A Szülői értekezlet legutóbbi előadása után közönségtalálkozó zajlott a Jurányiban Proics Lilla kritikus, a Színházi Kritikusok Céhe tagja vezetésével.
Úgy huszonöten, egy osztálynyian maradtunk beszélgetni a Szülői értekezlet után a Jurányi egykor volt, és ezen az estén ismét régi szerepében működő tantermében.
Aki még nem látta az előadást, annak csak annyit, hogy iskolapadokban, egy valódi szülői értekezlet illúzióját keltve folyik a játék. A köztünk ülő színészek a szülőikről ismerős karaktereket jelenítenek meg, az osztályfőnöknő pedig, akit Stefanovics Angéla játszik, egy alternatív Anyák napi ünnepséget szervezne. A dolog azonban nem úgy alakul, ahogy szeretné.
Ritkán érezni közönségtalálkozón, hogy az alkotóknak és a közönségnek is ennyire sok mondanivalója lenne. Így aztán Proics Lilla kezdő kérdése Szabó Borbálához, a darab szerzőjéhez, hogy honnan jött az ötlet, kinyitotta a vízcsapot, és onnantól kezdve zuhogtak-záporoztak a kérdések, hozzászólások. Arra kellett „csak” figyelnie a kritikusnak, hogy az ezúttal hangosabb írók mellett a csöndesebb színészek is szóhoz jussanak. Például Urbanovits Krisztina, aki az előadásban éppen egy domináns karaktert - állandóan hozzászóló és egyetértő anyukát - játszott.
Az aktivitás oka a nézők részéről az lehetett, hogy ezzel az iskolai élethelyzettel (diákként, szülőként) mindenki találkozik, ráadásul, ahogy az kiderült, sok pedagógus is jelen volt. Az alkotók pedig elmondták, hogy igen küzdelmes próbafolyamatot éltek meg, olyan pont is akadt, amikor Urbanovits Krisztina kivételével („Bátor vagyok, nem ijedek meg egy kis ordítozástól”) mindenki ki akart szállni belőle; de a közös gondolkodás máig tart, holott már a 30. előadás környékén járnak. Úgy tűnt, mindezt kifejezetten szeretnék megosztani a közönséggel.
Az alapvető nehézségük abból adódott, hogy a darab eredetileg kabarétréfának készült, aztán valami jóval súlyosabb lett belőle, léptek egyet az abszurd dráma felé. Ahogy Végh Zsolt, az előadás rendezője elmondta, arról szeretnének beszélni, hogy nem tanultunk meg kilépni bizonyos helyzetekből, mert engedelmességre szocializálódtunk, ezért a felnőtt létből képesek vagyunk visszazuhanni a gyermeki kiszolgáltatottságba. Az írónak és a színészeknek pedig igen csak meg kellett küzdeniük azzal, hogy a könnyed, nevetős alaphangütésből átváltsanak erre a komolyabbra, és a könnyen kínálkozó karikatúraszerű ábrázolásmódból is visszavegyenek. Különösen nehéz feladat Stefanovics Angéláé, aki az előadás első felében csendes, törékeny tanárnőt játszik, nem győzhet, nem kezelheti határozottan a nézői reakciókat, ezért változtatni kellett a nézői interakciók mértékén is, mert adott esetben az is más irányba vihette az előadást. (Azért volt, amikor jól jött a második részbeli határozottsága, amikor is Szabó Borbála néző padtársát, egy nyomulós-tapizós férfiút kellett helyretennie).
Elárulták azt is, hogy a stáb egyben egy baráti társaság is, ráadásul egy házaspárral (Szabó Borbála és Nényei Pál) és egy volt párral (Stefanovics Angéla és Végh Zsolt), mindezzel együtt kellett a próbafolyamat viharait túlélni.
Előkerült a civilség-színészség kérdése is. Proics Lilla felvetette, hogy a két nem színész szereplő (Szabó Borbála és Nényei Pál – mindketten írók) civilsége szembetűnő, hiszen nem úgy beszélnek-játszanak, mint egy képzett színész. Kiderült, hogy Végh Zsolt kifejezetten kerülni szerette volna a profi színészi játékot, karcosabb, életszerűbb stílust kért a szereplőktől, akár annak az árán is, hogy Dióssi Gábor karaktere időnként maga elé motyog, de hogy mit, azt alig hallani. A nézők közül volt, akit zavart ez a hallhatatlanság, és volt, aki ezt is jól élte meg, hiszen, ahogy mondta „egy szülőin se hallunk mindent, meg ott is van olyan, hogy mindenki egyszerre beszél”.
A Nényei Pál alakította karakter politikus, kormánypárti államtitkár, kapott is egy aznapra improvizált kérdést Szabó Borbála karakterétől, hogy tényleg meg akarják-e szüntetni a CEU-t. Itt az író, Szabó Borbála elmondta azt is, hogy az érdekli, miért lesz egy ember olyan, amilyen. Például mi történt Bánk bánnal a személyes életében, amitől ilyenné vált. Megírta ezt is (a kecskeméti színházban játszották Bánk bán-átiratát 2011-ben, Bagó Bertalan rendezésében). És az államtitkárban is az érdekelte, hogy mikor, mitől jönnek elő a régi reflexei. Megemlítette, hogy sok harca van mostanában a közéletben, talán ezért is hangsúlyosabb nála most ez a kérdés. (Szabó Borbála mentor szerepet vállalt a kiemelt kormányzati támogatással működő Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft-ben. A támogatás módját és mértékét a kortárs irodalom jelentős része elfogadhatatlannak tartja, ez ellen több szervezet nyilatkozatban is tiltakozott. Erről részletesen itt olvashatnak.)
Nényei Pál elmondta, hogy mennyire más élmény volt megtapasztalni a független színházi szféra működését azok után, hogy mint szerző rossz tapasztalatokat szerzett a kőszínházak működéséről. (A Radnóti Színházban mutatták be Mozgófénykép című darabját 2013-ban, Göttinger Pál rendezésében.)
A jelen lévő pedagógusok arról is beszéltek, hogyan látták szakmai szemmel az osztályfőnök helyzetét. „Akkor is nevetséges vagyok, ha demokrata, és akkor is, ha autokrata tanárként működöm. Mindenhogyan kínosan érzem magam” – mondta egyikük, utalva az előadásbeli osztályfőnök, Ildikó néni színeváltozására. Végh Zsolt szerint Ildikó néninek csak arra volt mintája, hogy milyen nem szeretne lenni, arra nem, hogy mit szeretne. Nem tudott önmaga lenni. Nényei Pál – aki maga is tanárként dolgozik – azon a véleményen volt, hogy nincs egyedül üdvözítő módszer a pedagógiában sem, nem utak vannak, hanem személyiségek.
Ahogy talán e beszámolóból kiderült, sokfelé kanyargott a beszélgetés. De abban mindenki egyetértett, hogy ahogy az előadás, úgy ez is sokkal izgalmasabb volt, mint a szülői értekezletek általában.
forrás: http://7ora7.hu
