Ez az évadom utolsónak kitűzött színházi előadása volt tegnap, ma jön még egy koncert, a Purcell kórus Messiása Vácon, és aztán két hónap teljes leállás.
Ezt átgondolva vágtam át a turistáktól hemzsegő belvároson, hogyGöttinger Pál e héten bemutatott rendezésének negyedik előadását megnézzem. (Végre van valami, amiről nem jelentős csúszással számolhatok be, az Orlai Produkció hamarosan következő nyári bemutatóira szokás szerint ősszel fogok sort keríteni.Menjetek helyettem is Szentendrére!)
A színlap most is sokat elárul, annyit mindenesetre, hogy valaki eldönthesse, hogy szeretne-e egy családi konfliktusokat a középpontba állító vígjátékot nézni június utolsó napján. (Én hasonlót témájút éppen egy hónapja láttam, az Augusztus Oklahomában-t, amely tragédia formájában, de egészen hasonló gondolatokat közölt.)
Pótszékes teltház volt kíváncsi Sam Holcroft mindössze két éve – Londonban - bemutatott darabjára, amelynek specialitása, hogy a nézők számára világos, hogy egyes szereplők „milyen szabályok szerint működnek”. (Képernyőkre vetített feiirat jelzi ezt, mint például: „Matthew csak akkor tud hazudni, ha ül.”) Ezek a szabályok menet közben kissé módosulnak, néha (nagyon) erőltetettnek tűnnek, és a színpadi cselekménnyel összevetve önmagukban is a humor forrásai.
A darab sablonos helyzetet vesz alapul, egy családi karácsonyt, amelyről előre sejthető, hogy rengeteg feszültség forrása – és tényleg az. A nézőtér egy része végigneveti, másik része csendben hallgatja az előadást, amely ezek szerint egyeseket szórakoztat, míg ugyanez a többieket elgondolkodtatja (és olyan is lehet, hogy valakinek a sablonos helyzet miatt unalmassá válik egy idő után). Jól látható, ahhoz eléggé didaktikus a darab – az elénk tett tükör. Ilyenek a családi viszonyaink, és alapjaiban – ha levesszük a túlzásokat– akkor felismerhetjük, hogy sok családban valódi probléma a testvérféltékenység, a származási család és a „betolakodó” férj/feleség (vélt vagy valós) be nem fogadása, a családfő külön útjai, amelyek az anya keserűségét/haragját/struccpolitikáját kiváltják, az egyes tagok fel nem dolgozott kudarcélményei, amelyek a többiek életére is kihatnak. Ha van család, amelyben a fenti problémák egyike sem jelenik meg, azok kivételesen szerencsések, és ők felhőtlenül nézhetik majd az előadást.
Ráadásul láthatjuk, hogy mi történik akkor, ha összezárunk egy maroknyi problémákkal küzdő embert, akik ismerik egymást, gyenge pontjaikat is, ők tudják a másikat igazán hatékonyan megsebezni. Így válik a család a legveszélyesebb közösséggé, földi pokollá, az egyén éppen benne a legkiszolgáltatottabb, ahelyett, hogy támogatást kaphatna tőle. Vesztes-vesztes játszmákat látunk, nincs senki, aki a játék végére jól járna.Ez van jelen a poénok mögött, és aki ezt átlátja, már kevesebbet nevetgél, viszont van módja a saját életével megtalálni a párhuzamokat.
Ha nézzük az előadást, és nevetünk a szereplők szerencsétlenkedésén, közben el-elszorulhat a szívünk, mert ezek a felnagyított veszekedések mégis előidéznek ismerős helyzeteket. Nem kizárt, hogy a látottak hatására valaki egy későbbi veszekedésre álló helyzetben majd magába száll, visszafogja magát, mert eszébe jut, hogy a színházban ilyet már látott, csak profikkal, akiknek jobban áll a tányérdobálás. Ha ilyen fordulat néhány nézővel megesne, elmondhatnánk, hogy a színház be tudja tölteni a művészet legmagasztosabb feladatát, azaz a befogadó életét – ha nem is jelentős mértékben -, de mégis megváltoztatja. Ahhoz, hogy az életünkről valami fontos felismerés eszünkbe jusson, akármilyen előadás is alkalmas lehet, egy sokakhoz eljutó bulvár komédia szintén. Nekem idén is volt hasonló - egészen váratlan - élményem, mégpedig egy másik bulvárdarab kapcsán
A darab, amelyet egyébként Zöldi Gergely fordított, „jól megcsinált” vígjáték, nagyjából lehet sejteni egyes fordulatait, és ahogy azt a Belvárosiban megszokhattuk, elsősorban a színészeken múlik a sikere. Ezek a színészek, akik most is több színházból lettek összeválogatva, nemcsak a saját figuráikat tudják jól eljátszani, de ami még annál is lényegesebb jelen esetben, egymással igazán kapcsolatban állnak. Teszik mindezt a rendező támogatásával, aki igyekszik a kivetített szabályok szerinti viselkedést minél hihetőbbé tenni. (Tudom, hogy ettől nem kellene elájulni, de eleget nézek ahhoz operákat, hogy ezt méltóképpen értékelni tudjam, és így persze annak is örülök, ha egy rendező a mű szolgálatába állítja magát.)
