Lady Macbeth még ráér… – beszélgetés Kosik Anita színművésznővel
A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.
Ezúttal Kosik Anita színművésznőt, akinek a színház játszótér és munkahely, sőt, nemzeti kincs. Vallja, hogy a zene az kell, példaképként tekint Kerekes Évára és Hugira, azaz Horváth Margitra. Beszélgettünk szerepálomról, dekorációs befőttes üvegekről és önbizalomról is.
Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Kosik Anita!
Yoda sapkában, irhakabátban, mosolyogva érkezik az interjú helyszínére, a Luther Teaházba, hátán hatalmas táska. Szereti, sok minden elfér benne…
Kifelé magabiztos, dinamikus, temperamentumos, szókimondó – belül kedves, érzékeny, bizonytalan, kétkedő. Bennem ez a kép rajzolódott ki rólad, noha ez csak a második találkozásunk.
Húúú, ez nagyon betalált. De honnan tudod?
Megérzés, sasszem... Úgy gondolom, vezérfonalként csupán egy-egy szót, kifejezést mondok, s te felelsz, ami eszedbe jut.
Amikor gyerekekhez megyünk az előadásokról beszélgetni, akkor csinálunk ilyet az óra elején, asszociáltassál csak nyugodtan.
Önbizalom.
Ha erős a mondandód, ha elég motivált vagy, hogy valamit közölj másokkal, akkor az önbizalom illetve annak hiánya másodlagos kérdéssé válik. Fontos a mindennapokban, hogy az adott pillanatban meg tudok-e szólalni, és meghallanak-e, ha megszólalok. Ha van önbizalom, türelem is akad.
És a színpadi önbizalom?
Az fejlődik, abszolút fejlődik. Bár nem látom magam teljesen kívülről, de azon tudom lemérni, hányadán állok vele: a próbán hogy érzem magam; mennyire frusztrál a sikertelenség vagy egy kudarcos megmozdulás. Volt, hogy konkrétan azt éreztem, nem tudom felemelni az asztalt, pedig erős gyerek vagyok. Olyan erősen kételkedtem magamban – olyan szorítóan, összeroppantósan -, hogy megbénult a testem. Mostanában sokkal inkább elfogadom, ha időnként bénázok. Szóval türelmesebb lettem… valamennyivel. Ez oda-vissza működik ezek szerint.
Úgy tudom, az Énekes madár fordulópontot jelentett a színész-életedben. Idézek egy kritikából: „Kosik Anita Magdója sem sokdimenziós szereplő, őszinte és erős akaratú… világosan mutatja a figura meg-megijedéseit és a szó jó értelemben vett egyszerű egyenességét, nagy dicséretet a közben elénekelt dalok miatt érdemel.”
Még hogy nem sokdimenziós! Emlékszem erre a kritikára, és nem értek vele egyet. Magdó egy jobb sorsra érdemes lány, a fiatalságban van erő és perspektíva. Ügyes, a szó székely értelmében és hű, mert még nem csalták meg. Szeret egy fiút, Mókát, és nem fog cicázni némiképp hatalmasabbakkal, sőt, senkivel, csak azért, hogy előnyhöz jusson. Ez nem egyszerűség – bár annak is mondhatjuk – inkább a fiatalság tisztánlátása. Nevezhetjük szemellenzősségnek, dimenziócsökkentésnek is, ha nagyon akarjuk. Az én szememben és szívemben egy ígéretes lány lesz mindig, akinek derékba törik a sorsát. Na, onnantól nincs sok dimenzió!
Valóban nagyon szerettem ezt a szerepet, megküzdöttünk vele. Érte. Élénken él bennem az az este, amikor a büfében magamból kikelve, bőgve süvöltöttem, hogy hol van az a tizenhét éves lány, aki a madarakkal beszélt és hitt az emberekben? A zeneszerző és a rendező csak álltak és néztek. Totál ki voltam készülve, amiért nem sikerül előcibálni magamból, pedig tudtam, hogy én vagyok a Gondos Magdó. Tudtam, éreztem, ezért bosszantott annyira, hogy nem sikerül. Akkor kiordibáltam magamból, másnap már jobban ment. Szembe kellett néznem a saját akkori helyzetemmel és a szereptől újratanulni valamit, amiről már azt hittem, hogy elfelejtettem.
Igen. Énekelni amúgy nagyon szeretek.
