“A színész egy szerepen keresztül megpróbál formát adni az emberek félelmeinek vagy épp vágyainak”

Debrecen – Interjú Ötvös András színművésszel.

A csemegepultos naplója adaptációjakor – amely előadásodat a napokban a debreceni közönség is megtekintheti – Göttinger Pál rendezővel nem először dolgoztatok együtt. S nem is az első kortárs darabban. Készülvén a Veled való interjúra, feltűnt, hogy a szintén Göttinger rendezte Hamvai Kornél-mű, a Pokol – amelyben Ericet, az épp válófélben lévő, a nőkből kiábrándult, s szintén írói vénával rendelkező hőst játszottad – szüzsé szempontjából mintha megelőlegezné a mostani monodrámádat. Hiszen a Gerlóczy Márton regényéből készült adaptációban Márczy Lajos mintha Eric életútját folytatná: az életből és főleg a nőkből kiábrándulva, íróként munkát vállal a budapesti Nagyvásárcsarnokban, hogy ihletet merítsen következő alkotásához, s hogy megismerje a hús-vér valóságot. Van-e a két karakter között hasonlóság, s ha igen, segítségedre volt-e ez Lajos megformálásakor?

Ötvös András: Soha nem jutott ez az eszembe, de szerintem, aki kultúrafogyasztó, annál egy könyv vagy egy színdarab kapcsán ilyesfajta, mások által soha végig nem gondolt asszociációk szerencsére létrejöhetnek. Most, ahogy ezt felvetetted, tetszik a párhuzam, de mivel én ezt nem fedeztem fel, ezért nem tudtam „hasznosítani” Eric alakját Lajosban.

Úgy tudom, hogy minden egyes hős, szereplő megformálásakor számodra az identifikáció a fontos: az, hogy megnézd, mi miatt tudsz azonosulni az adott karakterrel, mi az erőssége, a gyengéje, amivel együtt vagy ami ellenére szerethetőnek gondolod a karaktert. Lajos kapcsán melyek voltak ezek?

Ötvös András: Ebben az esetben az identifikáció csak az utolsó fázisa volt a munkának. Ebből a regényből ugyanis először íródott egy színdarab, amely sokszereplős volt, de aztán Göttinger úgy döntött, hogy ez az adaptáció csak egyetlen ember monológjaként élhet meg. Amikor ez eldőlt, Debrecenből megérkezett hozzánk Schneider Jankó, aki bábszínészként, bábrendezőként kitalálta, hogy bizonyos tárgyak milyen szereplőket és hogyan jelenítenek meg az előadás során. Ezért ez nem egy szokványos szerepépítési folyamat volt nálam, hanem azt kellett begyakorolnom az időnk első nagy részben, hogy ez a tárgyanimáció hogyan működik együtt a hangommal, a beszédemmel. Ami a karaktermegformálást illeti, az látszólag itt egyszerű: a szerep lecsupaszítva azt üzeni, hogy elmegyek, megpróbálok minél több nőt felszedni, minél több kolbászt eladni, és kész. Persze más dolgok is történnek Lajossal – megszeret egy nénit, találkozik egy lánnyal, aki nagy hatással van rá –, de a lényege nagyjából ennyi. A regény üzenetéhez képest ezért nekem a színpadon az volt a nehezebb, hogy hogyan dolgozzak ezekkel a tárgyakkal. Aztán a próbafolyamat utolsó részében már persze azon is gondolkodtam, hogy hányféleképp lehet Márczy Lajoshoz hozzáállni: lehet utálni, a cinizmusáért szidni, a nők kihasználása miatt megvetni. De lehet szeretni is, azért, mert el mert menni egy olyan közegbe, ami számára teljesen idegen, ki merte próbálni magát valami számára új, ismeretlen dologban.

Tehát a bátorságát szeretted meg?

Ötvös András: Igen. Illetve a játékossága volt nagyon fontos, amit a regényhez képest Márczy alakjában jobban ki akartunk domborítani a színpadon: olyan szituációt kreáltunk, hogy az, aki áll a pult mögött, s néha unatkozik, a közönség számára „elbábozza” azokat az embereket, akik odamennek hozzá a piacon. Egy sapkával például érzékelteti, hogy épp egy középkorú úr érkezik hozzá. Ahogyan a nőkkel kapcsolatban is ez a játékossága érvényesül: az egyiket így akarja felszedni, a másikat úgy, az egyiknél séfnek állítja be magát, a másiknál úgy öltözik fel, mintha hegedűórára menne.

A regényt olvasva én is azt éreztem, hogy Márczy Lajos minden nővel kapcsolatban szerepet játszik.

Ötvös András: Így van, de nagyon fontos, hogy az is megképződik a közönség előtt, amikor nincs többé játék, nincs többé szerep, hanem önmagát kell adnia, önmagával kell szembenéznie. Ez a pont akkor jön el, amikor kiderül számára, hogy lehet ugyan így élni, mindenkit kihasználni, felszedni és eldobni, csakhogy ennek a vége a teljes egyedüllét. A magány.

