Gerlóczy Márton: Megálltam egy plakát előtt és jó nagyot rúgtam bele
Gerlóczy Mártont kérdeztük új regénye, az Elvonókúra kapcsán. Szóba került még többek között 21 évesen írt sikerkönyve, az Igazolt hiányzás, illetve a Göttinger Pál rendezésében színpadra vitt regénye, A csemegepultos naplója is. - Vida Kamilla interjúja.
Magától értetődő volt számodra a szigorú naplóforma, ez kívánkozott leginkább a témához? Jelentkeztek formából adódó nehézségek?
Gerlóczy Márton: Először mindenképpen valódi napló volt, ez egy megtörtént esemény, minden napját lejegyeztem a pincérnek. Aztán félretettem ezt az anyagot, egy nagyon nyers szöveget kell elképzelni, szinte kizárólag a napok történéséinek leírásáról volt szó. Aztán ezt kibontani és az alkoholizmusról írni már egy következő lépés volt, és egy évvel később mikor ezen gondolkodtam, kézenfekvőnek tűnt, hogy napló maradjon, hisz így hatásosabb, hogy napokra bontjuk a főszereplő életét, ahogyan egy valódi elvonókúra is napokból áll. Akik le akarnak szokni az alkoholról − most elég sok ilyen emberrel beszélgetek −, mindig mondják, hogy ez a 84. napom, a 85. napom. A napok számlálása hozzátartozik az alkoholizmussal való küzdelemhez. Akik járnak ilyen gyűlésekre, hatvan meg harminc naponként kapnak egy plecsnit, ami igazolja, hogy mióta tiszták.
Az világos, hogy magad számára miért volt fontos jegyezned a költségeid, de mi volt annak a szerepe, hogy ezek a kötetben is megjelenjenek minden bejegyzés végén?
Eredetileg az volt a tervem, hogy az övét fogom írni. Egy alkoholistát figyeltem meg, nyilván fontos lett volna pontosan jegyezni a fogyasztását is, de hát ez képtelenségnek bizonyult. Nem tudtam mindig vele lenni. És ha megkérdezel egy alkoholistát, hogy: és előző nap mennyit ittál?, nem az igazat fogja mondani. Ezért aztán már a második napon elvetettem ezt az ötletet. A saját költségeim leírását viszont megtartottam a fejezetek végén, egyrészt egy jó gagnek tűnt, másrészt, ha mondjuk visszautalok a csirkesaslik árára, az olvasónak jobban meg is jegyezhető a történet, egyes jelenetek. Meg hasznos információ is lehet, ha netán valakinek ilyen terve van, hogy Thaiföldre utazna, akár egy jó viszonyítási pont ez. És persze én is akartam látni, hogy mire mennyit költök, a végén egy százalékos összesítés is található.
Annak csak praktikus okai vannak, hogy voltaképpen a téged rejtő Márczy Lajos látószögében szemlélhetjük az eseményeket? Vagy azt a létállapotot amit a pincér produkál kívülről szemléltetni izgalmasabb, fontosabb feladat?
Megszoktam, hogy a saját szemszögömből írok, másrészt ezt az embert nagyon jól ismerem, tehát a saját nézőpontomat az övének is lehet értelmezni, vagy az övéhez nagyon közelítőnek, annyira mély ez az ismeretség, és mivel elsősorban az alkoholizmusról van szó, ezért az a hiteles, hogy én mit gondolok erről, és hogy látom, nem pedig kitalálni, hogy az ő küzdelmei belülről miről szólnak.
Hosszasan magyarázol egy-egy szimbólumot, majd utána folyton visszatérően használod őket, egy belső nyelvet kialakítva, ami csak az Elvonókúrán belül értelmezhető következetesen; egyszerűen csak Margit körútként nevezi a könyv a pincér budapesti életének romhalmazát, a bajok egyik okozóját, a barnamoszat pedig az a súlyos tudatmódosult állapot, amiben tényleg lehetetlen a pincért elviselni. Mire szolgálnak ezek a megoldások?
