Stuber Andrea naplója a Pesti barokkról

Életemben nem láttam még olyan férfit, akiről elhinném, hogy a nagymamájával beszélgetve minden mondatába beleszövi a „szívem” megszólítást – ezt gondoltam legelőször a Pesti barokk előadásán tegnap a Belvárosi Színházban.

Más dolgok azonban ismerősek voltak, 1984-ből, amikor a darab játszódik. Felvonultattak hozzá mindenfélét, amit még találtak: tárcsázós piros telefontól Melódia csokin át Traubisodáig. Magaménak éreztem azt a részletet is, amikor a házigazda mindenhez instrukciót adott a vendégének: hogyan használja a vécét, mit kell csinálni a fürdőszobai bojlerrel, ilyesmi. Magát a kort, hogy a produkció visszaadta-e – kinek-kinek azt a korszakát –, nem tudom. Hogy ez szándéka volt-e Göttinger Pál rendezőnek és milyen szempontból tört volna erre, azt sem tudom. Mélyen biztosan nem ment bele, de ez szerintem nem számonkérendő egy ilyen típusú bemutatón. Ha van az egészben valami keserű-nyomorú nosztalgia, az nem annyira a 80-as évekre vonatkozik, mint a viszonylagos fiatalságra. Bármire lehet nosztalgiával gondolni, ha az ember akkor volt fiatal. (Nem olvastam Dés Mihály regényét, amiből a színpadi mű készült.)

Az előadás a legfényesebben és legmeggyőzőbben abban a műfajban bizonyít, amikor egy temetői látogatás során groteszk bohózattá fajul. Ekkor pompázik a Kern András – Mészáros Máté – Szabó-Kimmel Tamás családi hármas. Mészáros Máté különböző karakterjátékai virtuózak és gazdagok. Szabó-Kimmelben van valami átütő életerő a színpadon, valami energikus fesztelenség. Evvel dolgozik az utóbbi előadásaiban. Kern András Kern András. Nekem imponál, amit itt csinál. Láthatólag van kedve ehhez a 93 éves nagymamához, ugyanakkor száraz és szigorú: nem lő túl a célon. Saját hangja, saját modora, saját humora, saját haja – esszenciális Kern-nagymama.

forrás: http://stuberandrea.hu/