A forrásregény szerzőjével, Gerlóczy Mártonnal jó viszonyban vagytok. A beszélgetéseitek során ő hozott-e be olyan új szempontot ennek a karakternek a megformálásába, ami neked nem jutott eszedbe?

Ötvös András: Nem, mert erről mi nem beszélgetünk. Marcira nagyon jellemző, hogy nem szeret arról diskurálni, amit leírt. Ő az a figura, aki nemhogy nem ünnepelteti magát, de még azt sem szereti, ha róla van szó. Annyit árult el egy-egy epizód kapcsán, hogy az tényleg úgy történt-e vagy sem. Viszont Göttinger Pállal Gerlóczy megfigyelő álláspontját utólag, mintegy száz előadás után mégiscsak „visszacsempésztük” a darabba: ezért az ő alteregójaként is értelmezhető Lajos a darab elején még nem „pörög”, még nem jön mozgásba, csak megfigyel, fölméri, hogy kikkel fog dolgozni, s hogy például milyen a párizsi. Furcsa értelmiségi csávóként érkezik a 13. kerületből, és ez a távol- vagy kívülállása sokat segít az előadás elkezdésében.

Egy helyütt azt olvastam, még az is szóba került, hogy előadjátok a darabot a Nagyvásárcsarnokban, ahol a regény játszódik.

Ötvös András: Igen, egyfelől egy fotózás kapcsán én már voltam abban a csemegepultban, ahol Gerlóczy dolgozott, majd pedig a darab premierjére eljött Marci egykori munkáltatója, a csemegepult tulajdonosa, s ő mondta, hogy esetleg nála is előadhatnánk a produkciót. Ez végül nem jött össze, de egyébként nagyon élvezném.

Főleg úgy lenne nagyon izgalmas, ha spontán történne: nem meghirdetett előadásként játszanátok ott, hanem, amikor a legnagyobb a forgalom a Nagyvásárcsarnokban, egyszer csak elkezdenétek az előadást.

Ötvös András: Ezt én is nagyon pártolnám, mert imádom ezt a piaci közeget, ezt a közösséget. Volt már rá példa, hogy épp ez a réteg ült be ezt az előadást nézni, ami azért nehezebb volt, mert érezték, hogy róluk van szó. De volt már olyan is, amikor csemegepultosok ültek az első sorban, s egyébként, ha ilyen van, mindig ők élvezik a legjobban az előadást.

Jó, ha élvezik, mert akkor értik a „tükörjellegét” a produkciónak.

Ötvös András: Értik, sőt, visszakapjuk, hogy ez tényleg ilyen, s ezek tényleg ők. Reakcióként nagyon szép csöndek is vannak ilyenkor az előadásban, mert ők tudják, milyen az, amikor a nyugdíjasnak még plusz öt forintja sincs arra, hogy pár dekával „hosszabb” parizert vásároljon.

Göttinger Pál Lőkös Ildikó dramaturgot kérte fel, s együtt készítettek el egy negyven-ötven oldalas „kivonatot” Gerlóczy regényéből, ami az előadásod szövegkönyvét képezi. Volt-e bármilyen beleszólásod a szöveg kialakításába?

Ötvös András: Nem, de nem is volt rá igényem, maximálisan megbíztam Palinak és Ildinek az ízlésében. Csak annyit kértem: a próbafolyamat megkezdése előtt adják ide a szöveget, hogy a stílusával, műfajával megismerkedhessek. Nagyon tetszett a „kivonat”.

Gerlóczynak is kikérték a véleményét a „kivonatról”, és ő is nagyon jónak találta, ő sem akart rajta változtatni.

Övös András: Ha már a szövegeknél tartunk, az például nagyon jellemző Gerlóczyra, hogy amikor megszületett az előadás, s újra kiadták a regényét, ennek fülszövegét nem ő írta meg, hanem megkereste „Jolit”, akivel együtt dolgozott a csemegepultban (akit persze az életben nem Jolinak hívnak), s őt kérte meg ennek a pár sornak a megfogalmazására. „Joli” a következőt írta a könyvhöz: „Nagyon szerettem Marcit. Életemben először munkaidőben vele ittam sört.” S ez például nagyon „Marcis” eljárás volt.

A csemegepultostól más színházi munkáid felé fordulok: repertoárodban nagyon szép egyensúlyban vannak a kortárs és klasszikus szerepek. A 21. századi nézőnek mit lehet egy kortárs, és mit egy klasszikus darabbal üzenni?