A zene a következő hívószó.
Hát igen, az kell. (nevet) Az nagyon jó dolog! Ennyit tudok erről mondani. Szerintem ami nem zene, az nem is létezik. Minden rezeg, ez az asztal is, az atomjai – szóval ez is zene.
A zene tényleg kell, szerintem is. Hogyan keveredtél közelebb hozzá? Hirtelen ötlet volt?
Nálam minden fontos dolog hirtelen ötletből születik. Alapvetően borzalmasan tépelődő vagyok, mindent száz oldalról vizsgálok meg, ami bizonyos szempontból hasznos, mert nehezebben utálok meg például egy embert (nevet), ha mocsok volt is, rögtön azt vizsgálom, hogy miért? Viszont bizonyos döntésekben szörnyű akadályozó erő ez a sziszifuszi töketlenség, olyankor elegem lesz magamból, és csinálok valami teljesen mást. Biosz-fizika-kémiára jártam, madarász akartam lenni, mert belezúgtam (mondja a nevét)…-ba – ezt természetesen nem írhatod le! 15 éves voltam, nem is csináltunk semmit, csak cukik voltunk. Forrasztani is egy pasi miatt tanultam meg. Szóval a gimiben apukám nekem adta a gitárját, egy 12 húros román akusztikus gitárt. Te jó ég, apám is pasi!
Kicsi koromban rettenet jól tanultam, én voltam a világ legjobb tanulója, ami őrültség, nem szabad elkövetni, hiba. Persze nem tanulni hiba, mert most is szeretek tanulni, mindig tanulok. A pszichológia meg a biosz rettentően érdekel még most is, az angolt is karban tartom, amennyire tudom, de el kellene kezdeni rendesen spanyolul is. Vagy a franciát folytatni.
Ezzel párhuzamosan nem voltak barátaim. Nagyon beteges kisgyerek voltam, ezért iszonyatosan vigyáztak rám. Nehezen fogantam meg, meg kellett értem küzdeni, és szerintem ezért is nagyon óvtak, a tenyerükön hordoztak, pedig nem voltunk gazdagok. Apukám ízzé-porrá dolgozta magát, az anyukám meg túlóvott. Nem tudtam, hogy kell emberekkel lenni, hogy kell összedugni a fejünket egy probléma miatt, általában megoldottam magam, vagy valaki más nélkülem. Így ment évekig, nyertem versenyeket, matekversenyt is. Aztán bekerültem a Szent Lászlóba, és elhatároztam, hogy megfogom apám gitárját és megtanulok vagy tíz akkordot – elég az. Ordítottam torkom szakadtából az aulában, azt gondoltam, teljesen jól csinálom. Kökény Pali barátom világított rá, hogy elérkezett az idő az értékrendem felülvizsgálatára. Matekból meghúztak. Mindegy, mert elértem, hogy körém gyűljenek az emberek, ez pedig nagyon tetszett. Persze egymás köré gyűltünk, de ez akkor nem tűnt fel.
Vannak döntéseim, amiket hosszú életszakaszok előznek meg. Érettségi után elkezdtem komolyabban zenélni, teljesen hülyének néztek a szüleim, de rám hagyták. Jazz-rock ének szakon végeztem Kőbányán, közben pici gyerekeket tanítottam angolra Helen Doron módszerrel, ami egyébként szuper és mindenkinek csak ajánlani tudom. Később azt éreztem, ugyanennyi energiával 600-800 embert simán el tudnék szórakoztatni (nevet), persze ez így nem fogalmazódott meg bennem. Beszélgettünk erről az én legjobb pajtásommal, Juhász Misivel, aki kitalálta, hogy menjünk el a Színművészetire felvételizni. Azt sem tudtam mi a monológ, a jelenet, hogy kell próbálni, minek próbálunk egyáltalán. És akkor felvett az Eszter (Novák Eszter rendező, a Színművészeti tanára), én meg vagy két évig azt sem tudtam, mi van.
De Eszter tudta.
Ő tudta. Szörnyű alak… (kedves, elérzékenyült mosoly)
Színház.
A színház… Azon túl, hogy játszótér és munkahely, szenvedéseim színtere, fejlődési lehetőség. Nagyon sok minden. Nemzeti kincs. Most keresem a szavakat, mert sorrendben akartam mondani. Vagyis valami rendet vágni, mert egyszerre jutott eszembe minden. Az ideális színház sűrített élettér. Maga a tér, a színpad, az idő és a létezés is sűrített. Igen, sűrített élettér, ez a színház.
