszélyes talán volt, egy kicsit, de inkább macerás, mintsem bátor döntés. A főszereplő a végén persze ezt is elszalasztja. Egyetlen megkérdőjelezhetetlenül fontos szereplője van az életének, aki viszont 93 éves. Az időbe nem lehet beavatkozni, és ez felzaklatja. Csak mikor megtörténik, jön rá, hogy az a megkérdőjelezhetetlenül fontos valami, amelyet egész addigi életében keresett, az ő volt. És most ment el. Ettől lesz kiüresedés-történet ez, mintha semmi sem maradna körülötte.
Mindössze egy évvel vagy idősebb Koszta Janinál. Kicsit helyezkedjünk bele a nyolcvanas évekbe: mit gondolsz, ha 1984-ben lennél fiatal, Te is hasonló problémákkal küzdenél, mint a főszereplő?
A színházasdival nagyon nehéz összehasonlítani Jani életét… Nagy közhely azonban, hogy sokaknak sokkal jobb dolguk volt akkor, mint manapság. Kern András – akit meg is említenek a darabban, és aki már akkor is Kern András volt – úgy emlékszik vissza azokra az évtizedekre, hogy csodálatosak voltak: egyfolytában dolgoztak, szinkronizáltak, rádiójátékot készítettek, megállás nélkül játszottak – 25-30 előadást egy hónapban, négy-öt bemutatójuk volt. A Vígszínház tagjának lenni például nyugdíjas állás volt abban az értelemben, hogy jóval kisebb létbizonytalanságban és kényszerűségben telt az életük, mint a maiaké. Ez megkapó és rémisztő, úgy, hogy tudjuk: jóval limitáltabb szabadságban éltek. Ám valahogy el lehetett lavírozni a darabok témaválasztása, a művészi vállalások vagy akár a nézőkkel való összekacsintás környékén, hogy az ember ne hozzon meg olyan vad kompromisszumokat, amelyeket ma esetleg meg kell a nézőszám vagy a finanszírozás bizonytalansága miatt. Ezért nem tudhatom, hogy mi lenne akkor, ha abban az időben lennék fiatal rendező vagy egy kőszínház tagja. Annyi biztos, hogy nem lehetek hálátlan a sorsnak. Szeretek most élni, nem okoz állandó felzaklatottságot a különbség az akkori és a mostani színházi világ között. De nem tudom nem látni, hogy a nálam idősebb kollégák el-elfacsarnak egy-egy könnycseppet.
A darab egyik különlegessége, hogy a Nagymamát Kern András alakítja. Ez az ötlet tőle származik?
Igen, ez az egész az ő saját vállalkozása. Eleve ő választotta ki a könyvből a nagymamát, szerette volna, ha születik a könyvből egy színdarab, hogy eljátszhassa őt. Az első felkért szerző Dés Mihály volt (a Pesti barokk című regény írója – a szerk.), ő készítette el az ősváltozatot, utána Kern Andrással együtt dolgoztak rajta tovább. András nagyszerű dialógíró, aki Upor László dramaturg segítségével igyekezett mederben tartani a könyv színpadi változatát. Én csak később, bár a szokásoshoz képest aránylag korán, bő egy évvel ezelőtt léptem a képbe.
A Nagymamát alakító Kern András tehát adott volt – mit szóltál hozzá?
Nagy tisztelője vagyok az élő színháztörténetnek, és bármennyire különbözik is Kern András ízlése az enyémtől, mást talál humorosnak, máshogy próbál, mint én, mégis azok közé tartozom, akik az ilyesmi találkozást kegyelemnek tekintik. Nagyon látványos volt, ahogy felépítette a történetet másodpercről másodpercre, és minden volt benne: humor, szánalom, emberközeliség. Természetesen máshogy lát megoldásokat, mint én, de ez a többféleség később valódi alkotómunkává tudott válni.
A többi színész is beleszólhatott a darab születésébe?
A szövegalakítást próbálom nem kiengedni a kezemből, mert a színésznek a mondatai alapján kell megismerkednie a karakterével, úgy, mint egy élőlénnyel. Nem kérheti rögtön a második találkozáskor tőle, hogy változzon meg. Vannak olyan szófordulatok, amelyeket a saját ízlésükre formáltak, persze. Ami inkább nehézséget okozott, az az volt, hogy a 2000-es évek fiataljai megtalálják a kapcsolódási pontokat az adott korszakhoz.
Hogyan tudtál ebben segíteni nekik?
Sok konkrétumot mondtam a nyolcvanas évekről meg az egésznek a világáról, már-már használhatatlanul sok apró részletet. Nagyon óvatos dramaturgiája van a darabnak, nagy csattanások, kiborulások nincsenek benne, nagy alakításokra nem ad módot. Finom, odafigyelő, empatikus emberábrázolással kell dolgozni. A színészekben ösztönösen benne van a türelmetlenség, hogy „jó, jó, de melyik lesz a nagyjelenetem” – ezt óvatosan védeni kell, megértetni velük: ez a finom szövetű dolog mindezek nélkül fejti ki a hatását.
Nagyjelenetek valóban nincsenek a darabban, de vannak olyan szereplők, akiknek három karaktert is meg kell formálniuk. Ez tehetséget kíván, azt, hogy valaki jó színész legyen.
