Most is szeretek csatázni

Írt már mesejátékot és operát, fergeteges egyszereplős vígjátékot és önéletrajzi ihletésű regényt, novellákat és tévésorozatot. Dramaturgként dolgozott Esterházy Péterrel, van, aki észt versek műfordítójaként, más színpadi művek szerzőjeként ismeri, de az ő nevéhez fűződik a Bánk bán szövegének díjnyertes átdolgozása – egyes megfogalmazások szerint magyarról magyarra fordítása – is. Mondhatnánk, hogy Szabó Borbála az Origónak őszintén beszélt a pályakezdése nehézségeiről és az őt gyakran utolérő konfliktushelyzetekről is – de fölösleges volna hangsúlyozni az őszinteséget, hiszen ez az író-dramaturg számára magától értetődő, alapvető lételem. Ezzel az őszinteséggel és bátorsággal áll a feladataihoz, legyen szó bármilyen kockázatos vállalkozásról. A Nincsenapám seanyám szerzőjével beszélgettünk. 

Bár tudjuk, hogy nem azonos a Nincsenapám seanyám szerzője és főszereplője, bizonyos elemekről gyaníthatjuk, hogy mégis egy az egyben az ön kamaszkorára utalnak. Az irodalom, a színház, mindaz, ami most meghatározó az életében, már gimnazista korában jelen volt? Valóban már akkor megírta és megrendezte az Anti-Antigoné-t, ahogy a regénye bevezetőjéből következtethetünk rá? 

Nagyon rossz tanuló voltam az iskolában. Ebben hasonlítok a könyv hőséhez, aki tényleg nem én vagyok, bár a bevezetőben még van egy kis játék ezzel az „én-vagyok-nem-én-vagyok” dologgal. Az Anti-Antigoné megírása csak egy véletlen siker volt, amin én is meglepődtem. Egyszerűen csak rossznak és unalmasnak találtam az Antigoné-t, ezért átírtam viccesre. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy az osztályfőnökömmel az élen mindenki fellelkesült, mennyire jól megy ez nekem. De ettől függetlenül akkor még magyarból is csak ketteseim voltak, más tárgyakból pedig rendszeresen megbuktam, többször pótvizsgáztam. Az iskola és a tanulás mint olyan számomra annyira nem működött, hogy nehéz is most mit mondanom erről a gyerekeknek. Író sem akartam lenni: leginkább úgy álltam ehhez, mint a könyvemben a főszereplő lány, aki nem szereti az irodalmat, azt mondja, az sz*r és unalmas.

Viszont aztán elkezdtem többet olvasni, harmadik gimnáziumban pedig már színjátszó körbe is jártam. Nagyon sokat lógtam a suliból, és leginkább azért nem rúgtak ki, mert a színjátszókkal rengeteget szerepeltünk, és különböző díjakat nyertünk. Negyedikben az OKTV-n is elindultam, és majdnem megnyertem: ötödik lettem, így jutottam be az egyetemre. Egy irodalmi pályázatnak köszönhetően pedig megismerkedtem Varró Danival: ő vers kategóriában nyert, én pedig prózában, és ekkor elkezdődött közöttünk egy irodalmi barátság. Sokat műfordítottunk együtt, rengeteget beszéltünk irodalomról, költészetről. Az érettségi környékén tudatosult bennem, hogy ezzel akarok foglalkozni. De akkoriban még színésznő is ugyanannyira szerettem volna lenni, tehát még nem volt biztos, hogy az írás vagy a színház mellett döntök. Elég nehezen fedeztem fel, hogy valamiben jó vagyok egyáltalán, hiszen az iskola mindig azt a visszajelzést adta, hogy mindenben rossz vagyok. Nehéz a mai iskolarendszerben fölfedezni, hogy vannak az embernek erősségei, csak olyasmiben, amit pont nem osztályoznak. 

Ehhez képest hogyan lett önből észt szakos az egyetemen?

Magyar szakosként, éppen Varró Danival együtt, sok műfordítást készítettem. Volt finnugoróránk, és ennek köszönhetően elkezdtem finnugor verseket is fordítani. Erre aztán az észt szakosok lecsaptak, mondván, hogy akkor foglalkozzak észt versekkel is. Ez olyannyira így lett, hogy van egy olyan huszadik századi észt költészeti antológia, amelynek egy fontos részét én fordítottam. Elismerték, dicsérték a fordításaimat, még díjat is kaptam rájuk. Ettől kezdve a folytatásba már belesodródtam. „Tanulj már meg észtül, ha ennyi mindent lefordítottál!” – mondták. Odavetődtem, nagyon megszerettem, és elég jól meg is tanultam a nyelvet. De aztán férjhez mentem, megszülettek a gyerekek, közben pedig a Színművészetire is felvettek, így végül nem mentem ki Észtországba lektornak, ami szintén szóba került. Egyébként az észt irodalmat és magát az országot is nagyon érdekesnek látom, de úgy alakult, hogy az egész életemet mégsem erre a területre tettem föl. 

Idáig úgy tűnik, az életében, a pályáján egyik dolog hozta magával a következőt. 

