A Dés Mihály regényéből Kern András által készített színpadi változat egyszerre szól egy harminckét éves férfi önfelfedezéséről, csajozásairól, sikertelenségéről, nagyot akarásáról, nagymamájával való imádó-veszekedő, szemtelen-bonyolult viszonyáról és a felhíguló Kádár-korszakról, amelyben él. A Belvárosi Színházban Szabó Kimmel Tamás és Kern András főszereplésével 2016. október 7-től látható az Orlai Produkció legújabb bemutatója, a Pesti barokk.
Dés Mihály Pesti barokkjának műfaja nehezen meghatározható: egyszerre családregény, önéletrajz, anekdotahalmaz. Rendkívül sokágú is, így a mű színpadra alkalmazása meglehetősen nehéz feladat elé álltja mind a rendezőt, Göttinger Pált, mind pedig Kern Andrást, aki Dés Mihállyal karöltve professzionális színpadi változatot készített belőle. Egy fő szálat választottak ki: a darab a fiú-nagymama viszony, illetve Évi és Koszta János szerelme mentén halad, azt elemzi.
A harminckét éves, egykori polgári miliőt őrző lakásban élő Koszta János (Szabó Kimmel Tamás) otthonosan mozog a pesti világban, de valahogy mégsem találja a helyét. Egyetlen stabil pont van az életében: a nagyanyja. Kapcsolatait a lazaság, a ráérősség jellemzi, esszéket, filmforgatókönyveket ír. Lóg. Kávézókban üti el az idejét, mindenkit ismer az éjszakában, nincsenek előtte távlatok, csak úgy, minden cél nélkül él bele a mába. Sodródik az undergrounddal, a rendszerrel, egyszóval hömpölyög az ellenzékiséggel is összekapcsolódó furcsa pesti értelmiségi létben. Igyekszik ugyan találni a lézengő élet helyett valami magasabb rendűt, olyat, amit komolyan vehet, de egy olyan korban él, ahol erre nem sok sansza van. Berkovits Marival és Évivel is szerelmi viszonyt folytat, de egyikhez sem kötődik igazán. Egyszerre tettre kész és tétova, utóbbira jó példa, amikor Gábor barátja a jobb élet reményével kecsegtetve Amerikába hívja őt. Képtelen elmenni, merthogy rendíthetetlenül pesti.
Kern András zsigeri természetességgel, ijesztően pontosan formálja meg a darab másik főszereplőjét, a kilencvenhárom esztendős, erőszakos, de kedves, szerethető, ugyanakkor alkalmatlankodó, dezorientált, sztorizgatós, nem kevés humorérzékkel megáldott nagymamát. Nem csodálnám, ha egészségügyben vagy idősek otthonában dolgozók e figura láttán hirtelen nem tudnák eldönteni, színházba jöttek-e vagy a munkahelyükre. Kern a darab első felvonásában Szabó Kimmellel együtt uralja a színpadot. Gesztusai, nonverbális eszköztára, hanghordozása telitalálat. Tűpontos színész, minden egyes szava jelentéssel bír, iróniájával minden alkalommal gólt lő. De hát, kérem, Kern az Kern!
Mészáros Máté remekül kelti életre a vörös nyakkendős, Koszta Jánost ügynökösködésre rábírni akaró pártkatonát, illetve a haspók nagybácsit is. Az Amerikába vágyódó, végül disszidáló Gábort megformáló Schruff Milán a többi színészhez képest ugyan kevesebbet tartózkodik a színen, de minden egyes jelenetében hiteles, zseniálisan hozza a szabadságot, bulicicákat és élhetőbb életet hajhászó figurát. Bánfalvi Eszter és László Lili korrekt módon játsszák a szögről bármikor leakasztható, egyik férfitől a másikig ingázó, füvezős, szabados életvitelű, ám szerelemre, stabil párkapcsolatra vágyó lányokat, akik ékes bizonyítékai annak, hogy e nőtípus nem csupán a 80-as évek reprezentánsa.
A rendező részéről remek megoldás, hogy az első felvonás utolsó jelenetében a Flinstone család mintájára miniautóba ülteti a szereplőket, akiknek útközbeni dialógusából felsejlik az egész belváros. Göttingernek és Ondraschek Péter díszlettervezőnek tehát jóformán mindegy, hogy a fővárost vagy egy kissé lelakott többhelyiséges lakásbelsőt kell érzékeltetni – bravúrosan oldják meg mindkettőt. A tárcsázós telefon, a traubis üveg, a Magyar Népköztársaság címere és Cselényi Nóra jelmezei (garbó, vörös nyakkendő, doboztáska, drapp ballonkabát, micisapka) hűen tükrözik a korszak divatját, és megelevenítik az 1980-as évek hangulatát.
A Pesti barokk egy szórakoztató, humoros, kellemes retró elemekkel fűszerezett, a szex, a bulik, a szerelem, az árulás, a hűség és a lógás húrjait megpendítő előadás, melyen azon nézők derülhetnek igazán, akik benne éltek a nyolcvanas évek elejének féldiktatúrájában. Nem kimondottam a történelmi témák kerülnek feldolgozásra – a produkció közös gondolkodásra hív. Menni vagy maradni? Jobb lesz-e Nyugaton? Érdemes-e hinni abban, hogy kint kolbászból van a kerítés, vagy maradjunk meg a nagyvilágon e kívül fel nem lelhető jó magyar füstölt kolbásznál és tejfölös rakott krumplinál? – többek között ezeket a kérdéseket veti fel a darab.
Hogy van-e közös pont a huszadik századi kor- illetve kórkép és jelenünk között? Természetesen igen: az ember és a remény. Az ember, aki nem igazán változik, s a remény, amely az emberek közti szeretet és teljes odaadás által tartható életben. Koszta szorongásai, küzdelmei, bizonytalanságai, örömei, kétségbeesése és a vágya arra, hogy túllendüljön a problémákon, a mai néző számára is ismerősek lehetnek.
forrás: http://kulter.hu/