Ennek az a lényege, hogy a szöveg is be legyen rúgva. Eredetileg ez azzal kezdődött, hogy észrevettem, hogy a pincér folyamatosan elismétli azt, amit mond, aztán rájöttem, hogy sokkal jobb, ha az egész regényre jellemzőek lesznek ezek a nyelvi tulajdonságok, legyen a szöveg is berúgva, szimbiózisban élve a pincérrel. A Margit körút az az ő gyerekkorát jelképezi, az okát, hogy mitől lesz valaki alkoholista. Mása nincs, csak a gyerekkora.
Az utolsó naplójegyzetben megtudjuk, hogy a pincér elhatározza magát és elmegy (feltehetően) a komlói rehabilitációs intézetbe, amit a „zenész” ajánl neki. Megíródik ez a naplóregény, ha a történtek és a végkimenetel máshogy alakul? Máshogy működne a szöveg, ha már Thaiföldön képes lenne önerőből a pincér a gyógyulásra?
Akkor más a regény kimenetele is, valószínűleg. Nincs olyan, hogy egy alkoholista leszokik az alkoholról, ezt még azok is tudják, akik nem isznak. Gyógyulás lehetséges, ami fenntartható bizonyos ideig, de könnyen vissza lehet csúszni. Tízből körülbelül nyolcan esnek vissza, és még azok is, akik ilyen rehabilitációs intézetbe mennek. Az teljesen lényegtelen, hogy sikerült-e vagy nem sikerült, így is úgy is lett volna könyv, hiszen azok a problémák attól még megvoltak. Ha sikerült volna az „elvonókúra”, akkor is lehetett volna beszélni erről. A probléma ugyanaz. Csak akkor a végkicsengés az lenne, hogy ez egy megoldás, de hát ez a thaiföldi nyaralás semmiképpen sem volt az.
A szövegben előfordul, hogy titkoljátok a magyar származásotokat és másokat is megkértek arra, hogy „falazzanak” nektek, mert nem akartok magyarokkal találkozni, máskor pedig kifejezetten keresitek magyarok társaságát. Ez a honvágyhoz kapcsolódó ambivalens érzések lecsapódása?
Ez természetesen attól függ, hogy milyen emberekről van szó. Ha megtudtam, hogy érkezett a szigetre valaki, akire kíváncsi vagyok, vagy akit ismerek, akkor persze, szívesen találkozom vele. Nincs bennem ez a hülyeség, hogy én nem akarok magyart látni. Az egy ilyen megelőzés volt, a második számú kocsmában, hogy mondják azt, hogy román vagyok, hogyha aztán az az illető szimpatikus, akkor szívesen felfedem magam, de nincs kedvem ott más családtagokkal, vagy más vadidegenekkel ismerkedni. A magyarok családtagok, és fennáll a veszélye, hogy egyből neked esnek, hogy hol laksz, mit csinálsz, miért vagy itt, ki vagy. Egy külföldivel ez nem történik meg.
21 évesen jelent meg az első köteted, az Igazolt hiányzás. Majdnem tíz évvel később a javított változatát kiadta a Scolar. Voltak-e típushibák, amiket észrevettél, hogy rendszeresen elkövetted és sorra kellett irtanod a szövegből? Mi változott leginkább abban, ahogy írsz?
Minden megváltozott azóta, de az új kiadásban csak a nagyon súlyos hibákat javítottuk ki. Ha lehetne olyat, az egészet újraírnám. Csak nem látom értelmét, hogy a 21 éves koromban írt könyvemet teljesen átdolgozzam, annyira nem fontos mű az, hogy ennyit foglalkozzak vele. Viszont mikor újra ki kellett adni, mert már nem volt kapható, akkor azért mondtam, hogy ez-azt azért dolgozzunk át, húzzunk ki. Az a könyv nem volt rendesen megszerkesztve. Írás közben tanultam meg írni. Akkor én még csak ösztönösen írtam.
Azóta is jelennek meg könyveid, törekszel arra, hogy legyen egy homogén hang, egy laza kapcsolat a könyvek között, valamiféle egységesség?
Épp az ellenkezőjére törekszem. Kísérletezgetek, próbálok mindig kicsit változtatni. Nem azért, hogy ezzel hívjam fel magamra a figyelmet, alapvetően szeretek dolgozni és az írásban új dolgokat kipróbálni.