Vagy egy véletlenszerű sodródásnak is tűnhet az életem! (nevet) 

Ezek szerint a színháznak időről időre fel kellett bukkannia ahhoz, hogy ne a műfordítások legyenek az első vonalban, hanem az irodalom a színházzal kapcsolódjon össze. 

Igen, mert az észt szakosok ugyan nagyon jó műfordítónak tartottak, de én úgy éreztem, hogy nem vagyok ebben elég ügyes. Néhány darabot is fordítottam, németből, de ha valamit már más megírt előttem, akkor én azt nehezen tolmácsolom. A színészettel is az volt a helyzet, hogy nagyon szerettem szerepelni, sokat is játszottam, de ott is azt éreztem, hogy nem vagyok igazán jó. Amit elképzeltem, azt nem tudtam megvalósítani – nem voltak meg hozzá a képességeim. Rettentően zavart, hogy olyan pályán mozgok, ahol soha nem lehetek tényleg jó, még ha sokan el is hitték volna, hogy igen. 

A drámaírás viszont valójában „belső színészet”. Amikor itthon dolgozom, általában hangosan beszélek, eljátszom az összes szereplőt. A gyerekek csodálkoznak is, hogy milyen fura munka ez... Ebben a műfajban nem érzem a határokat: lehet terjeszkedni, és eljutni valami olyanig, amit még én sem tudtam magamról. Ráéreztem ugyan, hogy ez az, ami megy nekem, de közben el is szomorodtam: én ugyanis emberek között szeretnék forgolódni, csillogni, erre abban vagyok tehetséges, hogy otthon üljek, és írjak egész nap, egyedül. Ez valójában sem lelkileg, sem fizikailag nem való nekem, de úgy látszik, ez a végzetem: ezt kell csinálni. 

Előreugrom időben, mert ide kívánkozik a téma: mégis előfordult, hogy játszott a saját darabjában... 

Igen, most is fut az az előadás. Szerettem volna ezt a szerepkört kipróbálni, aztán egy vis maior miatt alakult így. Azt szerettük volna Végh Zsolt barátommal, aki rendezője is a darabnak, hogy Gubás Gabi játssza az egyik szerepet a Szülői értekezlet című darabomban, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy más előadást kell próbálnia, így kerültem bele az előadásba. De nem bántam meg, jó volt együtt lenni a színészekkel. És sokat is tanultam belőle: megértettem, milyen, amikor egy színész azt érzi, hogy „ezt így nem lehet elmondani”, „nem jó ez a mondat”. Gondoltam, most végre kipróbálom, mit nyafognak annyit? És tényleg – igazuk van! A próbaidőszak alatt színészként több mondatnál éreztem, hogy nem jó, vagy nem illik a figurához. „Ki írta ezt?” – kérdeztem saját magamtól, és természetesen azt feleltem saját magamnak, hogy én. 

Nagyon érdekes helyzet, amikor ott áll „közöttünk” a rendező, én pedig a két végén is jelen vagyok a folyamatnak: íróként és színészként. Színészi minőségemben a próbán rosszalkodó gyerekké válok: viccelődünk a többiekkel, ránk kell szólni – olyankor egyáltalán nem vagyok író. Sőt, az előadáson sem hallom úgy a szöveget, mint máskor. Íróként általában figyelem a közönség reakcióit, de ezúttal csak az érdekel, hogy én mikor következem, teljesen átkerülök egy másik sínre. Viszont nagyon izgulok: már két nappal az előadás előtt totál ki vagyok készülve. Lehet, hogy jó, hogy nem lettem színész, és nem folyamatos szívinfarktusban élek, de a feszültség ellenére mégis mindig jó színpadon állni. 

Ha elég sokan mondják, hogy mégiscsak igazán jó a színészetben is, akkor elképzelhető, hogy ez nem egyszeri próbálkozás lesz? 

A művészeti szakmák olyanok, mint a versenysport: ha az ember nem kezdi elég korán, és nem edz rengeteget, akkor nem lesz igazán jó. A színészetben ilyen értelemben már lemaradtam, ugyanúgy, ahogy nem lehetek már úszóbajnok sem. Én az írásban vagyok olyan gyakorlott, hogy profinak számítsak. Ha színészi feladatom van, kicsit csalok: magamat játszom, természetesen beszélek, mint civilben, tehát a Szülői értekezlet-ben sem egy figurát építek fel, mint egy igazi jó színész. Ez hihető, mert szülőket játszunk, de ez azért egy kicsit megúszós színészet. Ettől függetlenül szívesen olvasok föl vagy szerepelek, de a családom miatt sem bánom, hogy nem színész lettem, mert anyaként elképesztően nehéz lehet, örök elégedetlenség önmagukkal – csodálom is a színész kolléganőimet, akik a kettőt együtt csinálják. 

Visszakanyarodva a tanulmányokhoz, a drámaírást a Bárka drámaíró-stúdiójában is tanulta. Mi zajlik egy olyan képzésen, ahol kifejezetten drámaírókat oktatnak? 

