A "mezei néző" az Operajátszóházról
Ez feltétlenül egy jó hét jó hétvégéjének első előadása volt számomra – a keddi Bűvös szekrény után most egy Bűvös vadász, a csütörtöki operabeavató (felnőtteknek) után most egy másik operabeavatón voltam, amely leginkább alsósoknak, esetleg érettebb óvodásoknak készült és különlegesség volt a javából: operajátszóház a Müpában.
A Budapesti Vonósok által szervezett programot az a Dinyés Dániel és Göttinger Pál kettős hozta létre, akik évek óta a Kamrában tartanak nyílt próbára hasonlító beavatókat. A tavalyi év szenzációs előadássorozatáról, a Cosí fan tutte-ről tíz+ alkalommal írtam, emiatt is kíváncsi voltam erre az új kezdeményezésre, amelynek első alkalma (a Carmenről) szerencsétlen módon ráesett januárban a nyolcadikosok felvételijének szombatjára, így arra esélyem sem volt menni, most viszont bónuszként vihettem a fiamon kívül még a férjem is. Így most le tudtam mérni az előadás hatását egy felnőtt mezei nézőn, aki nem elvakult operarajongó (ámde a Bűvös vadászt Zsótér rendezésében kifejezetten kedvelte, kétszer is látta), és még valakin, aki a program igazi célközönsége. A fiam nyolc és fél éves, másodikos, aki szintén túl van ezen-azon, a Xerxészt és a Cosi fan tuttét hallgatja néha zenejátszón, négy napja éppen a Varázsfuvola kellett neki, engem is rávett az újrahallgatására, nagyon kedvelte az idei Pomádét is, sőt nemrég látott 24 órán belül két Hunyadi László előadást, így elmondható, hogy annyira nem taszítja a műfaj.
Most nagy energiákkal nem az ő, hanem a 14 éves lányom beszoktatásával foglalkozom, akit viszont igen, bár várakozáson felül bírt egy nem igazán jó Bánk bán előadást csütörtökön, így ma egy Elektrával is szembesült, amelyről külön bejegyzés következik. Az ő példája mutatja, hogy ez a 8-10 éves kor a legjobb az opera megszeretésére, akinek ilyenkor bekattan, az talán sok rossz előadásélményt is ki fog bírni, akinek meg nem, hát azzal sokkal több tennivaló adódik a későbbiekben. Teljesen egyet értek azzal, hogy éppen ezt a kisiskolás korosztályt kell valahogy megfogni.
A zenekar előtti játszószőnyegen hasonló korú és még kisebb gyerekek üldögéltek, két oldalt pedig az őket kísérők. Talán két gyerek volt csak látványosan kisebb, akik nem is igazán tudtak figyelni a történtekre, így feltételezem, hogy a szülőket érdekelte a program, vagy hallgatnak Kodályra, és a "nem lehet elég korán kezdeni" jeligével bevállalták ezt is. Mindkét műsorvezető jól kezelte a helyzetet, mert az összes többi gyerek, akinek készítették a programot, folyamatosan figyelt, és nem kellett őket fegyelmezni. Ugyan elhangzott az elején egy-két rendszabály – mikor kell csendben lenni -, de ezekre nem volt szükség. Igen, ha a gyerekek érdeklődését fel tudja valaki kelteni, akkor figyelnek és nem beszélgetnek. Ha nem, akkor viszont nincs kegyelem. A gyerekközönség képtelen arra, hogy udvariasan unatkozzon. (Este, egy másik előadáson erre visszagondoltam - a felnőttek viszont már igen...)
Göttinger Pálról a röpke egy óra alatt az is kiderült, hogy a kisbabák vonzódnak hozzá, és mintha ő sem nagyon bánta volna, hogy az egyik programot a megközelítőleg egy-másfél éves gyermekkel a kezében kell levezényelnie. Ez is ment neki, jól állt neki a gyerek, érzéssel nyúlt hozzá.Még jól jöhet ez a képessége a privát szférájában is. Dinyés Dániel ennyire éles tesztnek nem volt kitéve, senki nem mászott fel a zenekari emelvényre, hozzávetőlegesen zavartalanul mehetett le a beavatás, a tervek szerint.
Lehet, hogy a hasonlóan éles helyzetek, nagy kihívások vonzották az alkotópárost ennek az új kezdeményezésnek a kifejlesztésében, de sikerrel kommunikáltak a gyerekekkel, nagyszerű az, ahogy a program szinte minden részébe bevonták őket.
Miközben a karmester a darabról magyarázott és felhívta az egyes zenei motívumokra a figyelmet, a lehető legtöbb és a gyerekek nyelvére leegyszerűsített kérdést fogalmazta meg, ők pedig jelentkeztek és válaszolgattak.
A legtöbb gyerek hajlamos volt bevonódni, kevesen húzódtak félre, de akik igen, azokat senki sem rángatta, így például az én fiam is időről időre kedvet kapott, míg egy-egy játékból közben kimaradt.
A program kezdetén szinte deus ex machina jellegű fordulattal az egyik gyerekről kiderült, hogy frappánsan össze tudta foglalni a történetet, csakis a lényegi elemek hangzottak el az összegzésében, és innen gyorsan meg is kezdődhetett (a Kamrában megszokott operabeavatókhoz hasonlóan) egy-egy fontos részlet kiemelése.