Az Igazolt hiányzásnak feltűnően nagy marketingje volt, akkor még nem volt természetes, hogy ilyen erősen legyen reklámozva egy-egy szépirodalmi mű. Most már inkább úgy tűnik, hogy kezedbe vetted a könyveid marketingjét. Azzal kapcsolatban mit gondolsz, hol van a határ ebben, meddig lehet, vagy érdemes elmenni azzal kapcsolatban, hogy hogyan népszerűsítsed egy-egy köteted?
Engem akkor ott használtak valamire, nem mondom, hogy rosszindulattal, de még az én ízlésemnek sem felelt meg. 21 évesen ebbe nem nagyon szólhattam bele, gyorsan történt minden. Általában is nagyon gyorsan történik minden; le kell adni, ki kell nyomni, be kell küldeni. Akkor én voltam a tesztalany, nagy reklámkampány volt, ami sokakat felidegesített, engem is. Emlékszem, egyszer ittas állapotban hazafelé tartottam és megálltam egy plakát előtt és jó nagyot rúgtam bele. Akkor már nagyon untam a felhajtást, egy hónappal azelőttig nyugodt életet éltem, senki nem tudott rólam, arról már nem is beszélve, hogy nekem esett az irodalmi élet. Rajtam csattant az ostor, pedig nem én akartam ezt, a plakátokat nem én akasztottam oda ki. Ha reklámkampány nélkül jelenik meg, sosem tudjuk meg, mi történik azzal a könyvvel. Lehet, hogy akkor elmegy mondjuk 200 példányban, lehet, hogy akkor is eljut többekhez. De a hisztéria az, ami eladja a könyvet. Most már mesterségesen is szoktak hisztériát kelteni; az „ellenkező oldalon” bedobod a követ, elkezdenek hőbörögni, a hőbörgésre jönnek a másik oldalról, jól megveszik a könyvet, mert épp támadják azt, akit mi szeretünk, aki olyanokat mond, amit mi szeretünk. Én idáig nem tudok eljutni. Én örülök, ha megszabadulok egy könyvtől miután megírtam.
Van olyan regényed az Igazolt hiányzáson kívül, amivel kapcsolatban utólagosan elégedetlen vagy?
Egyikkel sem vagyok elégedett, talán most ezzel az újjal mégis. Az előzővel, a Létrával is talán. Más kérdés, hogy annyira nem szeretem és annyira azt írni sem szerettem, meg azt sem, amiről szól. De szerintem az meg van írva. A többivel meg úgy vagyok, hogy nagyon mások és sok mindent szeretek bennük, sok mindent meg nem.
Elég aktívnak tűnsz a Facebookon is, az olvasókkal való kommunikációd során volt olyan visszajelzés, ami számodra nagyon meghatározó? Amiből később tudtál esetleg építkezni?
Sok ilyen van, meg nagyon sok kapcsolatom is kialakult ezen keresztül. Most például segít szállást foglalni nekem egy olvasó Japánban. Rengeteg mindenben segítenek. Egyébként az velem kapcsolatban egy tévedés, hogy nagyon aktív lennék ezeken a közösségi oldalakon. Szövegeket felrakok, csak nem tüntetem fel, hogy hol jelentek meg. Most amikor a Népszabadság-archívum megszűnt, szerencsém volt, mert sosem a linkeket osztottam meg, ami már elérhetetlen lenne, hanem a konkrét szövegeim másoltam be.
Szoktak hívni iskolákba, alternatív irodalomórákra, vagy felolvasásokra? Mik a tapasztalataid egyébként a fiatal olvasóiddal, felmerült-e benned esetleg az első regényed után, ami egyfelől olvasható ifjúsági regényként, hogy ifjúsági irodalmat írj?
Dehogyis, azóta én megnőttem. Azt írtam akkor, amit gondoltam, most már mást gondolok. Előadni meg nem tudok, én vallatásnak érzek egy interjút is, emberek előtt beszélni sem szeretek. Hívtak a múltkor, valami íróiskolába, hogy tartsak órát, mondtam, hogy nem. De nem is tudnék tanítani, türelmetlen vagyok, rossz tanár lennék.
Az Orbán János Dénes-féle Íróakadémiára?
Nem, nem abba.