Ennek valójában nincs semmiféle metódusa. A Színművészetin én is tanítottam néhány évvel ezelőtt drámaírást, és ott sem volt előírt tananyag. A művészeti oktatásban szerintem eleve minden oktató annak alapján építi fel a kurzusát, ahogyan személy szerint ő jónak látja. A Bárkában tartott képzést Kiss Csaba vezette. Úgy alakult, hogy kezdetben tízen voltunk, aztán engem mindenki megutált, és a végén egyedül maradtam a csoportban (nagyot nevet). Én ugyanis úgy álltam ehhez, hogy ez olyan műhelymunka, ahol keményen kritizáljuk egymást. A vége az lett, hogy én könyörtelenül kritizáltam a többieket, ők pedig egymásnak kedveseket mondtak. Előállt egy patthelyzet: felmerült, hogy vagy én ne járjak, vagy ők ne, és Csaba valamilyen módon úgy döntött, hogy én maradjak. Megrázó élmény volt, hogy sokan ennyire utálhatnak, de az is, hogy elég fontos lehetek ehhez. Bár biztos igazuk lehetett, mégis volt ebben egyfajta jó érzés is. 

Ezután Csabával még dolgoztunk együtt, de én általában fellázadtam a tanáraim ellen. Az volt a jellemző, hogy velük szemben fogalmaztam meg magam: soha nem hittem el, amit mondtak, inkább az ellenkezőjét csináltam, és állandóan huzakodtam velük. Például Kárpáti Péter drámaíró is tanított a Színművészetin, akiről szintén azt gondoltam, hogy úgy biztosan nem fogok írni, ahogy ő! Ezzel együtt az egyik legnagyobb hatású tanárom volt Karsai György és Kerényi Ferenc mellett – akikkel szintén egy pillanatig sem értettem egyet. Szerettem csatázni, és most is szeretek, nem csak a tanáraimmal. Ebből jövök rá, hogy ki vagyok én. A saját diákjaimnak is mindig engedtem, hogy harcoljanak velem: beleálltam ebbe, küzdöttem velük, mert tudom, mennyit tanulhat abból egy bizonyos típusú ember, hogy megharcol saját magáért, nem pedig csak meghallgatja és megfogadja a tanácsokat. 

De a Színművészetin ezek szerint nem voltak olyan radikális konfliktusai, hogy eltűnt volna ön körül az évfolyam?

A Színművészetire Osztovits Levente utolsó végzett osztályába jártam, méghozzá az első babával terhesen: így kicsit kívülálló voltam. Lehetett tudni, hogy majd úgyis kiesem az osztályból, nem kell kiutálni (nevet). Valójában ott semmiféle konfliktusom nem volt, jóban voltam mindenkivel, nagyon szerettem a társaságot.

Azután is hozta magával egyik dolog a másikat? A dramaturgmunkái listáján ugyanis az ország legkülönfélébb pontjai szerepelnek. Gyakorlatban hogyan találták meg ezek a lehetőségek? 

Az igazat megvallva nagyon nehezen indult a pályám. Amikor megszületett az első babám, 22 éves voltam, és Pannonhalmán éltünk. Ott egy kulturális értelemben meglehetősen nyitott ágát ismertük meg a katolikus egyháznak, mégis messze éltünk Budapesttől. Próbáltam darabokat írni, megszerezni a drámaíróknak kiírt Örkény-ösztöndíjat, illetve valamiképpen bekerülni a szakmába, de iszonyatos fal volt előttem. Azóta sem tudom pontosan, miért, de nehezen fogadott be a szakma, és máig igaz, hogy a dramaturgok vagy a színház világának hivatalos vonala engem valamilyen módon elutasít. Pannonhalmán született a három gyerekünk közül kettő, és hét évet töltöttem ott gyerekneveléssel, súlyos kételyek között. Többen próbáltak komolyan lebeszélni a pályáról. Kicsivel később, amikor megírtam a Telefondoktor című darabomat, arra is azt mondták komoly szakemberek, dramaturgok, hogy sajnos nem jó, és nem fog működni színpadon. Utólag nehéz a véleményüket komolyan venni, mert a darab a 130. előadásánál tart a Thália Színházban... Most már látom ezt, de akkor nagyon rosszkor jött nekem, és rosszul esett az elutasítás. Később sem halmoztak el díjakkal, ösztöndíjakkal. Ebből egy elég fontos és egyszerű igazságot tanultam meg: nekem magamnak kell tudnom, hogy mit akarok, és mit tudok. 

Akkor indult el a pályám, amikor felköltöztünk Budapestre, és az ÉVA magazinba kezdtem írni egy cikksorozatot, még Nényei néven. Rengetegen megszerettek, sok olvasói levelet kaptam, és rájöttem, hogy van élet a színházi szakmán kívül is. A Telefondoktor-t is játszó Göttinger Pál rendező barátom volt az első, aki igazán megbízott bennem. Ő kért föl a Bárka Színházban dramaturgi munkákra, és később ugyanott Dinyés Dániel zeneszerző bizalmának köszönhetően egy opera szövegkönyvét is megírtam, lett egy saját darabom, sőt, a Telefondoktor-t is ott mutattuk be. Ott volt részem először abban az élményben, hogy megvan a helyem valahol, és az igazgatótól kezdve a színészekig – nem beszélve az ügyelőről – mindenki hisz bennem. 

