Június 27-én mutatta be az Orlai Produkciós Iroda Sam Holcroft Családi játszmák című vígjátékát, amit Göttinger Pál rendezett. Legújabb munkáiról, a kétségbeesésről és az elégedettségről is kérdeztük a harmincnégy éves rendezőt.
AYHAN GÖKHAN – 061.hu
Június 27-én mutatta be az Orlai Produkciós Iroda Sam Holcroft Családi játszmák című vígjátékot. Úgy tűnik, mintha előszeretettel választana vígjátékokat.
Nem programszerűen döntöttem a vígjátékok mellett, meg hát nem is feltétlenül tekintem vígjátéknak azt, amin lehet itt-ott nevetni. Számomra az idén bemutatott prózai előadásaim, a Pesti barokk, a Castel Felice vagy a Családi játszmák egyike sem az, műfaji értelemben semmiképp. De igaz, hogy azok a darabok állnak hozzám közel, amelyek a humorérzékemet és az öniróniámat is felpiszkálják. Egy ilyen anyag esetében a nehézséget az adja, hogy rengeteg múlik a közönség ízlésén, saját tempóján. A próbateremben elképzelt ritmusokhoz és hatásokhoz képest szinte újra kell csinálni az előadást, ahogy beül a néző. A Családi játszmák esetén két-három olyan, a nézők tetszését különösen elnyerő jelenetre lettünk figyelmesek, amelyről a próba csöndjében gondolni sem mertük volna, hogy vicces lehet. Ugyanakkor ennek a fordítottja is előfordult. Kíméletlen műfaj ez, hogy működik-e valami, vagy nem, mindenképp a néző dönti el, és mindenképpen neki van igaza.
Zöldi Gergely, az Orlai Produkciós iroda dramaturgja jóvoltából a jelenlegihez hasonlóan főleg angol darabok jutnak el önhöz…
Személy szerint jobban kötődöm ehhez a fajta színházcsináláshoz. Az angolok művelte szöszmötölős, történetmesélős, csordogáló (vagy éppen időnként teljesen le is álló) cselekményű, ismerős helyzeteket felvonultató színház való nekem. A mostani színdarab azzal, hogy egy családi vacsorán játszódik, tökéletesen megfelel, jól érzem magam ebben, örökké tudom nézni a levesestálak fölött villogó tekinteteket, sosem unom meg.
A néző sem unhatja meg?
A néző azt csinál, amit akar, meg is unhatja éppen, nem tudom a néző ízléséhez alakítani a sajátomat. De azért azt látom, hogy az ilyesmi az esetleges kezdeti tanácstalanság után mindig működésbe lép. Ezek a darabok (és közöttük tényleg sok az angol nyelvű), mindig nagyon konkrétak, bizonyos emberek bizonyos napját mesélik el, kevés bennük az általánosság, a tanító jelleg. Az a fajta elemeltség, stilizáció, amit a rendezői színház folyományaként a magyar néző benyomásom szerint jobban szeret, hiányzik belőlük. Én ezt annyira nem bánom, mert így ezek a szövegek delikátabbak lesznek. Úgy szólnak a hétköznapi életről és a családi, emberi helyzetekről, hogy a bennük feltáruló titkok a nézők kilencven százalékának az életében is jelen vannak.
Húsz-harminc év múlva is megszólíthatják a nézőt?