Mielőtt a szereplőkre rátérnék, még vitatkoznék a színlappal, amely azt írja, hogy „mindenki kacagtató és önironikus szabályszerűségeket olvashat le önmagáról is: mi, emberek, hogyan tesszük élhetővé és elviselhetővé a társas érintkezést, s ezáltal magát az életet.” Abból amit látunk nekem úgy tűnik, hogy ebben a hazugságra és titkolózásra épülő családi közösségben egyaránt inkább azon dolgoznak a szereplők, hogy minél elviselhetetlenebbé tegyék a másik helyzetét, kárpótlásul a saját félrement sorsukért, és végül – a darabban játszott társasjáték címéhez hasonlóan – a „ téboly indul”. Nem hiszem, bár nem kizárt, hogy lesz mégis valaki, aki azzal a tanulsággal tér haza, hogy jól csinálja, érdemes továbbra is mindent a szőnyeg alá söprögetni. Ami aggasztó kissé, az az új generáció helyzete, amelyiket nem lehet az élettől megóvni, bármennyire is szeretnék. A gyerek csak egyszer jelenik meg (Csikász Ágnes játssza), bár érdekéről folyamatosan szó van.
A felnőtteket – csupa kibírhatatlan embert - játszó többi színész között már erre a negyedik előadásra is ki tudott alakulni az az összhang, amely a darab szereplőinek életére nem volt sosem jellemző, átmenetileg sem. Kútvölgyi Erzsébet kirándult a Vígből, és mutat nekünk egy még mindig fiatalos, jó karban lévő anyát, aki élete csalódásáért kárpótlásul minden körülötte lévő személybe szinte minden mondatával bele tud szúrni, nem hagy ki helyzetet. A családfőről, a család szenvedéseinek legfőbb okozójáról kevesebb derül ki, akire mindenkinek mégis tekintettel kell lenni, akit a Centrálhoz kötődő Papp János játszik nagyon kevés szöveggel, de most is emlékezetesen. Mivel nemigen beszél, mentségére sok minden nem hozható fel. (Kell egy főbűnös mindenképp, erre alkalmas is.) A darab egyik motorja, ahogy tőle ezt megszokhattuk már a Katonában is, Ötvös András, a fiatalabb fiú személyében, és mivel vele találkozunk először, kiemelten fontossá is válik számunkra. Az idősebb fiút óriási intenzitással játssza Szikszai Rémusz, akire rá is csodálkoztam, mert évek óta csak a rendezéseit láttam, de őt magát színészként nem, pedig jó élmény volt most is. Szívesen kifejtegetném még így ebben az utolsó posztban is, hogy ki milyen karakter, mi nyomasztja, mi nyugtatja meg, de mivel vadonatúj darabról van szó, maradjon meg a történet felfedezésének lehetősége minden néző számára.
Talán a legjobban a még nem említett két nővel lehetett szimpatizálni, bár a darab lehetővé tette, hogy mindenkinél értsük viselkedésük mozgatórugóit. Járó Zsuzsa, az idősebb fiú felesége, aki mégis sógorával van leginkább összhangban, illetve utóbbi barátnője, aki ormótlan poénjaival a család közegébe valóban nem illeszkedik, de ő az, aki leginkább szerethető, legalább szándékosan nem akar megbántani senkit, egészen kívülálló. Réti Adriennt szintén régen láttam játszani, ebben az előadásban is erős színt képvisel.
Az előadásban szerepel egy pulyka is, erős hatást kelt - aki megnézi, meglátja azt is, hogy milyen sorsra jut.
Összességében elmondható, hogy ezt a kissé tanmese ízű vígjátékot „ezerrel tolják” a közreműködők, ami lehetséges, azt megteszik, hogy elhiggyük nekik, hogy a kialakult helyzeten lehetetlen változtatni, és vagy felrobbantják ezt az egész közeget maguk körül karácsony alkalmából, vagy visszazökkennek a hazudozás-titkolózás állóvizébe.Ezek miatt a remek színészek miatt érdemes akár egy nyári, később pedig egy őszi, téli, vagy tavaszi estét a színházlátogatásra szánni.
forrás: http://mezeinezo.blog.hu