Biztosan az én személyiségemben van valami irritáló (nevet), de úgy látszik, nekem az az utam, hogy bizonyos dolgokat egyedül kelljen kiharcolnom. Volt, hogy keserű voltam emiatt, de szerencsére nem vagyok elég kitartó ahhoz, hogy sokáig haragudjak. 

A kezdeti elutasításhoz képest nem volt feldolgozhatatlanul nagy ugrás, hogy az egyik felkérésnek köszönhetően rögtön Esterházy Péterrel dolgozott együtt dramaturgként? 

Annak idején már az OKTV-dolgozatomat is Esterházy Péter műveiből írtam, íróként olvastam Esterházyt, és már akkor úgy gondoltam, hogy amit ő képvisel, az egy tévút. A posztmodernt folytathatatlannak láttam, olyan szinten kifinomult elefántcsonttorony-irodalomnak, amit én biztosan nem szeretnék művelni. Természetesen örültem annak, hogy Esterházyval fogok dolgozni, de tudtam, hogy rajta is ki akarom próbálni az oroszlánkörmeimet, és kerek perec megmondom neki, hogy szerintem rossz, amit csinál. 

Ez elég izgalmas alapállás...

Igen, kemény helyzet, de amikor Esterházy Péterrel találkoztam, nagyon jóban lettünk. Maga a lénye, a kisugárzása volt nagyon jó. Ettől függetlenül vitatkoztunk eleget, hiszen én elmondtam neki a véleményemet, ő pedig ezen remekül szórakozott. Az pedig különösen szimpatikus volt nekem, hogy a drámaírásban ő maga is bizonytalan volt. Kis kockás füzetekbe írta a műveit, és amikor Göttinger Palival és vele hármasban összegyűltünk a Bárkában, egy ilyenből olvasta fel a Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabot. Nagyon aranyos volt, mert adódott egy pillanat, amikor azt mondta: „Na, ezt a mondatot átugrom!” Maga Esterházy Péter szégyellte magát előttünk, hogy egy kínos mondatot talált a szövegében! Óriási volt benne az elvárás saját magával szemben, és nagyon szerény is volt. 

A feladatban az volt a legnagyobb kihívás, hogy ő maga nem gondolkodott drámaíróként: alkotott egy szövegzuhatagot, és nem jelölte, melyik megszólalás kié. Talán éppen ezért, mint dramaturgnak, megfogadta a tanácsaimat. Sőt, volt egy fontos jelenet, amiről azt javasoltam, hogy írja meg, ő viszont engem kért meg ugyanerre. Meg is írtam, ő pedig fogta, és egy kicsit „esterházyasította”. Annyira büszke voltam arra, hogy ennek a jelenetnek valójában én vagyok az írója, hogy mindig piszkáltam is Pétert azzal, hogy egyszer elmondom ezt egy közönségtalálkozón. A jó kapcsolatunk később is megmaradt: sokszor segített különböző terveimben, leveleztünk. Mindig csodáltam, hogy elviselte, hogy egyszer csak jön egy kiscsaj, és megmondja neki, hogy értse meg, hogy ő egy rossz író, aki el fog avulni. (nevet) 

Már többször került szóba a Telefondoktor című egyszereplős darabja. Nekem meghatározó élményem az előadással kapcsolatban, hogy a mai napig olyan élénken látom magam előtt az összes figurát, hogy alig hiszem el: valójában egyetlen színész állt a színpadon, minden további alak az általa folytatott telefonbeszélgetésekből rajzolódott ki. Ez íróként bizonyos szempontból halálugrás, nem? 

Szerintem azok a művészek, akik már úgy érzik, hogy birtokolják a szakmai tudást, szívesen teszik próbára magukat. Úgy írni meg egy drámát, hogy a szereplők közül csak egy van jelen, olyan volt, mint gúzsba kötve táncolni. Nem látjuk a többieket, de az volt a feladat, hogy a velük való beszélgetést hallva ők is úgy kidomborodjanak, mintha a negatívját látnánk a képnek, egyfajta inverzét a valóságnak. Ez egy magamnak feladott lecke volt, amiről úgy gondoltam, hogy ha fel tudok építeni egy zűrzavaros, félreértéses vígjátékot, amelyet egy pasi egyedül játszik el, akkor elég jó író vagyok. Végül ezt, így, meg tudtam csinálni. 

Utána meg is nyugodtam: úgy éreztem, kísérletezhetek, sokkal bizonytalanabb területekre merészkedhetek az írásban. Egyszemélyes darabot írni egyébként nagyon szórakoztató: most megint készülök hasonlóra. 

Még csak a szándék van meg, vagy már körvonalazódik is a terv?

Körvonalazódik. A Telefondoktor-ban annak idején nem bízott senki, csak Göttinger Pali. Miután valamiért nem találtunk rá színészt, felajánlotta, hogy megcsinálja ő. Először csak egy felolvasószínház keretében, aztán további kérlelésemre „rendesen” is eljátszotta a szerepet. A kezdeti nehézségekből kiindulva úgy mentem a Tháliába Kálomista Gáborral beszélni az új darabról, hogy meg kell majd győznöm. Faltörő kosként mentem, de nyitott kapunak szaladtam neki. Kellemes meglepetés volt. 