Övös András: Nem választanám el így a kettőt, mert mindig a szerepet nézem, amit meg kell formálni, függetlenül attól, hogy az kortárs vagy klasszikus. A feladat mindig ugyanaz: a színész egy szerepen keresztül megpróbál formát adni az emberek félelmeinek vagy épp vágyainak, lett légyen az egy görög dráma vagy egy posztmodern alkotás nyújtotta szerep. Meg kell mutatni, hogy mi a sebe valakinek, milyen érdekek mozgatják, vagy hogyan megy tönkre. S a néző megtapasztalja, hogy nemcsak őneki vannak meg ezek a problémái, aznapra talán kicsit könnyíthet a lelkén. Csehov Trepljovjának megformálásakor elsősorban az érdekel, hogy mennyire bonyolult dolog az, ha az embert nem szereti az anyja. Hogy ez mennyire ellentmondásos tud lenni: Trepljov egyszerre fölnéz az anyjára, s egyszerre utálja, mert elnyomja őt. Hamvas Béla is azt fogalmazta meg a Karneválban, hogy ha nem szeretnek, őrjöngeni kell. Nem lehet mást csinálni, s Trepljovnak sincs túl sok választása. Vagy például egy kortárs mű, jelen esetben a Gerlóczy-regény se született volna meg, vagy nem úgy, ha Marci akkor boldog párkapcsolatban él. Ennek az élethelyzetnek az egész elfuseráltsága ott van a hősében, Lajosban, akivel ma, a 21. században, amikor borzasztóan kaotikusak az emberi kapcsolatok, ezen belül még inkább a nő és férfi közötti viszonyok, lehet nézőként azonosulni. Az azonosulás már valamennyire felszabadulás is. Ottlik Géza fogalmazta azt meg, hogy a létezés szakma. Ha erről szól egy darab, magáról a létezésünkről, annak minden problémájáról, akkor mindegy, hogy az mikor született, most, vagy pár száz éve.

Hogy áll mostanában a filmes karriered? Az Isteni műszak című film főszerepe után azt nyilatkoztad, hogy soha többet nem lesz filmes főszereped. Mi volt ennek a kijelentésednek a hátterében? Ez az álláspontod azóta változott? Láthatunk mostanában filmben?

Ötvös András: Azért mondtam, mert az Isteni műszak, miközben minden benne játszó színész és a teljes stáb számára szerelem volt, s csodálatos munka, a mozikban megbukott. Aztán persze rengetegen letöltötték a filmet, de a mozis karrierje nem volt túl sikeres. Mostanában apróbb filmszerepeim azért voltak: például a Sohavégetnemérős című film első epizódjára kértek fel. A jelenetet elolvasva Gothár Péter mondatai jutottak eszembe, s rögtön nagy kedvem lett hozzá. Gothár negyedikben, amikor a Háztűznézőt próbáltuk, felszólt az osztálytársamnak a színpadra, hogy „figyelj, te azt hiszed, hogy egy nő az elálló füleidbe szeret bele? Nem, abba szeret bele, ahogy beszélsz a dolgokról.” S amikor a Sohavégetnemérős epizódjában egy pocakos, strandpapucsos gyereket látok magam előtt, aki elkezd egy budapesti lánynak udvarolni, az azért jó, mert a karakterével egy csomó pocakos tininek adunk reményt, hogy „fitneszparaméterek” nélkül, humorral, „jó dumával” igenis lehet udvarolni.

Vágynál egy újabb filmfőszerepre?

Ötvös András: Persze, jó lenne, mert ha jó egy filmes csapat, az nagyon felemelő munka. De nincs bennem hiányérzet, mert nagyon szeretem a színházi teendőimet, s ezek boldoggá tesznek.

Az Isteni műszakban délszláv háborús menekültet játszva mennyire kívántál azonosulni ezzel a karakterrel? Például beleástad-e magad a délszláv háború történetébe? Mennyire érdekelt ennek a hősnek a háttere, az az élethelyzet, amin keresztülment?

Ötvös András: Nagyon. Rengeteg dokumentumfilmet néztem, sőt, egy éjszaka egy összekötőn keresztül találkoztam is egy menekült katonával, aki átszökött, s egyik reggel itt találta magát, egy szál papucsban, a Váci úton. Kortárs délszláv novellákat, verseket, illetve Kőbányai János Szarajevói jelentés című könyvét is elolvastam. Szóval, nagyon belekerültem ebbe a történetbe. Olyannyira, hogy amikor a Sirállyal voltunk vendégszerepelni Szarajevóban, eljutottam a film eseményeinek helyszínére is, a Kosevo kórházhoz. S ez az igazán nagy dolog ebben a munkában, hogy ha van rá idő, s utána olvashatunk a történteknek, vagy megnézhetjük a helyszíneket, az a részünkké válik. Oscar Wild mondja a De Profundisban, hogy „bárkivel bármi történik, az velem történik”. A színháznak, a filmnek is ez a lényege, hogy amikor színészként megformálunk egy karaktert, az már velünk történik. Ezt a néző felől is megközelíthetjük: ha megnéz valaki egy darabot, s megvan hozzá a kellő fantáziája, hogy azonosuljon egy abban látott karakterrel, a hőssel történtek igazából már vele történnek.

– Gyürky Katalin –

forrás: http://www.haon.hu