A kényszeres váltások sokszor kizökkentenek, ugyanakkor maguk is jól működnek humorforrásként.
Érdekes szórakoztató színházi kísérlet, ám az eredmény nem átütő. Mindnyájunkat érintő alapszituáció, a történetben azonban több is lehetett volna. Ez mind igaz, de mégsem fedi egészen a valóságot. Ugyanakkor máshogy is megragadhatjuk a Családi játszmák lényegét, ha feltesszük magunknak a kérdést: inkább színház, vagy inkább szórakoztatás?
Egyfelől a közönséget beavató információk feldobják, sőt különlegessé teszik a látottakat: ez a koncepció különbözteti meg az előadást a vígjátékok tömkelegétől. Másrészt azonban épp a színház lényegének mond ellent mindez, hiszen normál esetben a nézőknek maguktól kellene rájönniük, vagy legalábbis megsejteniük azt, amit így egyszerűen csak elolvashatnak.
A Családi játszmák egy átlagos család, a nagybeteg apa, az ünnepre házisárkányként készülő anya, a két felnőtt fiúgyermek, a sikeres jófiú és színésznő barátnője, valamint a kevésbé sikeres önmagát kereső férfi és alkoholgondokkal küzdő felesége karácsony délutánját mutatja be. Mindnyájunknak ismerős helyzet: ki ne élt volna már át egy felszínesen kellemesen kezdődő, ám bútordöntögetéssel végződő nagycsaládi összejövetelt?
Azonban részben a darab koncepciója, részben a történet mindezt erőteljesen a bohózat irányába tolja el, ami nem lenne baj, hiszen vitathatatlan e helyzetek fonák humorossága – ugyanakkor, bár itt is próbál mélyebbre ásni a cselekmény, például két tönkrement házasság kapcsán, a koncepció által az előadásra települő folytonos humor nem engedi, hogy mindezt át is érezzük. Az egyik pillanatról a másikra történő hirtelen hangulatváltások, az erőltetett kényszercselekvések sokszor zökkentenek ki minket a cselekmény követéséből, ugyanakkor az is igaz, hogy sokszor, főleg a második felvonásban, maguk is jól működnek humorforrásként.
Alighanem a színészeknek is változatosságot jelentett a Családi játszmákkal való munka, ám a történetvezetés és a viselkedésminták csavarjai révén részükről inkább stílusgyakorlat-folyamot, semmint konzisztens szerepformálást látunk. Eközben persze jó újra látni a dögös színésznőt játszó Réti Adriennt, örülünk Kútvölgyi Erzsébet találó anya-nagymamájának, nevetünk Ötvös András szándékosan mesterkélt stréberséggel megjelenített Matthew-ján, megértjük Szikszai Rémusz bizonytalankodó, lassan a kapuzárási pánik felé közeledő Adamjét, és megérint minket Járó Zsuzsa önmagával vívódó feleség-anyája. Épp csak a koncepcióhoz viszonyítva minden másodlagos: a történet, a karakterformálás, az árnyaltságra való törekvés.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha ez alapján ítélnénk meg az előadás összességét. A Családi játszmáktökéletesen teljesíti a vállalását: részben a szövegkönyv poénjai, részben a Beugró improvizációira emlékeztető, itt azonban precízen begyakorolt és Göttinger Pál rendező irányítása révén feszesen de mégis magától értetődően működő stíluskavalkád révén folyamatosan nevetteti a nézőket – alapvetően, még ha maradt is némi színházi hiányérzetünk, mi is jól szórakoztunk rajta. A kísérlet, ha nem is váltotta meg a világot, azért sikeresnek mondható.
forrás: http://artandgo.hu