A Családi játszmák már csak a témája miatt is feltétlenül aktuális lesz. A szüzsé, hogy itt most egymásnak jót akaró emberek mindenáron boldogok akarnak lenni, és aztán ez szükségképp meghiúsul, megunhatatlan és kortól független, számos más színdarabnak is témája. Kifejezetten foglalkoztat rendezőként, hogy milyen nehéz az embernek fontos dolgokat kijelölnie az életében. Minden nagy téma hígabb, kellemetlenebb mostanában. Ha mondjuk valaki a hazájáról, a családjáról vagy mondjuk önfeláldozásról próbál meg darabot csinálni, ravasz módszerekhez kell nyúlnia, hogy a néző azonosulni tudjon vele, ne gondolja érdektelennek vagy didaktikusnak. Nagy témáink lényegében lényegtelen voltáról szólt a kaposvári Finito is, korábban a Love and Money vagy a Szabadesés, a közelmúltban A csemegepultos naplója vagy a Pesti barokk is. Hogy amit csinálunk és élet-halál kérdésnek gondolunk, az valójában nem igazán lényeges. Erről a színházasok sokat tudnak manapság. Noha furcsa módon még mindig nagy érdeklődés övezi Magyarországon a színházcsinálást, közben az ázsiója rengeteget esett. Egy emberfeletti erőfeszítéssel, életeket feldúló áldozatokkal létrehozott, szakmailag nagy durranásnak számító előadás sem durran akkorát, mint egy jól elhelyezett poszt egy közösségi oldalon. Nem panaszkodásképpen mondom mindezt, csak a jelenséget figyelem meg, veszem tudomásul.
A saját munkáját csak nem gondolja értelmetlennek…
Nem értelmetlen, csak nagyon kis csepp egy nagy közérzeti együttgondolkodásban. Mivel közben dolgozni és nézőszámot produkálni is kell, nehéz kitalálnom, milyen is legyen. Álmaink nézője az előadás után tapsvihar közepette feláll, és azt mondja, ó, igen, köszönöm, mostantól minden másképp fog alakulni az életemben. De őt ritkán látjuk. Egy előadás rengeteg emberi és szakmai erőbevetés után is legföljebb “jó vagy “érdekes”. Istennek hála az egész úgy van kitalálva, hogy a darab nézőre gyakorolt hatása előttünk igazából rejtély marad. Néha kapok ugyan leveleket, de azok is inkább gyógyszerpirulák a saját fel-feltörő kétségbeesésem ellen, semmint valódi kommunikáció egy másik emberrel.
Mikor jut el egy rendező a kétségbeesésig?
Rögtön a bemutató után, mikor is már a darabbal nincs több dolga. Persze azt érzi, hogy van, lenne, de a tehetetlenség a szülői kétségbeeséshez hasonlatos, amikor a felnevelt gyerek önálló életet kezd élni – meghozza az első döntéseit, vagy mondjuk elkezd hazudni. Nálam legalább két hétnek el kell telnie ahhoz, hogy újra helyrejöjjek, el tudjak kezdeni mással foglalkozni. Az a két hét rémes, a szülés utáni depressziót képzelem ilyennek. De utána azért még jönnek örömteli részek, az előadás tulajdonképpen egy élőlény. Saját személyisége kezd neki lenni, fejlődik, tanul, kamaszkora, érett középkora és bölcs öregségkora is lehet. Amikor hosszabb idő után újranézem a sajátomat, ezt a személyiségét olvasom le, olyankor az előadás már nem hibákkal, hanem jellemvonásokkal rendelkezik – viszonyulni is úgy kell hozzá.
Feltételezem, nem a néző ízlése szerint alakul a saját ízlése, azonban a saját ízléséhez tudja idomítani a nézőét?
Talán kicsit igen, de azért nem feszülök rá erre. Jó véleménnyel vagyok a budapesti nézőkről, rengeteg hálát érzek irántuk, kedves, nyitott, értő közönségnek tartom őket. Nem szorulnak az én intelmeimre. Csupa olyasmiről csinálok előadásokat, amit maguktól is tudnak. Az alapállásom az, hogy a színészekkel és velük közösen kelünk át arra a bizonyos biztonságos, fehér túlpartra, ahol már minden békés. Soha nem a tanítói szándék vezet.
Hogyan nyúl hozzá egy-egy darabhoz? Azonnal a rendező olvas?
