Tasnádi István: Majdnem 20 / Majdnem Színház – Ördögkatlan Produkció, Szkéné Színház
Azt tudjuk, hogy a Bárka Színház 1996 őszén alakult meg, azt azonban nem, hogy pontosan mikor szűnt meg, hiszen lassan, hónapok alatt véreztették ki: feláldozták egy presztízs egyetem létrehozása miatt. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Néhány mindenre elszánt fiatal naiv hittel skandálva üvölti: „nem süly-lyed el, nem süly-lyed el…” Mármint a bezárásra és kiürítésre ítélt, az épület áram-és vízszolgáltatását is elzáró karhatalmistákkal körülvett Bárka Színház. De hiába barikádozza el magát a reménytelen körülmények ellenére továbbra is előadást próbáló kis csapat, a Bárka elsüllyedt. 2014-15-ben valóságosan is, a rá emlékező Majdnem 20 című utópisztikus-szatirikus fájdalmas komédiában képletesen is.
Az előadás tavaly nyáron az Ördögkatlan Fesztiválon néhány napos intenzív műhelymunka során készült, s a bemutató is ott volt. Most két napra a Szkéné látta vendégül. Késő esténként nemcsak a produkciót lehetett látni, hanem Koncz Zsuzsának és Schiller Katának a színház történetét dokumentáló fotókiállítását is. Az első előadás előtt pedig emlékező beszélgetést tartottak.
A projektet Bérczes László kezdeményezte és támogatta, aki az 1996-ban létrejött színház egyik alapító tagja volt. Ő vezette a beszélgetést is, amelyre partnerként a Bárka legendás és tizenhét éve változatlan szereposztásban műsoron lévő Mulatság szereplőit, Mucsi Zoltánt, Scherer Pétert és Szikszai Rémuszt, valamint a szintén alapító tag Tasnádi István írót s a Bárka egyik legtöbbet foglalkoztatott rendezőjét, az esti előadás színre vivőjét, Vidovszky Györgyöt hívta. A beszélgetés – bár az érzelmes nosztalgiázást elkerülte – néhány kedélyes anekdota felidézése ellenére is meglehetősen borús hangulatú lett.
A hallgatóság zömmel olyan fiatalokból állt, akiknek nem, vagy alig lehettek valós élményeik a színház előadásairól, hangulatáról, közösségteremtő hatásáról. A szintén szép számú idősebbek viszont felidézhették magukban a Bárka egy híján húsz éves történetét. Emlékezhettek az alapítást megelőző kult-előadásra, a Szentivánéji álomra, amelynek szűkebb stábja alkotta az első társulatot. Aki látta Csányi János rendezését, nem feledheti a féktelenül komédiázó mesteremberek (Pepe, Kapa, Tóth Jocó, Gazdag Tibor) jeleneteit, Szabó Győző minden előadáson új elemekkel bővülő s egyre hosszabb improvizációját Pyramus halál-tusájának epizódjában, a különböző magasságban lengő hintákat, amelyeken a nézők foglaltak helyet.
Persze a tizenkilenc évad alatt bemutatott vagy befogadott több mint hetven előadásból mindenkinek más lett a kedvence, s eltérő, hogy kinek melyik premier adott életre szóló élményt, de az biztos: a Bárka rövid idő alatt Budapest különös státusú, fontos kulturális helyévé vált. Szokatlannak tetszett, hogy nem az állam és nem a főváros, hanem egy kerület, a nyolcadik, volt a fenntartója, és nehezen besorolhatóvá tette, hogy állandó társulattal bíró repertoárszínházként elsősorban a kísérletezés, a formabontás, a műhely-jellegű működés jellemezte, tehát egyesítette a kőszínházak és az alternatív társulatok legjobb és legprogresszívabb jegyeit. Az is egyedülálló, hogy egy ilyen kis színház 2006 és 2009 között négy olyan nemzetközi fesztivált tudott szervezni, amelyen többek között Alvis Hermanis, Luk Perceval, Oskaras Korsunovas rendezéseit lehetett látni, valamint Nagy József minden alkalommal új produkciójának premierjét is itt tartotta.
A kezdeti produkciókat az első Székely Gábor-osztály néhány tagja (Bagossy László, Simon Balázs, Novák Eszter) jegyezte, de dolgozott itt Alföldi Róberttől (aki két évig igazgatta is a színházat) Bocsárdi Lászlón, Mohácsi Jánoson és Szász Jánoson át Zsótér Sándorig a hazai rendezői kar derékhada, s mellettük olyan külföldi alkotók, mint Vlad Mugur, Tim Carroll, Vlad Troickij, Cătălina Buzoianu, Jorme Uotinen. A Bárkában teljesedett ki Bérczes László, Mezei Kinga, Anger Zsolt, Czajlik József, Göttinger Pál, Szabó Máté, Vidovszky György rendezői pályája. S olyan nagyszerű, egyedi hangvételű és különleges világú előadások születtek, mint például a Titanic vízirevű, Mulatság, Amalfi hecegnő, Ilja próféta, Theomachia, A Legyek Ura, Hamlet, Iskola a határon, Akropolisz, Piaf, De Sade pennája, Harminchárom változat Haydn koponyájára.
E rövidre szabott történelem azonban nem lett és lehetett egyértelmű sikertörténet: mély hullámvölgyek váltakoztak sikerszériákkal. Az alapító igazgató és a társulat között nemegyszer éleződött ki a helyzet – emiatt is többször cserélődött le a társulat. Új és új generációk léptek a távozottak helyébe, integrálódtak a társulatba például a Balázs Zoltán vezette Maladype tagjai, vagy vajdasági és felvidéki színészek és rendezők. Új igazgatók is jöttek s mentek, és ezek az események nemcsak a megújulás esélyét adták meg, hanem válságokat is okoztak.
