Az Orlai Produkciós Iroda Göttinger Pál által rendezett, legújabb bemutatójában kiborul a családi bili. Nem kérdés, sírjunk vagy nevessünk.
Sam Holcroft intellektuális komédiáját két évvel ezelőtt mutatták be először a londoni Nemzeti Színházban, ahol nagy sikert aratott . Alaphelyzete egyszerű: családi ünnepre gyűlik össze a família, hazajön a két fiútestvér a szülőkhöz, s hozzák magukkal saját családjukat. Ahogy ez lenni szokott: frusztrációk, kényszerképzetek, rokonszenvek és ellenszenvek kerülnek felszínre, ahogy a különböző életformák és gondolkodásmódok egy asztalhoz kényszerülnek – olvasható a színlapon.
Azonban a darabban – ahogy Göttinger Pál rendezésében is – van még egy csavar: a szereplők viselkedésének szabályait, miután kivetítik nekünk játék közben, a nézők előre tudják, így „végig beavatottként láthatják lelepleződni azokat a titkokat és hazugságokat, amelyeket a szereplők egymás elől eltakarni igyekeznek”. Az alkotók célja szerint ezáltal önmagunkba (is) láthatunk, miközben a színpadi történéseket nézzük.
Az Orlai Produkciós Iroda előadásáról írt kritikák közül Dicsuk Dániel art&gon és Turbuly Lilla Kútszéli Stíluson megjelent írását szemléztük.
„Érdekes szórakoztató színházi kísérlet, ám az eredmény nem átütő.Mindnyájunkat érintő alapszituáció, a történetben azonban több is lehetett volna” – kezdi kritikáját Dicsuk Dániel, majd folytatja – „Ez mind igaz, de mégsem fedi egészen a valóságot”.
A szerző egy új szempontot is felvet (elsősorban a beavató információkkal kapcsolatban), amely szerint kérdés, hogy színházként vagy inkább szórakoztatásként nézzük az előadást. Ugyanis, a szereplők kijelzőkön olvasható viselkedési szabályai noha egyediek és szórakoztatóvá teszik a történéseket, „másrészt azonban épp a színház lényegének mond ellent mindez, hiszen normál esetben a nézőknek maguktól kellene rájönniük, vagy legalábbis megsejteniük azt, amit így egyszerűen csak elolvashatnak” – fogalmaz.
Úgy véli, ez a koncepció a bohózat irányába tolja el az előadást, így hiába „próbál mélyebbre ásni a cselekmény, például két tönkrement házasság kapcsán, a koncepció által az előadásra települő folytonos humor nem engedi, hogy mindezt át is érezzük”. A hirtelen hangulatváltások és az „erőltetett kényszercselekvések sokszor zökkentenek ki minket a cselekmény követéséből” – véli, hozzátéve – azonban „humorforrásként jól működnek”.
Mindez a szerző szerint nyomot hagy a színészi játékon is, amelyet esetenként kifejezetten élvezetesnek tart, „ám a történetvezetés és a viselkedésminták csavarjai révén részükről inkább stílusgyakorlat-folyamot, semmint konzisztens szerepformálást látunk”. Úgy véli, „a koncepcióhoz viszonyítva minden másodlagos: a történet, a karakterformálás, az árnyaltságra való törekvés”.
Mindezekkel együtt véleménye szerint az előadás „tökéletesen teljesíti a vállalását: (…) folyamatosan nevetteti a nézőket – alapvetően, még ha maradt is némi színházi hiányérzetünk, mi is jól szórakoztunk rajta. A kísérlet, ha nem is váltotta meg a világot, azért sikeresnek mondható”.
Turbuly Lilla a Családi játszmák által felvetett, „agyonírt és agyonjátszott” téma színpadra készült változatainak dráma-vígjáték tengelyén próbálná elhelyezni Göttinger Pál rendezését. Azonban – mint a szerző írja – az előadás ellenáll ennek, mivel „könnyed vígjátéknak indul, aztán átcsap fekete komédiába, de van benne a realista drámákból is és sokat pszichologizál”.
A nézők „cinkos” beavatásának ötletét ő sem hagyja szó nélkül. Véleménye szerint „néhány percig tud érdekes lenni, utána már feleslegesnek érződnek a feliratok, hiszen mindaz, amit kivetítenek, pontosan ott van a színészek játékában” – véli. „Sokkal izgalmasabb az a játék a második felvonásban, amelyben a családi kártyaparti válik - a játékszabályok életre transzformálásával - tétre menő szópárbajjá” – írja a második felvonás központi elemével, egy sajátos szabályokkal játszott kártyajátékkal kapcsolatban.
Turbuly Lilla szerint amúgy is a második felvonás az erősebb. „Az első felvonás jóval lassúbb, ráérősebb expozíció, amelyet teljes egészében a realista játékmód jellemez. A második felvonásban sűrűsödni kezdenek a groteszk, elrajzolt elemek, aztán a „Téboly indul!” jelszavú kártyajátékkal tényleg belefutnak egy agyeldobós, kaotikus családi iszapbirkózásba” – fogalmaz.
A szerző „remekbeszabott színészi alakításokról” ír kritikájában, „Járó Zsuzsa fokozatosan bontja ki ennek az elsőre szürkének látszó sógornőnek a színeit, így mire eljön a vallomás ideje, már tökéletesen érthető a miértje” – fogalmaz ezek egyikéről.
A kritika végén szóba kerül az Orlai Produkciós Iroda kvázi-társulattá való alakulása, amelyben Orlai Tibor producer néhány hónapja Együtt, szabadon! jelszóval vonta szorosabbra a kapcsolatot színészekkel és rendezőkkel, több közös munka és tervezhetőbb évad jegyében. Közülük Járó Zsuzsa, Ötvös András és Szikszai Rémusz szerepelnek a Családi játszmákban. „Ami az összjátékot illeti, arról már most is elmondható, hogy remekül működik, különösen a második felvonás fokozatosan elszabaduló őrületében érezni az egymásra hangolt játék adok-kapokját, a közös munkából felszabaduló energiát. És ez mindenképpen jó előjel arra nézve, hogy a vendégekkel kiegészülő mag ebből a szempontból igazi társulatként tud majd működni” – zárja írását a szerző.
További kritikák az előadásról
Art7 - Kállai Katalin: Ülj közénk és hazudj
Évente egyszer, mondjuk karácsonykor, összejönnek a százfelé szóródott családtagok és némi alkohol hatására (horribile dictu józanul) kibukik belőlük az összes sérelem, amit valaha elszenvedtek egymástól…Olvasson tovább >>>
Pótszékfoglaló - Bozóky Balázs: Játszmázunk? Játszmázzunk!
Göttinger Pál rendezése könnyed, frivolan lendületes, ám ettől nem válik olcsóvá, könnyűvérűvé. Olvasson tovább >>>
forrás: http://szinhaz.hu/