Viszonylag gyakran írsz politikai publicisztikát, de például ebből a regényből is kiolvasható az elvonulás, a közéleti eseményekre való reakció adásának megtagadása is. Hogy van az ezzel kapcsolatos viszonyod most? Érzel értelmiségiként valamiféle felelősséget, illetve irodalompolitikai kérdésekben megnyilvánulsz-e? Milyen a viszonyod az irodalmi közeggel?
Az irodalompolitika ugyanolyan korrupt, mint a politika. És mindkét oldal ugyanúgy a saját embereinek osztja a pénzeket, szóval ez egy közös bűn. Persze most vannak nagyobb bajok is. Amikor 2014-ben ültem a választások estéjén a TV előtt és berobbant a képre az a narancssárga térkép, akkor mondtam, hogy na, csomagolunk. Előtte három évig írtam ezeket a publicisztikákat, meg írta mindenki, tüntetésekre jártunk, és az eredménye egy nagy narancssárga térkép. Akkor úgy láttam, hogy ennek sok értelme nem volt. Meg az is eszembe jutott, hogy át kellene gondolni; valamit biztos rosszul csinálunk mi is, hogy nem tudjuk megszólítani azokat az embereket, akik hiányoznak ahhoz, hogy ez ne így legyen. De egyébként is nagyon fáradt voltam és akkor utaztam el először és mentünk a pincérrel Thaiföldre. A szakmával egyébként nincs semmilyen viszonyom, semmilyen írószervezetnek nem vagyok tagja. Tartok kapcsolatot írókkal, de a közeg nem érdekel, nem akarok gyűlésekre járni, ahol írók megbeszélik, hogy mi lesz, meg hogy lesz, meg honnan szerzünk pénzt, ösztöndíjakat.
A csemegepultos naplóját színpadra állították, a közös munka során voltak-e olyan tapasztalataid, hogy más alkotók kezébe kerülve a szöveg más fénytörést kapott? Megismerted-e esetleg új oldalait, lehetőségeit ennek a szövegnek, amit esetleg a megírás során nem láttál? Illetve voltak-e negatív tapasztalataid?
Én nem vettem részt a munkafolyamatban, mert már rögtön jeleztem, hogy vagy részt veszek elejétől végéig, vagy egyáltalán nem, de az, hogy néha bejárkáljak és belekotnyeleskedjek a munkába, azt nem gondoltam célravezetőnek. Végül úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem működök közre, egy próbán sem voltam például. A premieren láttam az előadást. A dramaturg ollózta össze a szöveget, nem dolgozták át, csak a háromszáz oldalas regényből kihúztak 120-at, kicsit megcserélték a sorrendet. Mint színdarabot megnéztem, de az, hogy ez az én szövegemből készült, nem nagyon hatott meg. Nem én csináltam azt, ami a színpadon történt.
Ebben a könyvedben is említed, hogy fontosak számodra a szokások, a napi rutin, az írásra kiporciózott napi idő. Ezen a szigeten a napok alig különböznek egymástól, viszont a pincérrel egyrészt karácsonyfát állítasz, utána pedig megjegyzed, hogy a halállal való viszonyod távoli, nem érintenek meg már annyira halálesetek, mert volt egy időszak, amikor számodra sok közeli embert elveszítettél. Mindenszentek napja van amikor ez az interjú készül, milyen a viszonyod az ünnepekkel?
Rendkívül jó a viszonyom, mert 2013-ban volt utoljára igazi karácsonyban részem. Nem azt mondom, hogy hiányzik, de már nem ugrik össze a gyomrom, ha a karácsonyra gondolok. A halottak pedig egyre többen vannak, így pedig egyre kevesebb időm van foglalkozni velük. De végülis folyamatosan halottakkal foglalkozom, most a családregényben is. Szinte kész is van, és az azt követő könyvemben is halottakról fogok írni.
Van olyan olvasmány az életedben ami számodra nagyon meghatározó, de úgy gondolod, nem kapott kellő figyelmet és szívesen ajánlanád az olvasóknak?
Most láttam a Halál Szarajevóbant a moziban, ami egy rossz film egyébként, de arról eszembe jut, amit szinte minden évben elolvasok, a Híd a Drinán.
forrás: http://www.litera.hu