Mindezekről nemigen esett szó az emlékező beszélgetésen, ezek a történések, személyek és előadások elsősorban az én Bárka-élményem meghatározói. Ha létezne olyan státus, hogy megfigyelői alapító tag, akkor én alighanem az lehetnék, hiszen kritikusként és nézőként az elsőtől a legutolsóig csaknem mindegyik produkciót láttam, ugyanakkor nemcsak kívülről kísértem figyelemmel a társulat munkáját, hanem kicsit belülről is, hiszen majd’ két évtizeden keresztül Bérczes Lászlóval, majd egy régi műhelyessel, Tompa Andreával közösen vezetője voltam a színház keretében működő Hajónapló Műhelynek.
Így aztán amikor Mucsi és Scherer arról mesélt, miképpen kerültek be Stohl András és Széles László helyett a másfél éven át készült Szentivánéjibe, és miként születtek a mesterember-jelenetek, bennem nemcsak e produkció epizódjai elevenedtek meg, hanem sok-sok másikéi is. S nemcsak az előadásoknak, hanem azoknak a hónapoknak az emléke is, amikor szombatonként malteros vödrök között és építkezési állványok alatt, félig kész öltőzők folyosóján, később irodában, előcsarnokban, jegypénztár mellé szorulva, a kis és nagy színpadon különböző előadások díszletében ültem a Hajónapló Műhely kétévente megújuló csapataival. A Bárka ugyanis nem csak egy épület, nem csak egy társulat volt; a kezdeti elképzelések szerint különböző műhelyek révén egy egyedülálló kísérleti bázis körvonalai is kirajzolódtak. Eleinte alakult zenei, írói-dramaturgi műhely is, de hosszú távon csak a fiatal színházi szakírókat, ha úgy tetszik, kritikusokat képző maradt meg, no meg a színészképzés. Mára már dramaturgok, kritikusok, színháztudósok, rendezők, menedzserek és ki tudja még miféle színházi emberek lettek azok, akik egykor nálunk és velünk vitáztak előadásokról, alkotókról, gondjaikról, a világról.
S ahogy az egykori Hajónaplósok, az esti előadás játszói is szétszóródtak, s különböző színházakból – ki a Nemzetiből, ki a Vígből vagy máshonnan – rohantak a Szkénébe a közös fellépésre. Egy dolog biztosan összekapcsolta őket: mindannyian Vidovszky György ifjúsági előadásainak gyerek és kamasz szereplői voltak. Ők aztán valóban nem nosztalgiáztak.
A Majdnem 20 című előadásukban azzal a gondolattal játszanak el, hogy mi történt volna, ha a színészek nem hagyják el a Bárkát, ám a színházépületre igényt tartó Közszolgálati Egyetem manipulatív módon és azzal az ígérettel, hogy a színészek az eddigieknél sokkal kedvezőbb anyagi körülmények között továbbra is foglalkozhatnak színházzal, leszereli a szorongatott helyzetbe került fiatalokat, de ennek ára van: az egyetem hallgatóinak kell lenniük. S elkezdődik a kiképzés, a gondolkodás szabadságának kiirtása, az emberek testi-lelki megtörése, megalázása. Az amúgy is csak a közös művészi cél érdekében közösségé verődő csoport tagjai között egyre lazul az összetartás, a társulatot bedarálja a drill. Akkor is, ha közben a kiképzőtiszt is megfertőződik a színházzal.
A produkció improvizációkból született, amiket Tasnádi István fésült össze, szerkesztett egésszé. Az a Tasnádi István, akinek számos darabját mutatta be a Bárka, sőt a legelső és a legutolsó tervezett premier is az ő műve lett volna, de mindkettőt csak próbálták, más-más okból egyik sem jutott el a bemutatóig. Ebben a darabban ugyanaz a szellemiség jelenik meg, mint ami azokban (Bábelna, Titanic vízirevű stb.), amelyeket a Pepe-Kapa párossal és párosnak készített. Ugyanaz a fanyar humor, abszurdba hajló groteszk stílus. S miközben dől a néző a röhögéstől, egyre keserűbb lesz a szája íze.
Az előadás alatt nem gondolunk bele mindabba, ami e produkciót életre hívta. Utána is leginkább csak tehetetlen dühöt érzünk amiatt, ami történt. Hiszen rég túl vagyunk az eseményeken, amire akkor sem reagált a szakma és az értelmiség, amikor bekövetkezett a színház ellehetetlenítése, kivéreztetése és felszámolása. Pedig ahogy Bérczes László fogalmazott: „egy színházat veszni hagyni, bűn. Ha egy színház nem működik jól, akkor változtatni kell, de nem megszüntetni.” Kétségtelen, hogy az utolsó években a Bárka műsorában, előadásainak színvonalában érződött valamiféle megtorpanás vagy orientációs bizonytalanság. De ennek semmi köze nem volt ahhoz, ami bekövetkezett. Amögött szűklátókörű politikai érdekérvényesítés, és mindenekelőtt a kultúra és a művészet semmibe vevése állt. Mindaz, aminek ma is tanúi vagyunk.
Éppen ezért ez a rendhagyó, búsongástól mentes, de érzelmeket és gondolatokat felpiszkáló este messze túlmutat egy konkrét eset felidézésén, a lassan mesék és legendák ködébe vesző Bárka Színházra való emlékezésen.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.
Szerző: Nánay István
forrás: http://www.revizoronline.com/