Voltam Görögországban Aszklépiosz szentélyében, ahol a színház a gyógyulás színtere, olyan szép az a hely, hogy nem hiszi el az ember. Ott a stadion, ahol az emberek futnak; tele van templommal, ahol az emberek imádkoznak és terveket szőnek; és ott van a színház. Azért van ott, hogy az emberek meggyógyuljanak, és tovább lépjenek, mert látják magukat, vagy valaki mást, akihez hasonlítanak, így nincsenek egyedül. Színházcsinálóknak is ugyanolyan, vagy hasonló élmény kell, hogy legyen, mint a nézőknek. Amit kimondok, az a te gondolatod, és fordítva. Ideális esetben, ha katarzis élményt tudunk elérni, akkor mi színészek gyógyítunk, tehát orvosok vagyunk. Hosszú ideig kacérkodtam a gondolattal, hogy pszichológus legyek.
Nyíregyházán sokszor találkozom azzal a véleménnyel, hogy miért nem csinálunk még több mókás, kacagtató darabot, amiért én személy szerint a fejem verném a falba, mert azt jelenti, hogy erre van igény, de hát ki tudja. Lehet, nem beszéltem elég emberrel.
Olvastam olyan véleményt, hogy a Boeing, Boeing típusú darabokat kellene itt is játszani, mert sok-sok nézőnek tele a hócipője a Ladányi-féle koreográfiákkal, s a drámákkal…
Ez egy összetett probléma, a média, pontosabban a televízió problémája.
Ez kell az embereknek – azt mondják.
Kik mondják? (dühös) Ez hazugság, jóindulattal csúsztatás. A Boeing, Boeing-et nem is láttam, a jelenségről beszélek. Ez is kell, az is, főleg vidéken, ahol egy színház szolgál ki minden igényt. Nekünk is fontos, hogy ne csak egyfélét játsszunk. Jó, nekem fontos, nem beszélhetek más nevében.
Színész-lét.
Mi érdekel ebből?
A szerepalkotás, az, hogy mennyire könnyű vagy nehéz felépíteni a figurát?
Nincs olyan, hogy „a figura”, emberek vannak. Meg kell velük barátkozni. Ha nem szeretem, akit játszom, hogy képviseljem az igazát? Minél jobban ismerek valakit, annál jobban szeretem. Pszichopatával még nem találkoztam, ott valószínűleg ez nem működne. Ahogy az embereknél is, a szerepeknél is vannak, akik könnyebben adják magukat, mint mások. Ha szerencsém van, a nehéz esetek tehetséges állapotban találnak. És hát rájöttem, hogy nem kell mindenbe belehalni, néha elég csak úgy lenni, attól az még nem lesz hazugság. Maximalista vagyok, amikor meg nem, akkor lusta. Középút nincs. Utóbbi esetben kifejezetten utálom magam. Mindenesetre igyekszem jókedvre gyúrni, eddigi tapasztalataim szerint jobban működöm úgy. Unatkozni elvből nem szoktam.
Szeretek utánajárni a dolgoknak. A Castel Felice-t próbáljuk, március negyedikén lesz a bemutató. a Szépséget játszom. Ez a neve. Információt gyűjtök róla, aztán tapogatózom. Megvizsgálom, mit mondanak róla, hogyan viselkednek vele mások, elemzem, amit ő mond. Persze nem egyedül. Ez az egész nem jó egyedül! Most lerajzoltam a díszlet alaprajzát, mert tetszik, és piktogramokat rendeltem a szereplőkhöz az első benyomásaim alapján. Ha tudnék rendesen rajzolni, tuti képregényt csinálnék a példányból!
Hát igen, a rendező… Jaj, de nem mindegy! Imponálnia kell, hogy én is vágyjam az elismerésére. Ennek hiányában magamra maradok, ami nem feltétlen tragédia, csak épp hiszek abban, hogy ketten együtt többek vagyunk, mint két egyén összessége. Ez persze exponenciálisan nő a bevont személyek számával. Egy igazán jó előadástól leszakad a mennyezet.