Először a rendelkezésre álló basszbaritont, Cseh Antalt hasznosították, aki nagyon régi játszótársa az alkotóknak, sokat láttam, ahogy egészen béketűrően szakít félbe rendre áriákat, énekel megrendelésre 2-4 sorokat. Derűs egyéniség, bizalmat keltő, csak rá kell nézni. Most megint egy rosszfiút játszik, Gáspárt (Kaspart), aki az ördögnek a saját lelke helyett kollégájáét, Maxét akarja átjátszani. Gyanús pasas, a szeme sem állna jól, de most egy kicsit kevésbé gonosz, alsósokra alkalmazott verzióban látjuk. A gyerekek nem félnek tőle. A bordalt énekli először és ennek kapcsán hirtelen „jókedvű és rosszkedvű kocsmatöltelékek” lesznek a gyerekekből, akik ezt a játékos feladatot kifejezetten szerették. Az énekes pedig játszik velük, keringenek egymás körül, nem érezni az elfogódottságot egyik oldalon sem.
Ezek után még nagyobb szabású átalakulás zajlik, a Budapesti Vonósok szellemekké válnak és hegedülés-csellózás közben mindenki énekel is. Dinyés Dániel nagy találmányát lehet, hogy több intézmény is el fogja tanulni, esetleg be lehetne az Operettszínházban is vezetni, ahol éppen ő most az első karmester, hogy mindenki, aki nem fúvós hangszeren játszik, egyben a kórust is pótolja. A költségeket le lehetne így faragni. Jól szólnak a vonósok, szellemként is beválnak. A gyerekek eközben pedig baglyoknak tanulnak be, és határozottan és nagy kedvvel huhognak. Ezen a ponton egy „áldozatkész” szülőre is szüksége lett a rendezőnek, és mivel nem akadt más vállalkozó, a koncepció megvalósulásának érdekében bevetettem magam. A szóló-szereplés egészen távol áll tőlem, nagyon nehezen jöttem bele abba is, hogy Hábetler András Figaro-előadásában vállalkozó nézőként színpadra lépje és négy-öt percet táncoljak a lakodalmi nép részeként, és csak a harmadik alkalommal múlt el a lámpalázam, de most nagy lendületet vettem és beültem a szőnyeg közepére készített székre, áldozatnak. A gyerekek előbb lápként megelevenedtek, majd huhogtak, és egyre közelebb jöttek, a fiam is beszállt, bár a kocsmatöltelékséget nem vállalta korábban.
Zárójelben: mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, még ez sem egyszerű, leülni egy székre és látványosan félni. Ha erre valaki rájön, még többre fogja azokat a színészeket értékelni, akiknek ez valóban megy. Az én csodálatom már nemigen tud fokozódni azok iránt, akik ráadásul még énekelni is tudnak, miközben színészként is hitelesek, de mindig jól jön egy ilyen saját próba. (Az esti előadáson viszont már nem vállaltam a nyilvános versfelolvasást, egy nap kétszer azért nincs szükségem arra, hogy rádöbbenjek a gyenge pontjaimra...)
Ezek után Göttinger Pál Samiel, az ördög szerepébe helyezkedett, vele folytatott párbeszédet Gáspár, de aztán a gyerekek leváltották ebben a szerepben is. Nagyon jó megoldás, hogy minden feladatra sok gyerek vállalkozhatott, nem merült ki az interaktivitás abban, hogy 2-3 gyerek szerepelt, a többi nézte.
Miután Cseh Antal jelenlétét egészen kihasználták, ő pedig mehetett Bolygó hollandit énekelni Miskolcra, következhetett a másik vadászlegény, Max, akit Varga Donát tenor játszhatott. Megérkezett ő is a Farkas szurdokba és elénekelte a vízióját. Ez esetben két önállóan szereplő kislányra is szükség volt: egy talán ötéves forma gyerek játszhatta Max szigorú anyját, aki hosszan és lassan, fenyegetően kellett, hogy elvonuljon, egy másik pedig a menyasszonyát, aki a gyerekek által létrehozott folyóba veti magát, ahova később a tenor is követte, mindkettőjüket párnák borították el. Nagyon üde jelenet volt, mintha egészen fel is oldódott volna a határ a nézők és a játszók között.
Ezek után nem csoda, hogy a két műsorvezetőnél hosszabb sorok kígyóztak az előadás után, mindenki aláírást akart tőlük beszerezni. Tessék, megkapták, ez a népszerűség ára, lehet a program után még egy kicsit keveredni a civilekkel…
A Budapesti Vonósok már hirdettek műsort a jövő évadra, és így megvan a többi operajátszóház időpont is. Hamar betelik, nagyon kell igyekezni. Mindig más operákról lesz szó.
2018. február 24-én 15h – Figaro házassága
március 24-én 15h – Szerelmi bájital
május 5-én 15h – Don Giovanni
Bérlet: 4000 Ft, koncertenkénti jegyár: 1800 Ft
Hogy visszatérjek az általam vitt nézők benyomásaira, a férjem „hibátlannak” illetve „tökéletesnek” minősítette az egész programot – ő, akitől ezt nemigen hallottam más előadás kapcsán, mert nálam kevésbé kompromisszum kész, míg János részben szerette, részben nem, bár az ő esetében az igazi mérce az lesz, hogy később fog-e róla beszélni. Majd elválik. Nekem mindenesetre nagyon jó élmény volt, és nem is kérdéses, hogy már fixre beírtam a jövő évi három időpontot is a naptáramba.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu
