– interjú Göttinger Pállal
A londoni Nemzeti Színházban nagy sikert aratott intellektuális komédiát Családi játszmák címmel Göttinger Pál rendezi színpadra: a vele készült interjút olvashatják. Az Orlai Produkciós Iroda legújabb darabját a Belvárosi Színházban láthatja majd a közönség.
Legutóbbi Orlai Produkció-s rendezésednek, a Pesti barokknak milyen nyilvános, illetve belső visszhangja volt-van?
Az egyes estéken siker van, a kritika is aránylag megszeretgette, persze akinek meg nem tetszett, az nem nekem mondta el. Elgurul szépen az előadás, a szereplők és a nézők is szeretik. Belülről azt mondhatom: nagyon jó közösségben és munkakedvben dolgoztunk végig. Olyan autonóm színésszel összezárva lenni, mint Kern András, egy hozzám vagy a szereposztás többi tagjához hasonló fiatal számára önmagában tanulmányi kirándulás, és ez a lenyűgöződés azóta sem szűnt meg. Kern elképesztően rutinos színházi ember, tehát az aznap esti közönséghez, az aznapi érzékenységéhez is állítódik egy kicsit az előadás, de hála a Jóistennek, olyan szövetű lett az egész, hogy ez nem okoz benne kárt, ellenkezőleg, újratölti energiával mindig.
Mit szólt hozzá a szerző, Dés Mihály?
Tetszett neki. Egy írónak ez mindig nehéz, már kitanultam ezt, de ő, mialatt a szöveg készítésekor elragadó konoksággal védett egyes mondatokat, szófordulatokat, szálakat, a már zajló próbák alatt szabadjára engedett minket, nem vett részt a próbatermi munkában. Úgy tűnt nekem, hogy a két hónap végén az elé és a közönség elé tárt eredményt jól vette – pedig sokat alakult még aztán.
Júniusban új bemutatód lesz, a Családi játszmákat most kezditek próbálni. Hogyan került a látókörödbe a darab?
Az Orlai Produkció Zöldi Gergő fordítóval rendszeresen körülnéz a világban, és az egyik gyűjtőútjukról hozták haza ezt az anyagot. Látták az előadást Londonban, készült a darabból egy nyersfordítás, amit hónapokkal ezelőtt ideadtak nekem, és lecsaptam rá. Orlaihoz nem nagyon lehet azzal beállítani, hogy szeretnél megcsinálni egy darabot, az ajánlatokat általában ő teszi, körözteti a hozzá kötődő rendezők között a szövegeket, akár többet is egyszerre, és abból lesz produkció, amelyik letapad valamelyikünknél. Több darab is megfordult a kezeim között, és végül ezt választottam.
Mi fogott meg benne?
A Pesti barokk egy bizonyos gondolat mentén egy konkrét kort idéz meg, ahhoz kell kapcsolódási pontot találniuk a színészeknek és a nézőknek, a Családi játszmák viszont olyan kor- és helyfüggetlen téma, amelyről eleve rengeteget tudunk mindannyian. Az alapötlet aránylag egyszerű: összegyűlik a család egy karácsonyi ebédre, amiből aztán persze balhé lesz. Öt perc után mindent lehet érteni a viszonyokról és az ütközésekről, a nézőnek nincs más dolga, mint saját élményein keresztül belehelyezkedni a történetbe – hogy aztán hazafelé a villamoson vitázhasson vég nélkül, hogy végül is kinek volt igaza. A család egyik féltekéje szerint egy karácsonyi ebédnek akkor van értelme, ha szépen lebonyolódik, minden rendben van, a másik brancs pedig azt gondolja: ez az egyetlen alkalom, hogy értelmesen szót váltsanak egymással, ne a semmiről beszélgessenek udvariaskodva, hanem a tényekről, elhallgatásokról, fájdalmakról. A két félteke összecsap. Ez a helyzet szerintem mindenkinek ismerős, nekem is.
A színlapon azt olvastam: ,,közös komédia és cinkos játék is a közönséggel”. Ez mit jelent?