Meg hát kémiafüggő is a dolog. Ha partnereddel nincs meg a kémia, akkor aztán a fejed tetejére állhatsz! Olyankor fal van. Volt már erre példa, és annyira elanyátlanodtam, hogy még csak el se küldtem a partnerem a fenébe: szedd már össze magad, édes drága barátom, hogy képzeled, valami viszonyt ki kell alakítani, mert ez egy szakma, és teszek arra, hogy mit gondolsz, mit érzel, érezz mást! Be lehet trenírozni, hogy az ember azt érezze, amit akar. Nem tehetek úgy, mintha ezt nem tudnám. Nagy lecke volt.
Szóval tegyük fel, hogy ha akarom, jókedvem van, vagy nyomott vagyok, kekec, buja, félénk, naiv, gyilkos, vagy bármi más, amire szükség van. A szerep mögött, az ő nevében dolgozom, a lehető legteljesebben együtt érzek vele. Ez is érdekes önismereti szempontból. Hol a határ köztem és a szerep között? Ha nincs, akkor hol a határ köztem és bármelyik másik ember között? Ezért is jó a színészet, mert nem tudok, és nem is akarok kibújni ezen kérdések alól, jó esetben megtapasztalom ezeket a dolgokat. Tapasztalati úton is meg lehet érteni valamit, nem csak logikával. Nem szeretek úgy próbálni, hogy nem teszem bele azt, amit arra a napra adott a jóisten.
Anno Zsótér (Zsótér Sándor rendező) mondta egy megbeszélésen, hogy ne reagáljak már mindenre, hagyjam, hogy megérjen. Akkor még nem értettem, miért mondja, most már kapisgálom. Félelmetes érzésekkel kellett dolgozni, és én hárítottam, ahogy tudtam: élesnek gondolt logikával. Az utolsó előadáson sikerült, túljártam a saját eszemen. Iszonyú boldog voltam.
A színész-lét. Afelé vezet, hogy tanuljak meg bízni az ösztöneimben, amelyeket megpróbáltam feltérképezni. Azért kezdtem el pszichológiával foglalkozni, mert féltem az emberektől – kicsi koromban nem voltak barátaim -, és nem tudtam, miért viselkednek úgy, ahogy. Szerepformálásnál is észrevehető, hogy az ember elolvassa a darabot, szerez egy benyomást, elkezdi boncolgatni, és minden szétesik, aztán egyszer csak összeáll, mintegy magától. Ez varázslat. Mint a macis számom az Ájlávjúban. A rendező adott egy instrukciót, a következő próbán remekül megcsináltam. A rákövetkezőn viszont szörnyű volt, mert megpróbáltam kielemezni és visszaidézni ezt az alkalmat. Olt (Olt Tamás rendező) rám morrant, hogy ezt ebben a formában talán ne! És ez visszakapcsolódik az önbizalomhoz: ha nem lenne már valamennyi önbizalmam, akkor annak kellett volna történnie, hogy oké basszus, nem tudom megcsinálni – és nem is tudtam volna. De azon a próbán, amikor rám szólt, egyszer csak ráébredtem, hogy túl kicsi darabokra szedtem szét a szituációt – megpróbáltam pontról pontra visszakövetni az előző alkalmat Semmi gond, majd legközelebb nem teszem, hátha megtörténik megint magától, közvetlen irányítás nélkül. A munka ésszerű részét már elvégeztem, jöhetnek a zsigerek. Jöttek.
Szokták kérdezni, hogy mindig így pörgök-e? Az is hozzátartozik az én színész-létemhez, hogy összesűrítek egy nap pár órájába sok mindent, utána meg… (nevet, kinyúlik). Főpróba héten egyszerűen nem lehet velem lenni. Én biztos nem lennék magammal, mert olyankor szörnyű vagyok, de Tomi (Gulácsi Tamás, a vőlegénye és színész-társa) egy hős (nevet). Ezért félek például gyereket vállalni, mert az a szerencsétlen gyerek nem tehet arról, hogy egy hisztérika az anyja. Tényleg.
Te nagyon szeretsz beszélni.
Szeretek beszélni, de nagyon szeretek hallgatni is, esetfüggő. Mélyen hiszek a kommunikációban. Ha nem így lenne, biztos nem ezt a szakmát választottam volna. Ha a színház nem a kommunikációról szól, akkor csak páváskodás. Hiszek abban, hogy a hallgatás, a testtartás, egy szándék árnyéka is befolyásolja a beszélőt, és a másik embert is.