Ahogy saját darabjai közül a Telefondoktor, dramaturgmunkái közül a Bánk bán-átirat az egyik legkiemelkedőbb: szakmai díjak és a közönség elismerése jelzik a sikerét. Ennek ellenére tudjuk, hogy máig vannak olyan irodalmárok, akik szerint Shakespeare-t szentségtörés Arany János után újrafordítani, és a középiskolákban is vitatéma a tanárok között, hogy szabad-e a diákokkal aktualizált nyelven olvastatni a klasszikusokat. Ennek tudatában mekkora kockázatot vállal, aki a Bánk bánmagyarról magyarra fordítására vállalkozik? 

Nyilván nem véletlen, hogy ezt én csináltam, megint egy provokatív helyzet! Szeretem, ha nagy a tét, akkor is, ha veszélyes, konfliktusos a dolog. Előre sejtettem, hogy istenkísértés hozzányúlni a Bánk bán-hoz, mert a konzervatívok majd azért fognak haragudni, hogy ki ez a kis nő – ráadásul nő! –, aki hozzányúl ehhez a szent drámához, a baloldali értelmiség pedig azért fog neheztelni, hogy mindezt épp ott és akkor teszem, ahol. Az olvasópróbán még néhány színész valóban ráncolta a homlokát, de végül ők lettek a legnagyobb hívei az előadásnak. Védtek a színészek mindenhol, közönségtalálkozókon érveltek, hogy igenis így értik meg a drámát a fiatalok. Az is igaz, hogy én tényleg tisztelettel, irodalmi és egyben színházi szemlélettel nyúltam a darabhoz, nem pedig összevissza kaszaboltam. Így a POSZT-on meglepő módon egy nagy összeborulásra került sor a Bánk bánt illetően: a jobb- és a baloldal is szerette, díjat is kaptam. 

Szakmai értelemben tudtam, hogy meg tudom majd csinálni, de nagyon jó érzés volt, hogy ekkora a siker. Gyakran hallom, hogy mindenki unja a Bánk bán-t, Kecskeméten pedig nézték a diákok, és hallgattam a női WC-ben, ahogy arról beszélnek a lányok, hogy „ez nem is olyan sz*r!”. A rendezés is nagyszerű volt: Bagó Bertalan kitalált egy kitűnően értelmezhető, babaházszerű díszletet, ahol a szöveghez illően gyorsak voltak a jelenetváltások. (Most is játszanak egy előadást az átiratom alapján, a József Attila Színházban, a rendezője Quintus Konrád.) Megvolt a kritikai siker, tetszett a szakmának is, és szerette a közönség. Büszke voltam. De nem kellett ehhez a feladathoz több bátorság, mint egyébként: általában bízom magamban, és ezért mindig ilyen nagyképű dolgokat csinálok. 

Nem ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy valaki önéletrajzi jellegű regényt írjon? Egy ilyenfajta kitárulkozás teljesen más műfaj, mint különféle egyéb figurákat megalkotni. 

Az ember mindig önmagából alkotja a figurákat, de az azért igaz, hogy nagyon önéletrajzi jellegű volt a Nincsenapám, seanyám című darabom. Abból született aztán a regény. A regényírásnál már nem is volt probléma, de jóval korábban, amikor a darabot írtam, az tényleg szörnyű volt. Hallottam azoknak az embereknek a hangját, akikről már azt hittem, hogy elfelejtettem őket, és nem voltak kellemes szereplői az életemnek. Egy ponton fel is hívtam a színházat azzal, hogy nem tudom megírni a darabot, mert annyira rosszul vagyok. 

Nehéz volt ez a folyamat, de valójában csak arra jöttem rá, hogy nem feldolgozhatóak a rossz élmények. Nem az a helyzet, hogy sokat foglalkoztam velük, és elmúlt a hatásuk, hanem egyszerűen csak tudok úgy élni, hogy ezek megtörténtek. A tapasztalatot pedig arra használom, hogy másoknak elmondjam, én hogyan jutottam túl a nehézségeken. Mert tudom, hogyha én kamaszként láttam volna egy ehhez hasonló darabot, akkor valószínűleg óriási élmény lett volna, hogy nem vagyok egyedül. Sokszor az a legnehezebb, hogy az ember azt hiszi, csak ő lehet ilyen szörnyű helyzetben. Látom a drámafoglalkozásokon, hogy felszabadító hatással van a diákokra az előadás, és olyasmit is elmondanak, amit a drámapedagógusnak nehéz kezelni. A Nincsenapám, seanyám volt tehát az egyetlen kifejezetten önéletrajzi, terapikus jellegű írásom, amelyet segíteni akarás is motivált. 

