A RUTIN MEG AZ ÉVEK

Ismerőseim visszatérő kérdésére, miszerint nem unom-e ezt a fesztivált, eddig standard válaszom volt, az idén azonban kissé árnyaltabb lett a helyzet. OROSZLÁN ANIKÓ BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.

Sok helyen volt olvasható, hogy az Ördögkatlan Fesztivál szervezői nem akarnak nagy felhajtást a tizedik rendezvény körül, az ideit amolyan best of-nak szánták. (Akkor most ez legyen egy best of beszámoló?) A nagy múltú kulturális események örök dilemmája, hogy mi legyen a hagyományőrzés és a megújulás egészséges aránya. Ahogy egyik évben már írtam, a Katlannak sok ismert húzóneve van, akik idén is visszatértek: Göttinger Pál, Dés András, a Nézőművészeti Kft., Pintér Béla, Kolonits Klára, Dinyés Dániel, Kollár-Klemencz László, a 30Y, a Quimby, hogy csak egy párat említsek. Sok múlik azon tehát, hogy a visszatérő előadók mennyire tudnak újat és mást mutatni a visszajáró fesztiválközönségnek. 

Sosem gondoltam volna, hogy valaha le fogom írni azt, hogy a fesztivál fölött mintha kissé eljárt volna az idő. Minden évben vannak persze új helyszínek, új típusú programok, de a szervezők (Bérczes László, Kiss Móni) igyekeznek ragaszkodni a bevált, megszokott produkciókhoz is. Ők ketten a fesztivál igazi arcai, és a személyes ízlésük valószínűleg nagyban meghatározza a kínálatot. Ez nem biztos, hogy baj, hiszen évről évre kígyóznak a sorok a Bárkás Mulatságon vagy Pintér Bélaelőadásain. Értem azt is, hogy az először idelátogatóknak minden program újdonság, a választék pedig igazán széles, mindenki megtalálhatja a neki valót, és éppen ezért lehetetlen mindent átfogó képet alkotni a fesztiválról. (Idén többektől hallottam, hogy túl sok jó program van egy időben, valószínűleg azért is, hogy ne egy helyre koncentrálódjon a közönség.) Az Ördögkatlan védjegye egyrészt az állandóság (nem változnak a bérletárak, kiszámíthatóan biztonságos a szervezés), másrészt a puritánság (nincsenek monstre pénzlehúzó árusok, bemutatkozhatnak a helyi művészek és alkotók is). Mégis, a Katlanlakókkal beszélgetve többen arra jutottunk, hogy a tizedik fesztivál megérdemelt volna egy kicsivel több ünnepélyességet, újítást, ceremóniát, persze nem puccosan, hanem amolyan „katlanosan”. Mi ugyanis szeretjük ezt a fesztivált, méltón meg akartuk tehát ünnepelni a szülinapját. 

A keddi megnyitó inkább tűnt egy lazán összedobott improvizációnak, mint igazi nyitánynak. Bérczes László ismét elmondta, hogy született a rendezvény, majd felsorolta a segítőket, közreműködőket, szervezőket. Ünnepi műsor most nincs, valahogy hiányzik a korábbi évekre jellemző bensőségesség, humor, irónia, kicsit mintha szomorkás (?) is lenne a helyzet. Persze mindenki örül a Wombonak, a k2 színháznak, akik beharangozzák a szombati maratonjukat, valamint a népdalokat éneklő ukrán néniknek is, akiket Both Miklós kísért el. A legünnepibb, legszemélyesebb rész, amikor a rendszeresen fellépő vendégek „Számomra a Katlan…” kezdetű üzeneteit olvassák fel. Az idén viszont elmarad a telefonálás Törőcsik Marival, akinek a portréját Cseh Tamáséval együtt Novák Erik már délután óta festi a falra. Talán ettől is olyan nosztalgikus és elmélázó a nulladik nap; a fesztivál védnökei ott vannak a nagyharsányi falon, mintha már csak emlékezni lehetne rájuk és nem igazán lennének jelen. Ez persze nincs így, az egyik várva várt esemény a szombati Cseh Tamás - Leonard Cohen emlékkoncert sok neves közreműködővel és Beck Zoli konferálásával. 

Az első este a megnyitóval párhuzamosan már színházi előadás is fut, a Bodó Viktor rendezte Egy őrült naplója, a Narancsligetben pedig Schell Judit és László Boldizsár estje, A nő illata látható. A fiatalabb közönség azonban inkább az esti koncertre igyekszik, ami az idén nem a szokásos Quimby, hanem a Psycho Mutants, majd az Irie Maffia lép fel. Az utóbbi zenekar először jött a Katlanba, nagyon is idevalók, majdnem másfél órát játszanak, a végén szelfiznek a közönséggel, végre igazán elindul a fesztivál. Nagyszerű ötlet volt megváltoztatni a szokásos forgatókönyvet, és egy másik (ráadásul új!) zenekart tenni az első napra, az éjszakai nagykoncertek fellépői ugyanis évről évre nagyjából ugyanazt hozzák, legfeljebb a repertoáron változtatnak valamennyit, ahogy például a szerdán fellépő Péterfy Bori is teszi. 