Írói ravaszság folytán ebben a darabban az egyes szereplőknek – mint egy szerepjátékban – vannak fix tulajdonságaik, erősségeik, gyengeségeik, fegyvertáruk. A szerző irgalmatlanul részletesen leírta, hogy melyik szabály kire vonatkozik, mikor lép életbe és meddig tart, olyan, mintha az egész egy mulatságosan túlbonyolított társasjáték-küzdelem lenne. A szövegkönyvben oldalakra rúgó dőlt betűs szabályrendszer szól arról, hogy kinek mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, melyik szereplő melyik lépésére mit léphet, úgyhogy nagy térképészet is megcsinálni egy ilyen színdarabot. (Nevet.) Olyan díszletet tervezünk, hogy ezeket a szabályokat kiírva végig láthassa a közönség, tehát mialatt nézik a jeleneteket, azt is tudják szemlélni, hogy a szereplők milyen szabályok szerint játszanak egy-egy érzékeny helyzetben. Kicsit hasonlít az improvizációhoz. Körülbelül olyan, mint a Momentán Társulat előadásaiban azok a jelenetek, amikor a szereplő nem tudja a játékszabályt, a néző viszont igen, ezért nagy élvezettel figyeli azt a kínkeservet, ahogy a játékos megpróbálja belemanőverezni magát a szabályba. És aztán ebből részint konfliktus, részint komikum támad. Például X szereplő nem hazudhat, csak ha ül, szegény nem tudja tovább mondani a mondatát, amíg nem talál egy ülőhelyet. Ez a szereplőktől komoly koncentrációt igényel, de közben örömüket is lelik benne, legalábbis ebben bízom. Még nagyon az elején vagyunk, de máris jól mulatunk.
Ebben az előadásban is lesz egy ,,nagyágyú”: Kútvölgyi Erzsébet. Dolgoztatok már együtt?
Az Óbudai Társaskör egyik nyári produkciójában együtt játszottam vele. Néha próbáltuk a közös jelenetünket, egyébként meg hetekig, hónapokig üldögéltünk a Társaskör kertjében, és közben összebarátkoztunk. Nagy rajongója vagyok a színművészetének és a próbakedvének is, de rendezőként nem dolgoztam vele, mert mint a Vígszínház vezető színészét nagyon nehéz egyeztetni. Lelkesen fogadtam, hogy Orlai Tibornak kitartó, fáradságos munkával most végre sikerült ez. Kútvölgyi Erzsébet csodálatosan harmonikus, békés és mégis nagy erejű személyiség, akivel ünnep minden együtt töltött perc.
Azt mondtad egy interjúban: ahogy egy színésznek, úgy egy rendezőnek is el kell tudnia végezni minden feladatot, mert ez a foglalkozása, de van olyan munka, amibe a művészi személyiségedet is beleadod. A Családi játszmák melyik eset?
Ha ezt olyan egyszerű lenne szétválasztani! Ez a kettő nem válik el élesen, pedig úgy egyszerűbb lenne az ember élete. Ráadásul az ember vágya és egyben a szakmai minimum is az lenne, hogy ezek ne egymás ellen, hanem egymást erősítve legyenek jelen a munkájában. Úgy érzem, ahogy a Pesti barokknál hosszas munkával, de végül is sikerült valami személyeset is hozzátennem a történethez, úgy ebbe az előadásba is bele tudok adni magamból valamit. Ott ráadásul nagyobb volt az ugrás, egy olyan történelmi korhoz, a főszereplő fiú olyan élethelyzetéhez kellett ugrani, amiről csak elképzelésem volt, itt viszont családról van szó, amiről sokkal-sokkal többet tudok. Négyen vagyunk testvérek, mai napig összejáró felnőtt emberek – bőven vannak tapasztalataim. Egy családi ebéd nálunk sem akármi, és a környezetemben is rengeteg küszködést látok, ahogy próbálnak egymáshoz, a család megkérdőjelezhetetlenségéhez viszonyulni, de közben olyan emberek maradni, akiknek azért megvan a saját véleményük. Sok konfliktussal járó küzdelem, hogy a családi élet ne alakuljon át díszletté, paravánná, ahol mindenki nagyon rendben van, aztán hónapokig egymás felé sem néznek.