Ami pedig a bátorságot illeti: az írók mániákusan vájkálnak magukban, arra edzenek, hogy kitárják magukat, és őszinték legyenek. Ennek eredményeképp viszont állandóan, még a leghétköznapibb helyzetekben, a közértben vagy a saját házasságukban is őszinték lesznek. Ez nem mindig kellemes. Gyakran kell figyelmeztetnem magam, hogy felnőtt ember vagyok, vannak bizonyos viselkedési normák, és muszáj eljátszani az életben néhány szerepet. Viszont egy közönségtalálkozón jól tud elsülni, hogy látják a diákok: én felnőtt létemre valóban azt mondom ki, ami van. 

Lehet, hogy éppen azért testhezálló feladat gyerekeknek írnia, mert azt mondják, hogy ők veszik észre leghamarabb, ha valaki nem őszinte, és feltehetően vonzódnak ahhoz, aki az?

A felnőtteken már sokkal vastagabb a burok: mindenki elkezdi kialakítani a kis szerepeit és hazugságait, ezért nehezebb kommunikálni velük. Pedig én nem akarok kifejezetten gyerekeknek írni. Ráadásul nem is hiszek az úgynevezett ifjúsági irodalomban. Egy 16 éves fiatal az iskolában már a Bűn és bűnhődés-t olvassa. Ezért nem is tudom értelmezni azt a különbségtételt, hogy az ifjaknak másképp kell írni, mint a felnőtteknek. Viszont szerintem azért a kamaszok a legjobb olvasók, mert közelebb tudunk hozzájuk kerülni: még nem rakódtak rájuk azok a kérgek, amelyek lassan megkeményítik, szinte szoborrá változtatják az emberek személyiségét. A művészek ilyen szempontból olyanok, mint a gyerekek: állandóan a valódi személyiségükkel dolgoznak, nem nagyon használnak szerepeket. Ezért örülök különösen, hogy a Nincsenapám, seanyám sok, a szerepeibe már jobban felöltözött felnőttnek is tetszik. A moly.hu nevű oldalon szoktam leselkedni, hogy mit írnak a könyvről. Sokan érzik úgy, hogy visszaviszi őket a kamaszkorukba, amikor még őszintébben tudtak végiggondolni dolgokat. 

Az irodalomhoz való újszerű hozzáállásból kiindulva feltételezem, hogy nem teljesen elválasztható egymástól a munkásságuk a férjével, Nényei Pállal, Az irodalom visszavág-sorozat szerzőjével, ugye? 

Mindig mondom a férjemnek, hogy ha vele készül interjú, akkor szinte soha nem kérdezik meg őt rólam, nálam pedig általában szóba kerül a férjem. Ez nem baj, csak megjegyzem, hogy milyen érdekes... 

Persze, mi 20 éves korunk óta együtt vagyunk, és rengeteg mindent közösen építettünk föl. Szoktam is viccesen vádolni, hogy valamit tőlem vett a könyvéhez, és ez fordítva is így van. Íróként nyilván külön személyiségek vagyunk, de közös, amit az irodalomról gondolunk. Nehéz is lenne ilyen szorosan együtt élni, ha másként vélekednénk alapvető dolgokról. Családon belül annyit beszélgetünk irodalomról, hogy nem lehet az életünket és a munkánkat szétválasztani. Egyfajta szerves együttélés ez, ahol véletlenszerűen szinte ugyanazokat mondjuk, például, interjúkban, pedig nem egyeztettük az álláspontokat. A hasonló célokon pedig anélkül dolgozunk, hogy ezt megbeszélnénk, vagy szisztematikus stratégiát alakítanánk ki. Úgy látjuk, hogy a művészeti gondolkodás kezd kiveszni a világból – ami szomorú, ugyanis ez valaha anyanyelve volt az emberiségnek –, és valahogy föl kellene éleszteni. Ezért is foglalkozunk irodalmi művekkel, a férjem pedig ezért kezdte el írni a köteteit. Az irodalom visszavág úgy született, hogy biztattam őt: olyan sok jót mondott már a tanítás során, hogy ideje lenne le is írni! 

Ilyesfajta alkotóközösséget feltételeztem... 

Igen, éppen mondtam is a férjemnek, milyen érdekes, hogy mintha egy művet építgetnénk, csak más irányokból. De ez jó, hiszen így tudunk segíteni egymásnak. Furcsa módon viszont más alkotótársaimmal gyakran jobban tudok együtt dolgozni, mint vele, mert abból ugyebár nem lesz házastársi veszekedés... Nyilván jobban tisztelek egy idegen embert, udvariasabb és elfogadóbb vagyok mással, mint a saját férjemmel! (Nyilván igen... de vajon miért?) De egyébként az ő véleménye a legfontosabb nekem, ha írok valamit. 

Az interjú egyeztetésekor említette, hogy éppen egy nagy leadási határidőn van túl.

Igen, most ugyanis két filmsorozatot írok az MTVA-nak. Az egyik a Tóth János című sorozat, amelyben Mucsi Zoltán a főszereplő. Elég nehéz helyzet, hogy a feléig más írók írták a sorozatot – történetesen az egyikük éppen egy jó barátom, Litkai Gergő –, de változás történt, új írókat vettek fel a csapatba, Kormos Anettet és engem. (Lehet hogy rájött a csatorna: nem írhatják az egész évadot kopasz férfiak? Kell a haj?) Az alkotótársak miatt nagyon kellemes volt a munka. A másik sorozat pedig az Egynyári kaland című ifjúsági sorozat harmadik évada: ezt Zomborácz Virág rendezi, és ő a vezető írója is. A szakmának ezen a területén iszonyatos a munkatempó: szabad művészként fél napokat csak merengek a kanapén, úszni járok és sorozatot nézek. Itt viszont határidőre kell írni az epizódokat. Ráadásul úgy, hogy nem én vagyok az alkotó, akitől a gondolat ered – ilyen szempontból ez hasonló a műfordításhoz. Alkalmazkodni kell, ez a fajta szakmai munka teljesen más rétegeket mozgat meg, mint amikor én találok ki valamit, és azt szabadon végigviszem. Sokkal fegyelmezettebbnek kell lenni. És sokkal kevesebb örömet szerez. 

Van létjogosultsága annak a feltételezésnek, hogy más lesz a sorozat, ha nők írják?

Persze. Szerintem nagyon más szempontok szerint gondolkoznak a nők. A Tóth János egy vicces sitcom, de a fiúk ezt úgy írták viccesre, hogy mi elégedetlenek voltunk a női karakterek kidolgozottságával. Anett és én olyan helyzeteket találtunk ki, ahol megnőtt a női hősök szerepe, talán árnyaltabbak is lettek. De én például kifejezetten szeretek szerelmes jeleneteket is írni. Szerintem én írtam az első csókot a sorozatba. Az pedig önmagában sem árt meg egy sorozatnak, ha több író is van: a sok szempont jó értelemben összeadódhat. 

Mesekönyvtől a színpadi átiratokon és a saját regényen át a filmsorozatig nagyon széles az a paletta, amelyen mozog a szakmán belül. Van még e mellett a műfaji sokszínűség mellett olyasmi, ami eddig nem adatott meg, és vágyna rá? 

Minden életszakaszban más. Egy ideig az volt a legnagyobb vágyam, hogy színházat csináljak, saját társulattal, saját darabokkal. Nagyon szeretem Pintér Béla darabjait – mindig tetszett annak a szabadsága, hogy mennyire kézben tarthat egy egész munkafolyamatot. Ő nemcsak nagyszerű író, de jó rendező is és szuper színész. A színházi író általában csak a futószalag egyetlen szakaszánál álldogál, és aggódva lesi, mi történik a többi részeken. Hogy mi a fenét csinál a művével a rendező meg a színész? Béla az egész futószalagot uralja, ez elképesztő! Aztán amikor az élet olyan helyzeteket hozott, hogy összejöhetett volna egy saját társulat, vagy akár színház, már arra vágytam, hogy regényeket írhassak, félrevonulva a hátsó szobába. Most is van három-négy regényötlet a fejemben. A Nők Lapjá-ba szoktam novellákat írni, ahol ráéreztem a prózaírásra. Úgy érzem, most erre vezet az utam: hogy egyedül maradjak a szavakkal, a saját műveimet írjam, és ne kelljen más alkotótársakat elviselnem! (nevet) Olyan korszakom is volt, amikor úgy gondoltam: jó lenne híres írónak lenni. De amint adok néhány interjút, vagy elmegyek egy műsorba, rájövök, hogy jaaaj, nem akarom ezt, az annyira fárasztó, amikor egy óráig sminkelnek egy tévéfelvétel előtt! Nincs is itthon sminklemosóm, és reggel összeragadt szemmel ébredek, csukott szemmel csinálom az uzsit a gyerekeknek... Az ismertségre nem elég vágyni, tenni is kellene érte. Van, aki szívesen csinálja, de nekem nem megy. 

Korábban úgy fogalmazott, hogy a művészeti életben az ember „sokszor csak mereng a kanapén”. Ehhez képest már most több életre elegendő tevékenységet soroltunk fel, három gyerek nevelése közben. 

Sőt, az a legkeményebb, hogy a 90 éves nagymamám is itt lakik velünk. Őt is kell nevelni! Ez az egyik legkalandosabb része a jelenlegi életemnek. 

Hogyan lehetséges mindezt összehangolni? 

Nem tudom, mert egyébként elég lusta vagyok. Fél napon át általában lelkiismeret-furdalásom van, hogy már megint úszni voltam, barátnőztem, sétálgattam ahelyett, hogy dolgoztam volna. De magas fordulatszámon pörgök, és ügyes vagyok abban, hogy kiszervezzem a munkát. Viszont sosem vagyok elégedett. Mindig elkések, lekések mindent. Miközben most még tanítok is, drámaíró-hallgatókat, amit nagyon szeretek. Egyrészt pozitív kényszert jelent, hogy az órám meghatározza az időbeosztásomat, másrészt izgalmas valakit elvezetni saját magához. Nem azt tanítom meg valakinek, hogy én hogyan írnám meg az ő témáját, hanem, hogy rájöjjön: ő valójában mit akar megírni. Néha szinte sebészként kell a felszín alá jutni. Lesz majd a hallgatóimnak drámaíróvizsgájuk, ahol felolvasószínház formájában bemutatjuk a műveiket, és végre ők is találkoznak a színészekkel, akik majd jól tönkreteszik a remekművüket... (nevet) vagy éppen fordítva, kihoznak belőle olyasmit, amit nem is sejtett az író. 