Az első felületes benyomásokat nem szabad alábecsülni. Gyorsan (valós időben) olvasok elsőre, és napokig nem veszem elő újra, engedem lecsapódni. Ha utána marad valami, ami piszkál, akkor szívesen foglalkozom vele a későbbiekben, keresve és fogalmazva magamban részletesebben, hogy vajon mi tapadhatott ennyire le. A komolyabb elmélyülés csak a döntések megszületése után következik.
Január végén a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezőjévé nevezték ki. Hogyan értékelné az elmúlt időszakot?
Abban bízom, hogy ez egy hosszabb út, aminek ez az első fél éve volt csak. Sokat tanulok, nagy tisztelettel vagyok az ottani színészek iránt. Örömmel vettem tudomásul, hogy az általam megszólított művészek és színházi szakemberek szívesen bólintanak rá a felkéréseimre, szeretik ezt a színházat, örömmel jönnek és aztán szívesen térnének vissza. Különösen nagy öröm számomra, hogy a város sajátjának tekinti az intézményt, örömeivel, bánataival, sikereivel és kudarcaival együtt is figyel rá. Nyomon követi, hogyan alakul a sorsa, ismeri a színészeit, és szeretettel fogadja az újoncokat is. Jó ott dolgozni. Nem kapkodok, de ahogy a dolgok most állnak, minden esély megvan rá, hogy pár év múlva azt mondhassam: a régi Bárka Színház után végre-valahára lett újra egy hely, ahol azt érzem, ide tartozom. De az ilyesmi lassú folyamat, és noha rengeteg megfeszített munkával jár, mégsem lehet siettetni.
Korábban számos magyar szerző, az Orlainál például Dés Mihály és Gerlóczy Márton művét vitte színpadra. Ilyenkor szent a szöveg?
Alapvetően számomra nincs különösebb szentsége a szövegnek, az előadás egyik alkotóelemének tekintem, hasonlóan a díszlethez, jelmezhez, zenéhez, szereposztáshoz – de csak abban az esetben, ha a szerzővel dolgozom együtt az ősbemutatón. Ha a szerző nem vesz részt a közös munkában, akkor ez kicsit máshogy van: olyankor a szöveget mutatom be inkább, vigyázok rá, a rendezésben is igyekszem követni az írott anyagból kibomló színdarabot. A saját rendezői ambícióm csak ezek után következik, sok kollégámmal ellentétben. Ez egyáltalán nem üdvözítő módszer (és kritikailag sem túl sikeres), de hát nem tudok máshogy működni. Hogy általában új írást rendezek, annak nincs eltökélt oka, egyszerűen csak így alakult – bár azt azért szeretem, ha a néző nem tudja, mi a vége. Van valami bábszínház-néző gyermeki tisztaság abban, ha az ember ismeretlen történettel mehet együtt. Ez egyébként olvasáskor is fontos jel. Ez az egyszerű dolog: hogy izgulok-e.
Ha az eddigi pályáján végignéz, hogy látja, a kezdeti elképzelések egybevágnak a megvalósult elképzeléseivel?
Hogy mi szerettem volna lenni, ha nagy leszek? (Nevet). Az eredeti elképzeléseimhez képest minden másképp alakult az életemben, de ez rendben is van így – és tisztában vagyok vele, hogy nekem még nagyon jó dolgom is van ráadásul. Nagyszerű emberekkel dolgozhatom együtt, és megengedhetem magamnak, hogy nem csinálom azt, amit nem szeretnék. Aligha akarhatnék többet józanul. De a titkos vágyak, nos, az más tészta. Ötvös Andris kollégám tűzoltó szeretett volna lenni, mindig elmondja. Nekem az egész életem számolatlanul sok ember között telik. A titkos vágyaim oda lökdösnek, ahol egyedül lehetek. Tengerész szeretnék lenni, most sem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, öregkoromban, nagypapaként sem teszek majd le róla, az biztos. Úton lenni, aztán megérkezni és partra szállni. Ezt akarom. Mindegy, addig is hálás vagyok a sorsnak, hogy tulajdonképpen most is ez a munkám.
forrás: http://nullahategy.hu