Van színész példaképed?
Hát a Kerekes Éva most elégé, meg a Hugit (Horváth Margit) is nagyonnagyonnagyon szeretem. Kerekes Éva az Atruro Ui óta a szívem csücske. A Hugi meg mindig a szívem csücske volt.
Privát kapcsolatában a színész ember, vagy ott is színészkedik?
Én zsiráf vagyok a párkapcsolatban.
Mégis megesik, hogy eljátszod, mint egy színész, hogy haragszol, szeretsz, sírsz, stb?
Hát ez nem a legjobb kérdésed. (igen határozottan) Ezt játszmáknak hívják, mindenki csinálja, de lehet arra törekedni, hogy ne tegyük. Ha valaki tudatosan erre kezdi használni a színpadon szerzett tudását, az patológiás eset. Olyankor keresni kell egy szakembert, aki segít. De van néha, hogy úgy reagálok, mint a szerepem, és ezt meg is szoktam beszélni Tomival, hogy azt hiszem, most fölöslegesen voltam ilyen kibírhatatlan, ne haragudj. Nem lehet csak úgy kilépni a szerepből, vagyis én nem tudok mindig. A játszmák lekapcsolásán folyamatosan dolgozni kell, a párkapcsolatban különösen. Tomi szerencsére társam a csínyben, hát hozzá is megyek feleségül augusztusban! Van, hogy direkt játszmázunk, amikor hülyéskedünk, nagyon viccesek tudunk lenni (nevet), a Zocsi (Rák Zoltán, színész, Tamás legjobb barátja) úgy hív bennünket, hogy a Tűzben Égő Szemű Család. Vagy a Hihetetlen Család, mert amikor elszabadulunk, szerintem egymáson kívül nem tud elviselni minket senki.
Nyíregyháza.
Kedves város. Nagyon jó lenne, ha folyamatosan volna itt 170 színház és 800 koncert, és ilyenek. Ez nagyon hiányzik, és szakmai szempontból is fontos volna, hogy új dolgokat lássunk.
Lenne rá időd?
Ja, nem. De akkor is jó lenne, és nemcsak nekem, mindenkinek! Mennénk ide-oda, de nem találtam még olyan zugot a lakásunkon kívül – ami szerintem csodálatos lett – ahol igazán jól érzem magam. Hozzátenném, nem is kerestem olyan nagyon. Egyébként ez a Teaház is nagyon jó hely. Ha megkérdezik, hogy honnan jöttem, még mindig azt mondom, pesti vagyok, és ha tehetem, spurizok haza a családhoz, a keresztlányomhoz, a barátaimhoz. De a színház az más, jó esetben az ember otthon van benne. Az, hogy otthon vagyok a színházban, azt jelenti, hogy Nyíregyházán is. Voltam már olyan színházban, ahol nagyon nem voltam otthon.
Tomit itt ismerted meg?
Igen
Akkor őt Nyíregyházának köszönheted. Már ezért emlékezetes város kell, hogy legyen.
Igen, így van. Valóban sok szépsége van Nyíregyházának. Néha azon gondolkodom, hogy már itt vagyok 4. éve, és mégsem mondom magam nyiregyinek, bár már rövid i-vel mondom. Ez már gyanús, afelé vezet… Sóstót és a sóbarlangot nagyon szeretem, és azt a cuki ékszerész nénit, akinél a gyűrűt vettük, meg a kis boltot, az Elefántot mellettünk. A Júliába is szívesen járok, ha van időm, van kedvenc bioboltom, a piac remek… Mégis azt hiszem, inkább embereket szeretek meg, nem helyeket. Lehet, hogy van egy alapvető gyökértelenség érzésem. Mostanában kezdem azt érezni, hogy már megérkeztem, mint színész, lehet velem dolgozni. már nincs olyan szörnyű pánikom, hogy most mi lesz ezzel a szereppel, ne legyek-e mégis pék, és ezt Nyíregyházának köszönhetem. Lehet, hogy ha ez kiteljesedik, akkor tudok majd olyat mondani, hogy most itt vagyok otthon. Ha hazamegyek a szüleimhez Ecserre, ott azt mondom, megyünk haza Nyiregyre. Otthon ezt mondom, itt meg amazt. Ambivalens, na. Csak eljutottam idáig.
Ha van szabadidőd, mit csinálsz?