Egyébként a tanítás éppen a Kárpát-medencei Tehetséggondozó égisze alatt zajlik, ami körül nemrég botrány tört ki. Részben ez is rajtam csattant, hiszen én – ezúttal is – a lövészárkok között futkosó köztes figura vagyok: sok szeretett művészbarátom van, akik számára bizonyos okokból elfogadhatatlan ez a szervezet, miközben a KMTG-ben is csomó helyes, tehetséges ember van, akiket megszerettem. Még ha el is ismerem, hogy mindkét félnek van igazsága, ez a kultúrharc nem az én harcom, és úgy döntöttem, hogy nem is fogom megvívni. Nagyon szívesen tanítok és írok, és ezért elfogadok fizetést. De soha nem írok vagy mondok olyasmit, amit nem gondolok, nem hagyom, hogy bárki bármire kényszerítsen, fenyegessen – akár kiközösítéssel, akár bármi mással. Se ebből, se abból az irányból. Egyszerűen nem ijedek meg, csak dühös leszek. Elegem van a mesterséges megosztottságból, meg hogy mindent csak a politika koordináta-rendszerében kéne értelmeznem. Az a helyzet, hogy unom a politikát, művészietlen dolog. 

Akkor mi az, ami még inspirációt adhat?

Engem már csak az érdekel, hogyan tudom a saját ötletemet kibontani. Szerintem minden embernek van egy olyan időszaka, amikor a fejébe bekattannak a saját problémái, amelyek igazán érdeklik az életből, és ezeket próbálja később mániákusan megírni. Nekem is megvannak azok a dolgaim, amelyek állandóan foglalkoztatnak, és sürgető az érzés, hogy azokat meg kell írnom! 18 éves koromban egy vastag ötletfüzetbe kezdtem felírni a témákat, és még mindig nem telt be a füzet. Egyszer átlapoztam az elejétől, és ijesztő volt látni, hogy húsz év alatt újra és újra ugyanazokat az ötleteket írtam fel, anélkül, hogy tudtam volna... Majd akkor halhatok meg nyugodtan, ha ezt az adagot megírtam. Néhány címet kipipáltam már. 

Ezek szerint néhányat viszont érdemes 90 éves kor környékére hagyni... A gyerekeinél egyébként lát arra utaló jelet, hogy ők is a szüleikéhez hasonló úton indulnának el? 

Szerencsére én saját magamban szeretném önmagamat megvalósítani, nem a gyerekeimben. Náluk az a célom, akárcsak a tanításban, hogy magukhoz juttassam őket közelebb, ne pedig valamilyen eszményhez, amit esetleg mi találtunk ki. Itthon sokat beszélünk művészetről: a középső gyerekünk, Klári a legfogékonyabb erre. Vele már gyakran megbeszélem a terveimet, és ő dramaturgszemmel jó tanácsokat ad. A nagyfiunkat, Zoárdot a közlekedés érdekli leginkább. Ha egy kiállításon kicsit komoran megkérdezi, nem baj-e, hogy ő nem látja a kiállított modern festményeket szépnek, akkor azt mondom: nem baj, mert mindenkinek teljesen más ehhez a viszonyulása. Viszont vele járunk a Dumaszínházba, jó humoristákat nézni. A legkisebb fiunk, Balázs most éppen karatézik. Nem erőltetünk semmit, de mivel itthon folyamatosan színházazunk, filmeket nézünk és olvasunk, előttük is nyitva vannak ezek a kapuk. 

Egy korábbi interjúban olvastam azt a hasonlatot, hogy olyan, mintha rajtuk keresztül ön is még több síkon élhetné az életét. Az ő történeteikből is merít néha ihletet? 

Három gyerekkel és egy férjjel érzelmileg sosem vagyok egyedül. Folyamatosan érzékelnem kell, ki hogy van, és ha valakivel kiemelten foglalkozni kell, ott megszólal egy vészcsengő. Valóban rengeteg fájdalmat és örömöt érzek rajtuk keresztül, többek között azt is, ha valami jó történik velük. Nálunk az a szabály, hogy vacsoránál mindenkinek kell mondania aznapról egy történetet. Az nem olyan fontos, hogy igaz legyen, a lényeg, hogy jó legyen a történet! A gyerekeink ezért meg is tanultak jól és érdekesen mesélni. (Szigorúan tilos például a látott filmek elmesélése! Ennél nincs borzasztóbb szokás. Ha valaki nálunk megpróbálja, a többiek már ordítanak: „Állj, filmmesélés! Filmmesélés!”) Egy dolog van ugyanis – már-már bűnnek nevezném –, amitől a színházban meg az életben is halálosan fel tudok háborodni: az unalom! Az az ember vagy művész, aki untatja embertársait, korlátolt, önző és figyelmetlen! Ez tehát az aranyszabály, a családban és a szakmában is: untatni tilos! És akkor jóban leszünk.

forrás: http://www.origo.hu/