Kern, mint nagymama – Pesti Barokk a Kőszegi Várszínházban
Nyolcvanas évek, szerelem, besúgás, disszidálás, nosztalgia – Dés Mihály, Kern András: Pesti barokk című vígjátékával zárta az évadot a Kőszegi Várszínház. Koszta János, a harmincas éveiben járó fiatalember és a nagymama történetét Göttinger Pál rendezében láthattuk.
Utolsó előadásához érkezett a Kőszegi Várszínház, Dés Mihály, Kern András: Pesti barokk című vígjátékát nézhette meg a közönség. A telt ház azt jelezte, hogy a nézők érdeklődése nem lankadt a nyári évad végére sem, Kern András neve pedig olyan húzóerővel bír, amiért érdemes betérni a színházba.
Dés Mihály azonos című regénye 2013-ban látott napvilágot, majd Kern András fejéből pattant ki az ötlet, hogy írják át színpadra. A történet 1984-ben játszódik Budapesten, egy retro-világban, amire még ma is olyan sokan nosztalgiával gondolnak. A két főszereplő, a nagymama (Kern András) és az unokája (Szabó Kimmel Tamás) közösen laknak egy pesti bérlakásban, mindketten hamisítatlanul pestiek. A nagymama a saját fiatalkorát idézi fel előszeretettel, természetesen akkor minden jobb volt, a pékek sokkal finomabb péksüteményeket sütöttek, az utcák nevei is követhetőek voltak, és talán még a nap is szebben sütött. A jelenben kissé naiv csodálkozással igazodik ki, kezdődő szenilitását múltbeli emlékeivel kompenzálja. Kern András olyan hitelesen jeleníti meg a 93 éves nagyit, hogy szinte eszünkbe jut róla valamelyik ismerősünk vagy akár a saját nagymamánk.
Koszta János, az unoka 33 éves kora ellenére még mindig keresi a helyét a világban, meg kell küzdenie a nyolcvanas évek fizikai és ideológiai kihívásaival. A házkezelőség trehány munkába kezd, kifúrják a falat a vécében, amitől át lehet látni a szomszédba, majd úgy hagyják az egészet. Nem könnyű egy tettre kész fiatalember számára a nagymamájával egy lakásban élni, Kosztát mégis a szeretet hatja át, szívemnek szólítja az idős asszonyt, bár nem sikerül este ágyba időben dugnia, hogy együtt lehessen Évivel (László Lili). Évi nem az egyetlen nő Koszta életében, a nőkkel való viszonya a férfi bizonytalan lelkiállapotának leképezései. Foglalkoztatja a disszidálás gondolata, addig azonban nem jut el, mint a barátja (Schruff Milán), hogy valóban el is hagyja az országot.
Megriasztja a besúgóvá szervezés lehetősége, Miskolcra megy filmforgatásra a forgatókönyvével, nagyszerű kiemelkedési lehetőséget lát a dologban, emiatt nem tud ott lenni, amikor a nagymama meghal. Mészáros Máté megjelenése tekintélyt parancsol, akár mint Ernő, a nagybáty vagy a beszervező tiszt. Koszta apjának testvérét nem érdekli más, csak a saját boldogulása, különösen a lakásra fáj a foga. S ne felejtkezzünk meg Bánfalvi Eszterről sem, aki kiválóan jeleníti meg a Nőt, olykor humorral fűszerezve. A darabot a nyolcvanas évek zenéje hatja át, például a Modern Talking is megjelenik, amikor Bánfalvi Eszter és Shruff Milán Kosztára várnak a diszkóban, majd esetlenül táncolni kezdenek.
A darab olykor keserédes, nem tudjuk eldönteni, hogy nevessünk-e vagy inkább elkomorodjunk. A nagymamát komolyan foglalkoztatja az elmúlás gondolata, számít rá, hogy először ő megy el, majd utána Ernő következik, és csak utána az unoka, mert hiszen ez így van rendjén. A temetőbe tett kiruccanáskor eltévednek, csak nehezen találják meg a nagyapa sírját, mint kiderül, a nagyi sokkal szívesebben megy valaki más sírjához. Amíg az előadásra várakozunk, nem tűnik fel, de a szereplők megjelenésekor azonnal bizonyossá válik, hogy a háttér milyen apró. Ondraschek Péter kisméretűre tervezte a díszletet, a szereplőknek le kell hajolniuk, ha kimennek az ajtón. Ez az abszurditás érzetét kelti, mint ahogy az egész vígjátékban jelen van az abszurd. A kellékek a nyolcvanas évekbeli feelinget erősítik, traubisoda, 2 forintossal működő nyilvános telefonfülke, tárcsázós telefon, Melódia csoki. Letűnt világ, melynek nyomai ma is velünk élnek, s ha valaki párhuzamot vél felfedezni korunk és az akkori világ között, az nem a véletlen műve. A darabot Göttinger Pál rendezte.
forrás: http://vaskarika.hu/