A szerdai nap nagy színházi eseménye az Orlai Produkció előadása, a Kétely Pelsőczy Rékarendezésében. John Patrick Shanley darabját kétszer játszották a Mokos Pincészet színpadán, a háromkor kezdődő előadás eléggé felszabadult légkörben zajlott. Aki látta a filmet, bizonyára emlékszik annak komor és feszült hangulatára, itt Udvaros Dorottya és Fekete Ernő kettőse viszont érdekesen parodisztikus, olykor karikatúra-szerű, ettől pedig a konfliktusuk inkább szócsaták sora, és nem pszichés nyomasztás. Bizonyára más fesztiválközönségnek játszani, a nézők nevetgélnek az arcjátékon, a grimaszokon, a beállásokon, a gesztusokon, amitől olyan jelenetek is komikussá válnak, amiknek egyébként talán nem kéne annak lenniük. Az előadás fókusza nem igazán Flynn atya ellehetetlenítése, hanem az iskolát vezető Aloysius nővér személye, jelleme. Udvaros Dorottya remekül hozza a vasszigorú, merev gondolkodású apáca figuráját, viszont néhol önmaga paródiájába fordul át, ezért nem minden ponton lehet komolyan venni azt a veszélyt, kártékonyságot, amit egy efféle személyiség hordoz. A szeptemberi budapesti bemutatóig még bizonyára jobban kiforr az alkotói szándék (mind a rendezői, mind a színészi), helyükre kerülnek a dolgok, összeérik a szürke-fehér díszlet (Kálmán Eszter), a nyomasztó zene (Vajdai Vilmos) és a színészi alakítások.

Kora este aztán Müller Péter Sziámi and Friends koncert, ahol közreműködnek a Pintér Béla és Társulata tagjai (Stefanovics Angéla, Thuróczy Szabolcs, Roszik Hella). A Sziámiban az a jó, hogy nyoma sincs az idősödő rocksztárok kiégettségének, a dalok frissen hatnak, a csapat felkészült és profi, semmit nem bíz a véletlenre. Itt végre kapunk egy kis odamondogatós társadalomkritikát is, néhány szöveg ironikusan aktuális és ütős. Utána maradunk még a ligetben a Vaskakas és az ESZME közös előadására, Az időnk rövid történetére. Érdekes vállalkozás kis teret igénylő bábelőadást hozni egy szabadtéri fesztiválra, a koncertszínpad mögötti tér végül is alkalmas erre, bár így kevésbé sikerül közelebbi viszonyba kerülni a történettel és a szereplőkkel. Az előadás megfelelő arányban lírai, elgondolkodó és szórakoztató, a színészek (Andrusko Marcella, Pallai Mara, Szolár Tibor, Teszárek Csaba) nagyszerűek, a közönség pedig igazán hálás, hogy nem csak nevetni kell, de meghatódni és elgondolkodni is lehet olykor. 

Másnap aztán eljutunk Kisharsányba is, ahol a Kovács udvarházban a CAMINUS katlanos közösség szervezett különféle programokat: volt kocsmai verekedés workshop, játszóház gyerekeknek, Katlan- és Börtönrádió, különféle szerepjátékok. Az épületben Kaszás Attila emlékkiállítás, az idén róla nevezték el a pajtaszínházat, szombaton pedig Szarvas József is fellépett az In Memoriam Kaszás Attila című estjével. Ahogy már a korábbi beszámolókban is írtam, Kisharsány (és főleg az udvarház) a fesztivál egyik leghangulatosabb helyszíne volt, az utóbbi pár évben viszont mintha kevesebb figyelmet kapna a dizájn, az autentikus hangulatra való odafigyelés, valahogy túl rutinszerű és egyforma minden. Ugyanez a helyzet a Vylyan Terasszal. Itt van, ami kell, és ami szokott, a Művészi hordók, a fűben ücsörgés, a rozéfröccs, de valahogy ez most kevésnek tűnik. A Pina Bausch-emlékkiállítás egy fotó- és plakátgyűjtemény, az irodalmi programok szereplői közül (Háy János, Térey János, Peer Krisztián, Kiss Tibor Noé, Krasznahorkai László) néhányan visszatérő vendégek. A képzőművészet, térinstallációk, szobrok, az egyedi vizuális világ (ami korábban megvolt) nekem egyébként az egész fesztiválról hiányzott, hiszen ezek azok az elemek, amik élményszerűvé teszik azt is, ha az ember csak úgy végigsétál a helyszíneken. Vannak viszont nagy, műanyag feliratok, amikkel szelfizni lehet. 

Estefelé a Testvérest megy a tornateremben a Nézőművészeti Kft.-től, ők szintén hazajönnek a fesztiválra most már, és mindig nagy sikert aratnak a közönség körében, nekem pedig ismét a hangsúlyokkal, a mondanivalóval és a rutinszerűséggel van problémám. Katona László nagyszerűt alakít a kettős szerepben, a nézők jól veszik a bevonós jeleneteket, csak nem tudom eldönteni, mi a fontos, a főszereplő életközépi válsága, a testvéri kapcsolat vagy az élet és a halál kérdése. Mintha mindegy lenne, mintha egyik sem lenne elég fontos, hiszen ez itt most csak egy szórakoztató fesztiválelőadás szeretne lenni. 

Csütörtök éjszaka a Hiperkarma-koncerten már elég nagy a tömeg, a zenekar régen járt a régióban, ők is új fellépők. Igényesen zenélnek, „itt akármit csinálsz, mindig ez fogad”, „hol marad az üzeneted” – énekli a Bérczesi, és akkor én azon gondolkodom, tényleg több-e a bizonyítási vágy azokban a fellépőkben, akik először látogatnak el erre a fesztiválra. Ezen a csütörtök éjszakán az a benyomásom támad, hogy talán igen.

forrás: http://revizoronline.com/