Igen, Mészáros Máté, Bánfalvi Eszter és Grisnik Petra úgynevezett fregoli szerepeket játszanak, tehát több, a darab cselekménye szempontjából kisebb szerepet összevonva, ezért nekik van módjuk arra, hogy megmutassák, miként különítenek el három karaktert. Kicsit bátrabban lehet dolgozni a játékmódot, a maszkot és a jelmezt illetően – azt kell elérniük, hogy a nézők ne keressenek összefüggést ott, ahol nincs.
Nincs benned az a félelem, hogy talán mégis keresik?
Egy rendezőben rengeteg félelem van. Természetesen ez is aggasztott, még az utolsó héten is be kellett avatkozni, mert egy tesztnéző visszajelzése alapján a repülőtéri jelenetben Gábor édesanyját nem lehetett elkülöníteni Berkovics Maritól. Ez súlyos probléma volt, ezért másik parókát kapott, és átszerkesztettük a mondatait, hogy egyértelmű legyen.
Mondtad, hogy egy rendezőben nagyon sok félelem van. Neked e darab kapcsán mi volt a legnagyobb?
Nagy félelmem volt, hogy Andrással tudunk-e együtt dolgozni, értjük-e egymást – ezen nagyon sok múlt, és csak a legeslegvégén nyugodott le mindkettőnkben. Emellett új írásnál is mindig fél az ember. Én szinte csak ilyen anyagot rendezek, így erről sokat tudok. Ezt a félelmet csak az oldja, hogy szeretem, ha a néző úgy ül be a színházba: nem tudja, mi lesz a vége. Nagyon vonzó számomra az olyan közönség, amely együtt megy a szereplőkkel, együtt ér el az előadás végére. Az ilyen néző remek játékostárs tud lenni.
Ha már vég: nagyon erős jelenettel fejeződik be a darab.
Igen, a vége az, hogy Koszta Jani mindent elveszít maga körül, és a semmit kezdi keresni – itt éppen a zen-buddhizmuson keresztül. Az eredeti változat is ezzel a jelenettel ér véget: a HKI által szétrombolt és soha az életben meg nem javított vécét mint a korszak, az egész mondanivaló költői képét tette a történet végére az író. Színpadilag nekünk csak a Belvárosi Színházzal kellett „megküzdenünk”, amely zsebkendőnyi színpad, nem nagyon lehet díszletet változtatni két szín között. Először fürdőszobát is akartunk építeni, végül csak a luk maradt, amely a semmibe nyílik és beragyogja a színpadot.
… és közben felvételről szól a Nagymama.
Ez is közös élménye a nézőknek: eljön az ember életében az az időszak, amikor szükségét érzi, hogy rögzítse a nagyszülei történeteit. Én is vettem fel régen ilyesmit egyébként, Jani pedig a Nagymama egész életét felmondatja vele egy magnóra – ebből hangzik el egy részlet. Arról mesél ebben, amikor felhőtlenül boldog volt életében. Egy szívszaggatóan régi emléket talál 16 éves korából: ott akkor, egyszer, egy délutánon, x órában boldog volt… Ez a legfelkavaróbb ezekben a történetekben. Beszélgettem korábban egy idős színésszel, akitől nem átallottam megkérdezni, mikor érezte utoljára, hogy jól játszott, jó volt egy adott előadásban. Azt mondta, hogy 1992-ben. Ez a beszélgetés 2007-ben volt… Noha minden vállalkozásába nagy hittel vág bele az ember, ahogy adódnak össze az emlékek, nagy összegzések születnek, teljesen jól meg lehet határozni azt a másodpercet, amelyhez nem fér kétség. Ott akkor Janinak egy ilyen emlék felidézésére van szüksége ahhoz, hogy ő maga ne haljon meg, hanem újra tudja kezdeni. Ez tulajdonképpen egy optimista végű színdarab a maga homályos módján.
Megvolt a Pesti barokk bemutatója, sőt több előadás is, és bár a darab kezét nem engedted el, gondolom, számos projektbe kezdesz, kezdtél bele. Min dolgozol jelenleg?
A Tóbiás és az angyal című kortárs közösségi operát próbálom a Csíkszerda kórussal, akikkel már hosszú évek óta együtt dolgozunk. Jonathan Dove bibliai témájú darabjában, melynek november közepén lesz a bemutatója, százegynéhány közreműködő és egy hatvanfős gyerekkórus vesz részt. A mű nagyon nehéz, de betanulták, ők maguk fordították le, és a jelmezeket, illetve a díszletet is ők készítik. Az amatőr színház, különösen, ha ilyen nagyléptékű, mindig ünnep. Az évad második felében Nyíregyházán fogom rendezni Hamvai Kornél Castel Felice című darabját – ez a korszakválogatós darabok közül a következő, mert ez 1958-ban játszódik. Nyolc, disszidálni készülő magyar gyűlik össze egy óceánjáró hajón, hogy Ausztráliába menjenek új életet kezdeni. A darab a hajón játszódik, részben történelmi mű, részben a feledésről szóló lírai gondolatsor, és emellett izgalmas krimi is, hiszen titkok, hazugságok derülnek ki. Ezeken kívül az Operaházzal és a Szegedi Nemzeti Színházzal közös előadásunkat, a Sly című Ermanno Wolf-Ferrari-operát újítjuk fel, közben játszom a Momentán Társulatban, a Thália Színházban a Telefondoktor című darabban, és a Katonában is folytatni tervezzük a közreműködésemmel készülő Operabeavató-sorozatot.
Szíjjártó Anita
forrás: http://www.kultura.hu/