A Családi játszmákban befutott ügyvédek a gyerekek, és még mindig úgy kezelik őket a szüleik, mintha a cipőfűzőjüket is meg kellene kötni helyettük. Amikor ezen a családi fészken belül vannak, gyerekeknek tekintik őket, ugyanakkor feleségeik, barátnőik, gyerekeik, saját örömeik és válságaik vannak, esetenként tehát felnőttként kell viselkedniük. Nagy játékteret kapnak azzal, hogy lehetőségük van egyik helyzetből a másikba menekülni, és vissza. Arról, hogy hogyan kell úgy föllépni egy túlgondoskodó szülővel szemben, hogy ne bántódjon meg, de lassan leálljon, hogy hogyan kell az új barátnőmet először elvinni bemutatni, hogy hogyan kell a szakmai sikereim vagy kudarcaim kitárgyalását megfékezni ebéd közben, van ismeretem, nem kevés kudarcom is – és a humorérzékemet is bizgerálja. Nagy kedvem van kigúnyolni ezeket a konfliktusokat, illetve beismerni, hogy én is ezeket a játszmákat játszom, a szüleim is, a testvéreim is ilyenek.
Hogyan készülsz fel egy darab rendezésére? Először felidézed az emlékeidet, tapasztalataidat, és jegyzetelsz mondjuk egy kockás füzetbe?
Vannak ,,körzőző-vonalzózó” rendezők, akik már a próbák elején pontosan tudják, hogy mit szeretnének látni, vannak, akik csak a kulcspontokat fogalmazzák meg, a lebonyolítást inkább a színészekre bízzák. Van olyan rendező, aki teljesen a próbán, a színészekkel együtt szüli meg, hogy miről szóljon a produkció. Bármelyik módszerből adódhat nagyon jó előadás, tehát nincsen tuti recept. Magamat határesetnek tartom. Azt, hogy mi legyen az előadás gócpontja, az egyes szereplők számára mi legyen a vezérfonal, a szövegkönyv fölött üldögélve előre végiggondolom. Aránylag sokat jegyzetelek, de azért egy négyszáz oldalas kockás füzetet nem írok tele. Illetve amit írok, azt sem viszem be magammal a próbára – addigra már tudni kell. Körülbelül kipreparálom magamnak, hogy miket szeretnék megcsinálni, miközben nagyon fontos számomra, hogy nyitott maradjak, ne a saját mániámat rendezzem meg. Sok személyes történetet és hasonlatot mondok, hogy azon keresztül kommunikálhassam, számomra mi a fontos. De a tényleges lebonyolításkor már hagyom, hogy a színészek rakják össze az alakításukat, és ezzel az előadást, mert az ő személyiségük fogja élettel megtölteni, átmosni a szerepet. Az én munkám olyankor inkább csak leolvasás, és csak akkor avatkozom be, ha úgy olvasom az adott jelenetet, hogy valami tévedés, mellékvágány vagy hangsúlyeltolódás van benne. Csináltam már olyan előadást, ahol mozdulatról mozdulatra mindent beállítottam, mert szükség volt rá, és hiszek abban, hogy ha muszáj, ezt is meg kell tudni csinálni, de itt most minden színészt szövetségesemnek tekintek. Nagy bizalommal kezdünk dolgozni, nem számítok arra, hogy nagyon feszülnöm kell majd a tiszta, pontos előadásért.
A színészeket nem könnyű egyeztetni, de saját magadat sem, hiszen Nyíregyházához köt a főrendezői munkád.
Nagy logisztikát igényel egy-egy munkanap összerakása, de az utóbbi hónapokban rengeteget fejlődtem a naptárazásban. (Nevet.) Egy csomó necces döntést is kell hoznom, mérlegelnem kell, hogy hol vagyok a leginkább nélkülözhető, de eddig sikerült mindent megoldanom. Amikor szerződtetési időszak van, premier vagy saját ottani próbaidőszakom, akkor természetesen Nyíregyházán kell lennem, és ezt szívesen is teszem, mert jó helyem lett ott, de most már lement az utolsó premier erre az évadra. Ugyan elkezdtek előpróbálni szeptemberre, de ahhoz már nem kell minden nap ott lennem, ezért tudtam most belekezdeni a Családi játszmákba.
A beszélgetés után néhány nappal érkezett a szomorú hír: május 18-án Barcelonában elhunyt Dés Mihály, a Pesti barokk, a 77 pesti recept – Gasztronómiai anyaregény, a Hacsak úgy nem… – Zsidó alapviccek, az Ancsa és Pancsa a fürdőszoba fogságában szerzője, műfordító, újságíró, alkalmi színész, a spanyol Lateral magazin alapító-igazgatója. Spanyolországban több helyütt is méltatássalemlékezett meg róla a sajtó, a szülőhazájában – ritka kivételtől eltekintve – nem adtak hírt a haláláról.