Mindent. Olvasok, rengeteg könyvünk van. Csinálok egy ex librist, mindegyikbe belepecsételem! Amanda Palmer, a punkrock énekesnő könyvet írt A kérés művészete címmel, (férje Neil Gaiman nagyon jó író). Azt találtam ki, hogy kölcsön adom többeknek, színes ceruzákkal együtt, hogy rajzolják-írják oda, amit akarnak. Szeretném ezt a könyvet így látni, hogy a barátaim belegondolkodtak. Muzsikusi terveket is szövögetek, a jazzt nagyon-nagyon kedvelem, mert szerteágazó, mint a rock, amit ugyancsak szeretek. Erről most vagy egy külön cikket írunk, vagy maradjunk ennyiben. Néha visszajárok Pestre verselni egy régi baráti társaságba. Mindenféle kézműves dolgot szívesen csinálok, például kolléganőmnek, Sirkó Esztinek sálat kötök épp, remek időérzékkel. Mire kitavaszodik, talán kész lesz, bár karácsonyra szántam. Titkos projektem is van, amit egyáltalán nem írhatsz le, mert meglepetés lesz, ha elkészül valaha. Rajzolni is meg akarok tanulni. Szappant főzök vagy házi kencét, gyógynövényekről tanulok. Ajándékokat készítek, vagy most például az esküvői dekorációt kezdtem el, begyűjtöttem egy csomó befőttes üveget, befestem őket, azokkal akasztgatjuk majd tele a fákat. Menyasszonyi ruhát találok, majd párás szemmel boldog-boldogtalannak mutogatom a róla készült képeket. Tüllt vadászok a menyecskeruhához. Rendszerezem a dolgokat, meg ilyesmi. Megpróbálok leszokni a kávéról és elbukom. Sportolni járok, pilatesre meg jógára, és az aikidot is kipróbálom. Régen sokat küzdősportoltam, csak az Eszter letiltott róla, mert hát olyan voltam, mint egy tank. Az aikido mégiscsak egy lágy dolog. Meg hát hazamegyek, ha tudok, a keresztlányommal hömbörgünk, újabban sakkozunk. Ötéves, és volt, hogy csak patt lett a végeredmény. Elképesztő csaj, imádom! Egyszer családi koncertet is rendeztünk apukámnak. Mindenki benne volt, anyu, a bátyám, a felesége, az öcsém, Tomi, gitárok, jelmez, koreográfia, amit akarsz. Ilyen csínyekre bármikor kapható vagyok.
Kosik Anita 40 évesen hol tart majd az életben?
Nagyon remélem, hogy anya lesz, mert kitalálom, hogy kell főpróba héten is anyának lenni. És majd az a Kosik nem lesz allergiás, ezért lesz kutyánk, a Töki. Zenélni fogok, és lesznek önálló estjeim meghívott vendégekkel, és Selmeczi tanár úr fog zongorázni! Vagy én leszek meghívott vendég megannyi önálló esten. A Müpában, ott jó az akusztika. Sok duetten leszünk túl Tomival. Az önálló est, ha ketten vagyunk? Rengeteg országot bejárunk addigra, és még egy csomó lesz hátra! Remélem, több helyen is játszom majd, hogy új kollégákkal találkozzak. És a film. Nézzétek meg az Állampolgárt, remek lett! Imádok filmezni. Úristen, de szeretnék! Ja, és hogy megcsinálom a Hedda Gablert a Szásszal (Szász János rendező), ami itt elmaradt. Nagyon szeretnék Hedda Gabler lenni!
A szerepálmokkal kapcsolatosan mondtad egyszer: „Azt hiszem, elég remek Szent Johanna lennék, Edith Piaffal is tudnék mit kezdeni, egy idő után Lady Macbeth-el is lenne dolgom. Sally Bowles-t, vagy Velma Kelly-t a Chicago-ból szerintem nagyon királyul megcsinálnám. A Szecsuáni jólélekkel is lenne mit tennem.” Áll még?
Igen, bár Lady Macbeth még ráér…
NévjegyBudapest, 1985. szeptember 18.2008: MZTSZ Kőbányai Zenei Stúdió2013: Színház- és Filmművészeti Egyetem, zenés színész szak2012-2013: Örkény István Színház (gyakorlat)2012-2013: Miskolci Nemzeti Színház (gyakorlat)2013- Móricz Zsigmond Színház (Nyíregyháza)